A NER-ről és Czeizel Barbara kinevezéséről

Nem járok dohányboltba. Egyszer ez komoly gondot okozott a működésemben, ugyanis jegy nélkül meg nem szállok fel a buszra. Megálltam a küszöbön, és onnan kérdeztem meg, van-e buszjegyük. Hála az Égnek, nem volt – nem kellett megszegnem a saját magam alkotta szabályt. Próbálkoztam tovább, de még a buszsofőr sem tudott adni. Elkönyveltem azt egy ilyen estének. Amiért ezt megírom, az éppen az, mert kerülök minden kétharmad által létrehozott szörnyszülöttet, és azt, hogy bármilyen szerepet játszhassanak az életemben. Azt gondolom, ez egy állampolgár feladata, aki megtapasztalta – és megtanulta – mit jelent egy nyugati demokrácia. Mit jelent, hogy velem a hatalom nem tehet meg akármit. Ha valamiért érdemes hazajönni (szemben ezzel a pocsék, ostoba és nevetséges „gyere haza fiatal” programmal), akkor az, hogy ebben az országban újra tiszta levegőt lehessen szívni. 

Ez a kormány tele van inkompetens, piaci versenyben saját lábán állni képtelen szerencsétlenekkel. Sokan vannak köztük, akik nagyon nem szerencsétlenek, csak épp az életben nem volt céljuk tenni ezért a társadalomért. Ott vannak még a szervilis kiszolgáló személyzet tagjai, és a folyosón özönlenek a rendszerben gondolkodni képtelen emberek, akiknek mindegy, de „jól néz ki a névjegykártyájuk” – ez számít. Gyűlölködni viszont kiválóan tudnak – elég csak a veszprémi képviselőnőre gondolni, aki kamionnal hajtana át a menekülteken. Tele van olyan emberekkel a Fidesz, akik egyik nap mondanak valamit, aztán a másik napon az ellenkezőjét teszik. Bővelkednek a pozícióbirtoklók közt olyanok, akik azt sem szűrik ki, ha a kezükbe olyan anyagot adtak, amit egy elsős joghallgató szégyellne kiadni a kezéből – nem beszélve a gazdaság állapotáért felelős szervekről, amelyek vezetőit már a gimiben közgázt tanuló srácok lepipálnák.

Az emberek ordítani tudnának. Sokan ezt is teszik – vagy csak némán állnak ötvenezred magukkal a Kossuth téren, a hideg, szakadó esőben. Mert ezt jelenti ma, Magyarországon gerincesnek lenni. Hogy a sajátjaimért, azért a célért, amire feltettem az életem, kiállok. És mindenekfelett kiállok.

Mert lett nekünk egy olyan kormányunk, amely minden elemében azt üzeni, hogy ebben az országban nem biztonságos tüntetni. Egy olyan országunk, ahol a Szabadság-hídról éppen olyan testtartásban toloncolnak el egy ártatlan, demokráciáért kiáltó fiatalt, mint amilyen kép Orbán Viktorról – „a diktatúra új demokratájáról” – ’88-ban készült, amikor nekinyomták a rendőrzsigulinak, mert Isten tudja, miért demonstrált akkor éppen.

Lett nekünk egy olyan kormányunk, amely nemcsak hogy felelős az ország folyamatos – és mára szinte visszafordíthatatlannak tűnő – elszegényedéséért, hanem még csak észre sem akarja venni, hogy hányan fekszenek az út szélén. Könnyebb mellettük kis tologató-lapáttal végigmenni, és belökni őket az árokba – akkor legalább nem látszódnak, ha majd azon az aszfaltcsíkon végig akar süvíteni a miniszterelnök megkülönböztetett jelzésű mikrobusza és még néhány villogó rendőrautó. „Nem gond”, hogy a nyugati társadalmakban szinte már fel sem tűnik, ha a miniszterelnökük metróval, vagy a polgármesterük villamossal érkezik dolgozni. A lényeg a dzsentri világból velünk maradt, hamis felsőbbrendűség-érzet: „látjátok, szerencsétlenek, ott maradhattam volna a kis falumban, szegényen, reménytelenül, küzdve, hogy kitartson a fizetésem legalább hó végéig, mint olyan sokan közületek, de nem. Én miniszterelnök lettem – és most azt teszek, amit csak akarok. Ti meg még hagyjátok is.

Így néz ki egy ember, aki a saját érdekeit előrébb valónak tartja, mint a társadalomét, amelynek maga is tagja. Ha valami, akkor ez az a kormány, amitől viszolygok.

ner_es_czeizel_barbara.jpgTegnap végigsöpört a hír, hogy „Fodor Gábor felesége” miniszteri biztosi pozíciót kap. Fontos ezt helyretenni. Ő nem „Fodor Gábor felesége”, hanem Czeizel Barbara, aki harminc éve arra tette fel az életét, hogy azok a gyerekek, akik láttán sokan félrekapják a fejüket, ebben a változni alig képes társadalomban, a lehető legtöbbet hozzák ki önmagukból, szülessenek akár kromoszóma-rendellenességgel, vagy végtaghiánnyal. Hogyan is lenne képes változni ez a társadalom, amikor 2002-ben Orbán Viktor úgy döntött, hogy összeveszejti egymással a tagjait, 2010-ben pedig végleg visszaküldte a XX. század diktatúráinak hangulatába, útját állva a XXI. századi társadalomfejlődésnek?

Járt már valaki a Korai Fejlesztőben? Én egy picit vidámabb helyen jártam: a Mexikói úti Mozgásjavítóban (tudják, ahol értelmi fogyatékos nincs, csak nagyon sok olyan gyerek, akinek egész életében nem működik a lába). Látta valaki, milyen állapotban vannak ezek az intézmények? Hogyan fizetnek gyógypedagógusokat egy olyan országban, amelyben, ha valaki szül egy Down-szindrómás babát, közlik vele, hogy „menjen haza, és szüljön egy másikat”, esetleg azt, hogy „nem ciki intézetbe adni, ne tegye tönkre a család életét”?

Ilyen és ehhez hasonló embereknek, családoknak egyengeti az útját a Mozgásjavító, a Korai Fejlesztő és az ország számos pontján olyan elhivatott emberek, akik éppúgy nincsenek megfizetve, mint az egészségügyi dolgozók. Már csak halkan jegyzem meg, hogy magát a korai fejlesztés intézményét is létre kellett hozni anno, ami sikeresen végbement, a ’90-es évek elején, ez a kormány pedig lerombolta azt. Czeizel Barbara és kollégái családok sokaságának terheit is viszik a vállukon, és közben mosolyogva dicsérnek meg olyan gyerekeket feladatokért, akik esetleg erre már három perc múlva sem fognak emlékezni. Tegye fel a kezét, aki ezt a munkát tudná csinálni. Akár egy hétig!

Ha valakik igazán ordíthatnának ebben az országban, azok a fogyatékkal élő gyerekek szülei. De még csak nem is látjuk őket. Nem csak az ordításukat, a csemetéiket sem. A vasfüggönytől nyugatra jóval többen tolják a barátjukat/gyereküket/bárkijüket kerekesszékben az utcán, és nagyon sok család van, ahol az egyik egy sérült gyerek, a másik viszont ép, aki a világ legnagyobb elfogadását tanulja a testvérétől. Ezek a családok nálunk arra vannak kényszerítve, hogy a négy fal közt éljék le az életüket, mert annyit sem teszünk meg értük, hogy nem bámuljuk meg őket, ha esetleg kimerészkedtek a kapun túlra, és halált megvető bátorsággal nekivágtak egy autista, vagy egy Down-szindrómás gyerekkel annak, hogy elmenjenek a Margit-szigetre.

Nem csak őket, a segítőiket sem látjuk. Sosem. Miért? Mert van valami különös gondolat ebben a felsőbbrendűség-érzetet folyton kergető, békétlen nemzetben – aminek ez a kormány kivételesen bicskanyitogató szintjét valósítja meg -: amit nem látunk, az nincsen. És nekünk ne csökkentsék már a komfortérzetünket a Nagyréten azzal, hogy idehoznak egy gyereket, aki még csak meg sem tud fogni egy labdát… Ez a helyzet itthon. Megfeszített tempóban dolgozik egy láthatatlan, alázatos csoport, hogy legalább egy picit ne így legyen.

Ha látnám ezt az inkompetens, cinikus kormányt, látnám a társadalmi nyomást, hogy „történjen már valami, mert hamarosan belebolondulunk”, akkor nem gondolkodnék, ha felcsillanna a remény, hogy a küzdelem mégsem hiábavaló, és hogy talán változhat valami ebben a mozdulatlanságáról megismerhető országban, amiben a leginkább az állóháború frontja mozdulatlan, amire mintha valamiért mindenki egységesen esküdött volna fel.

Számomra ezt jelenti Czeizel Barbara döntése, akit tisztelek mindazért, amit olyan régóta tesz, hogy én még a világon se voltam, amikor elkezdte. És nem lehet, hogy három évtized hiábavalóságban ússzon el, mert itt emberekről van szó. A legnagyobb harcokat vívó emberekről, amit egészséges gyerekekkel rendelkező szülők el sem tudnak képzelni, amikor a legnagyobb problémájuk az, hogy a gyerekek összerajzolták a tapétát filctollal. Mert ezek a szülők bármit megadnának azért, ha egyszer kihágáson kaphatnák a gyerekeiket - ugyanis az azt jelentené, hogy ők kiszálltak a kerekesszékből, nem azzal kezdték a reggelüket, hogy megkatéterezték őket, van kezük, amivel elcsenték a filctollat valahonnan, ahová nem szabadott volna menni, de ahová ők a saját lábukon érkeztek, és valami "művészi" alkotást feltétlenül "adni" kívántak a világnak. 

Politikai értelemben nincs és nem is létezhet konszenzuskeresés ezzel a kormánnyal. De ha valaki a meggyőződése ellenére, másokért elvállal egy ilyen feladatot – ami ráadásul most már több mint felelősség –, az emberi értelemben kikezdhetetlen. De kérdezzenek erről valakit, aki tartotta már a karjában a saját gyerekét, abban a pillanatban, amikor autizmust diagnosztizáltak nála. Talán kilendítené ezt a helyzetet abból, hogy mindent feketében és fehérben lássunk.