Úgy tűnik, tovább dolgozik az a körfűrész, az egykori vasfüggöny nyomvonalán, amely mintha végérvényesen választaná le Magyarországot Nyugat-Európáról. Aczél Endre, Csapó Gábor, Gyárfás Tamás, és mindenki, aki részt vett Kiss László ügyének kapcsán az áldozathibáztatásban és a történtek elbagatellizálásában, évtizedekkel veti vissza a magyar társadalomfejlődést, a nemi erőszak áldozatait pedig, meglévő lelki és testi sérüléseik mellett, további dilemmáknak és az önvád kínjának is kiteszik. A társadalom szemében éppen a tettesnek kéne megszégyenülnie, az áldozat helyett. Nem erre mennek idehaza a folyamatok.

Kiss László ügyében nagyon fontosnak tartom leszögezni: természetes, hogy a büntetés végrehajtás nevelő hatással kell, bírjon, s nem megtorló szerepet kell betöltenie. Tisztában vagyok azzal is, hogy egy bűnelkövetőnek meg kell bűnhődnie, rá kell döbbennie, hogy rettenetes dolgot művelt, és arra az elhatározásra is el kell jutnia, hogy nem követ el ilyet többé. Az érem másik oldala viszont, hogy a tettesnek jogában áll újra bizonyítania a társadalom szemében: büntetése letöltése után nem követ el újfent bűncselekményt, és képes a közösség hasznos tagjaként élni.  

A Kiss-ügy legnagyobb problémái azonban az áldozathibáztatás, az erőszak kultúrájának nyilvánvalóvá válása és a diszkrimináció. Ha Kiss azt mondta volna, hogy kér fél órát a köztévében - esetleg ''őszintén Kiss Lászlóval'' lehetett volna a címe -, ahol elmondja, mi történt, nem mosakszik, nem hibáztat másokat, nem keres felelősöket, nem konfabulál (mert sajnos ez is történt), hanem vállalja a felelősséget, és kendőzetlenül a nyilvánosság elé tárja a történteket, más helyzet alakult volna ki. Akkor még azt is elmondhatta volna, hogy megbánta – gondolom, ez a bíróságon kötelező gyakorlat, a sajtóban már gesztus. Nem így történt. Sőt!

Az áldozat azóta meghalt, így nem tud arra mit mondani, hogy "amúgy ő meg egyébként is szeretett kefélni, úgyhogy most mi a baj". Azzal van a baj, hogy ez a kérdés valakiben felmerül.

Az erőszak kultúrája fennmaradt a MÚSZ-ban, és normává vált. Folyamatosan, és egyre nagyobb számban látnak napvilágot azok a történetek, amelyek szerint itt folytonosan vernek tanítványokat, a nevelés fő eszközei a megszégyenítés, a büntetés és a félelemkeltés. Ha a fizikális és a pszichikai erőszak mindennapos jelenségek az úszótársadalomban, onnan csak egy lépés, hogy a szexuális abúzus is elfogadott tett legyen.

Ha valakinek nem célja felmosni másokkal a padlót, az én vagyok. Látom ugyanakkor, hogy sokan erre használják fel a kialakult botrányt, amivel szerintem nem használnak senkinek. Itt gyerekek, fiatalok ezreinek emberi méltósága sélrül(t) az uszodákban, pont amiatt a szemlélet miatt, hogy "mert ezt így szoktuk". Ezen kell változtatni. A szemléleten, az évtizedes hagyománnyal rendelkező "kultúrán", ami mintha megmerevedett volna a '60-as években, és nem mozdult volna fél évszázada.

A macsóság, az erőszak kultúrája, az, hogy Aczél Endre lényegében prostituáltnak titulálta az áldozatot, Csapó Gábor pedig viccet csinált belőle – éppúgy erősen támaszkodva az áldozathibáztatásra, mint oly’ sok megszólaló -, elfogadhatatlan. Kiss László is rosszul kezelte a helyzetet, hiszen ha egy ilyen ügy napvilágot lát, akkor tiszta vizet kell önteni a pohárba, nem pedig elküldeni az újságírót a p*csába, ha nyilatkozatot kér - ahogyan a volt szövetségi kapitány tette. 

A brit rendőrség úgy magyarázza el a szexuális erőszak alaptételét (miszerint a nem, az mindig nemet jelent), hogy azt mindenki számára érthető legyen: „ha valaki nem kér teát, ne itasd meg vele. Akkor sem, ha mikor megkérdezted, akkor még szívesen ivott volna. Mialatt felforraltad a vizet, könnyen lehet, hogy elment a kedve tőle." És mit mond erre a magyar rendőrség? "Ha megerőszakolnak, tehetsz róla." 

Amíg az áldozatokra és a tettesekre nem képes a bűncselekmény elkövetésének idején betöltött szerepeik szerint tekinteni a társadalom, (értsd: amíg a tettes még büszke is lehet a tettére, az áldozat pedig húzza meg magát, hiszen ez az ő szégyene), sosem tudunk megszabadulni azoktól a rettenetes statisztikáktól, amelyeket a családon belüli, vagy a nők elleni erőszak témakörében ma mérnek. 

Isztambuli Egyezmény ratifikációja, hol késel már?