Micsoda tükröt tartott a világ az elmúlt hét magyar eseményeinek az ír népszavazással! Nem görbe volt. Azt mutatta, hogyan lehetne ezt jól csinálni. A katolikus többségű Írországban korábban ez elképzelhetetlen lett volna. 22 évvel ezelőtt ugyanebben az országban még bűncselekmény volt a homoszexualitás, a válást mindössze egy évtizede hagyták jóvá a törvényhozók. Most azonban történelmet írt ez a – korábban prűdnek bélyegzett – társadalom. A referendum eredménye magáért beszél: 62 százalékkal győztek az igenek. A jogegyenlőség egy új megjelenési formája léphet életbe az igen vallásos országban: zöld lámpát kapott a melegházasság intézménye.

Nincs hosszú történelme ennek a témának: a WHO 1990-ben törölte a homoszexualitást a mentális betegségek sorából, és ezzel talán a legnagyobb lépést tette azokért az embertársainkért, akik korábban egy egész életet a társadalom elől bujkálva kényszerültek leélni – gyakorta akár börtön- vagy pénzbüntetést kapva azért, mert LMBTQ-embernek születtek -, nem beszélve a sokféle megaláztatási formáról.

Hányan számolnak be arról melegként, hogy megverték őket az iskolában, hányan nem kapnak meg azért egy állást vagy egy kiadó lakást, mert nem heteroszexuálisok, de a mindennapos viccelődések, szurkálódások is magukért beszélnek: minden sarkon negatív diszkriminációba botlik ez a közösség. Nem csoda, hogy sokan nem akarnak előbújni.

Azóta sokféle megjelenési formája volt a melegek jogainak elismeréséért folytatott harcnak. Meleg büszkeség napja, Pride-ok tömkelege, cikkek, népszavazások, de valahogyan mintha most tartanánk egy hegymenet végén, amikor bizonyos társadalmak átbillennek a jogegyenlőségért folyó küzdelem eredményes szakaszára.

Két évvel ezelőtt az USA-ban fordult át valami. A tüntetők elkezdték alapvető jogi kérdésként értelmezni ezt az egészet. A néhány évtizeddel ezelőtt még afroamerikaiaknak fenntartott buszüléseket felfalta a történelem. 2013-ban a minden értelemben vett jogegyenlőség volt az, amely átjárta a melegházasságért folyó küzdelem tüntetéseit. Olyan házaspárok is utcára vonultak, akik közül az egyik fekete, a másik fehér volt. Azt üzenték a világnak: „a mi házasságunk nem olyan régen még illegális lett volna”. Az amerikai társadalomban futótűzként terjedő új szemlélet meghozta az eredményt: mind többen fogadták el a nézetet, hogy az LMBTQ-emberek jogaiért folyó küzdelem nem valamifajta provokáció. A melegházasságot elfogadók száma ezután a szemléletváltás után kezdett rohamosan növekedni.

"Állj a történelem jó oldalán!" 

Az nem járja, hogy egy társadalom másodrendű állampolgárként kezeljen bárkit is. Az nem járja, hogy ha egy miniszterelnök vállalhatatlanul kezd beszélni a homoszexuálisokról (bár inkább egy viccet mondott volna ehelyett a kínos, izzadságszagú, megkülönböztető maszlag helyett!), erre az ellenzékből megindul a rettenetes ellentámadás, ki meleg a Fideszben és ki nem, hogy a Jobbikkal mi a helyzet, és hosszasan sorolhatnám, mi mindenről beszéltünk még, aminek itt egyáltalán nincsen helye.

Nem tolerálni kell a kisebbségeinket, nem megtűrni kell embereket, akik mások, mint mi vagyunk. Együtt élünk mindannyian. Kit érdekel, hogy kivel osztjuk meg az életünket, a vacsoráinkat – továbbmegyek, az ágyunkat, vagy a mosógépünket -, milyen nyelven beszéltek a nagyszüleink, vagy hogy hány generációra tudjuk visszavezetni a családunkat, mint nemesi leszármazott? Ezek nem érdekesek. Az a lényeges, hogy hogyan élhet békében egy társadalom. Ez csak akkor megy, ha az egyes tagok önmagukkal békében élnek. A folyamatos negatív megkülönböztetés szétzilál egy embert. Tönkre teszi az egész életét. Nincs ember, aki megengedheti magának, hogy a másik fölött ítélkezzen. Ez a lényeg, nem pedig az, hogy "milyen felnőtt lesz abból, akinek két apukája van?" Ezek a kérdések nem normálisak. Miért, milyen felnőtt lesz abból, akinek nincs apukája? Akit csak az anyukája nevel? Vagy csak az apukája? Vagy a nagy testvére, nagybátyja, nagynénje, nagyszülei... 

Abba az irányba halad a világ, hogy mindenkit elfogadjon úgy, ahogy van. Ez egy fejlett, kiegyensúlyozott társadalom egyik legfontosabb ismérve. Hogy nem akarom megítélni a másikat. Nem akarom megkülönböztetni, bántani azért, mert olyan, amilyen, mert oda született, ahová, vagy olyannak született, amilyennek.

Sokan egy lyukas kétfillérest nem adtak volna korábban azért, hogy a keresztény, konzervatív, hagyományokhoz ragaszkodó írek rábólintanak a melegházasságra. Ezzel szinte teljesen egy időben, a magyar politikai paletta egésze hozta a legrosszabb formáját. Sárdobálás, viccelődés, melegezés, hálálkodás a magyar melegeknek Orbán Viktor részéről, amiért "nem provokálnak"…

Hányszor kell még megbuknunk a koppenhágai kritériumok vizsgáján? Mert hogy erről szól ez az egész. Arról, hogy ma nem vennének fel minket az EU-ba. De miért is vennének? Mindenki döntse el, hogy ez az ország, ilyen kormánnyal, ilyen ellenzékkel, ilyen közhangulattal odavaló-e.

A világ ugyanis erre megy:

Egy miniszterelnök pedig nem engedheti meg magának, hogy nyilatkozataival, megnyilvánulásaival, kirekesztő nézeteivel, visszafogja a társadalomfejlődést. Ezek fölött az időszakok fölött mindig a történelem mond ítéletet. Csak keveredjünk ki belőle!