Ha áram nincs, semmi sincs - még Tarlós István is eltűnt

Jól emlékszünk még az ELMŰ – egyébként teljesen helytálló és találó – reklámszövegére. Az elmúlt két napban háztartások tízezreinek volt lehetősége megtapasztalni az állítás tartalmát. Sokunk lakásában nincs meleg víz, gyufával gyújtjuk meg a gáztűzhelyet (már azok a szerencsések, akiknek nem villannyal működő főzőlapjaik vannak), gyertyákkal pótoljuk az egykoron szeretett világítótesteket, a jól megszokott esti Family guy és Madagaszkár pingvinjei helyett pedig Jengázunk – már ha látjuk egyáltalán a fa téglatesteket, a mécsesek fényében. Már várom a babyboom-ot, jövő májusban. 

Egyébiránt én tizenhárom éves koromban, természetjáróként beleszerettem azokba a házakba, ahol nincs víz és áram, és a patakból kell lavórban hozni az ötfokos forrásvizet. Azért amiatt hálás vagyok, hogy a tiszta víz még folyik a csapból – mit is kezdenék magammal zuhanyzás nélkül? 

Ilyen nagy áramszüneteket az ember lánya jobbára New York-i filmekből ismer, ahol manhattani kedvenceink átvirrasztott éjszakákon át várják, hogy végre visszajöjjön a villany, és közben felettébb mókás élethelyzetek közepette kezelik a természet adta sötétet - sikertelenül. Nem mondom, hogy nem volt romantikus felismerni, hogy az összes fagyasztott rántott húst meg kell sütnöm a gyertyaláng mellett, mert a fagyasztóban már csak néhány jégdarabka maradt, az is egyre töpörödve üzente, hogy „innen te hamarosan semmit meg nem eszel, kisanyám”! Történt mindez az áramszünet huszonhatodik órájában – azóta túlléptük a negyvenet.

Jó volt serpenyőben pesztós pirítóst sütni (csak mert a pesztó is meg fog romlani), és jó volt örülni annak, hogy tejföl még éppen fogyasztható. Igazi sikerélmény ez ilyenkor. Mint ahogyan hasonló örömöt okoz nyitva tartó boltra bukkanni a Körúton, és megvásárolni a reggeli kávéhoz a hozzávalókat – persze, tejet nem, tehát csak azt az egyet -, egy jeges teát (ami hűtő nem lévén nem lesz ugyan jeges, de hát azért valamit mégiscsak jól esik inni az esti futás után, ha már egyszer jéghideg vízben frissül fel utána az ember).

Ami az én parányi problémáimon jóval túlmutat azonban, hogy az aszfalton keletkezett kráterek, beázott pincék, megsemmisült éttermek, kettétört fák, használhatatlanná vált autók és lakhatatlanná vált szuterének városában vajon Budapest Főváros Önkormányzata miért nem szól egy szót sem. És vajon miért van az, hogy Tarlós István, aki másodszor kap felhatalmazást a budapesti választópolgárok többségétől, hogy vezesse a fővárost, nem üzen egy árva kukkot sem a saját választóinak? Meg persze, miért nem üzen azoknak, akik meg sem kívánták választani? Elvégre ő mindannyiunk főpolgármestere!

tarlos_istvan_01.jpgTermészetesen nem azt várom tőle, hogy gumicsizmában rohangáljon fel-alá, mint valami olcsó Orbán Viktor-utánzat, és nem kell a fejére védősisak, amikor megszemlél egy letört ágat. Nem kell a körítés. Egy európai főváros vezetője érezze át, hogy neki, főpolgármesterként – akár szabadságát megszakítva is – pozíciójából fakadó kötelessége felügyelni az eseményeket, koordinálni a munkát és döntéseket hozni.

Éppen a jelenlegi főpolgármester az, aki a rendszerváltás előtt a III. kerületi IKV-nál vezető pozíciót töltött be, így pontosan tudja, hogy ilyen helyzetben mit kell tenni, és éppen ő az, akinek különösen érzékenynek kéne lennie erre a témára. Nem teheti meg, hogy egy tengerparton ül, és azt várja, hogy megoldódjanak a dolgok nélküle is. 

Éppen ezért teszem fel a kérdést – és én magam sem kívánok valami olcsó Palik László utánzattá válni -, hogy mégis hová tűnt Tarlós István?

Végezetül - a teljesség igénye nélkül - néhány kép, hogy mennyire nem az én hűtőben megromlott sajtjaim a fontosak... ilyen helyzetben egy főpolgármesternek kötelessége megszólalni.