Negatív spirál ‖ Mit tesz a kirekesztés egy közösséggel?

Nyolc évvel a roma gyilkosságok után, megmerevedni látszik a kirekesztés rendszere. Az országban léteznek egyenlők és egyenlőbbek. Jobban mondva egyenlők és jogegyenlőségből sosem részesedők. Ezzel egy gond van, még csak nem is a roma kisebbség gondja: az egész társadalomé. Ha magunk mögött hagyunk embereket, akár a munkapiacon, akár az oktatásban, az egészségügyben, sosem lesz teljes a kép - nem beszélve arról, hogy erősödnek azok a csoportok, akik körében szokványos a gondolat: a romákat dehumanizálni kell.

A kísérlet még növényekkel is működik: ha az ember az egyik virágot nap mint nap dicsérő szavakkal illeti, megsimogatja leveleit, valódi gondoskodással van felé, az szebben fog fejlődni, mint az, amelyiknek csak néha, félvállról odalöttyintünk egy pohár vizet, aztán rá sem nézünk. Még szembetűnőbb a kísérlet akkor, ha esetleg becsméreljük, úgy viharzunk el mellette, hogy kis híján leverjük, sőt, időnként le-leszakítunk belőle egy levelet. Ugyanígy van ez az emberekkel is.  

3_tosuhz_111sa_03891_2.jpg

Amikor valakit folytonosan gyaláznak, ember legyen a talpán, ha újra és újra fel tudja emelni a fejét. Nemrégiben meséltek nekem egy fiatal srácról, aki a gyerekkorában videojátékokból csaknem anyanyelvi szinten megtanult angolul. Egy kisvárosi középiskolába járt, és amikor a tanárok észlelték, hogy beszédkészsége túltesz az övéken, folytonosan egyeseket osztogattak neki, mert nem magolta be a nyelvtani kivételeket. Ügyet sem vetettek rá, hogy egyébként egy felsőfokú nyelvvizsga szóbeli része nem jelentene számára akadályt. Azóta sincs nyelvvizsgája. Más idegen nyelvet sosem próbált megtanulni.

Nem érhet egy embert folytonosan negatív visszajelzés a saját teljesítményét vagy potenciális teljesítményét illetően, mert előbb-utóbb elhiszi, és sosem jut eszébe, mennyivel többre lenne képes. A roma kisebbséggel pontosan ez történik, társadalmi méretekben. Ők Magyarország osztályának rossz tanulónak bélyegzett diákjai. Ők azok, akik bárhogyan próbálkoznak, falakba ütköznek.

A magyarországi cigányság sorsa évszázadokkal ezelőtt pecsételődött meg. Egy bűncselekményekről szóló, ismeretterjesztő városvezetés alkalmával azt is megtudtam, hogy a 19. században, a rendőrök és a nyomozók úgy tartották, ha felmerül a gyanú, hogy az elkövetők cigányok voltak, ennek legkönnyebb bizonyítása, hogy az ember beleszagol a levegőbe, és megérzi a jellegzetes bűzt, amit a roma elkövetők hagynak maguk után.

12_kislny_kukval_1.jpg

Ilyen múlttal nincs jelen és nincs jövő. Ami van, az kilátástalan. Közösségi szinten mindenféleképpen. Egyéni szinten létezik egy-két csoda. A huszonéves, tetkós rákkutató srác, a hejőkeresztúri általános iskola tanárai és tanulói, vagy a besencei teniszpálya és a cserdiek gazdasága, amiből még jótékonykodásra is jut. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a többség nem úgy él, mintha sosem lenne elérhető számára az emberi méltóság. Mintha kilógnának abból a körből, akiknek vannak jogai. Ők másodrendű állampolgárok. Volt pár ilyen kisebbségünk a történelem során. A zsidóság és a magyarországi németek is jártak így. Akik megmaradtak, képesek voltak maguk mögött hagyni a múltat, és bekerültek a magyar társadalom vérkeringésébe.

A 8 évvel ezelőtti, tatárszentgyörgyi romagyilkosságok világosan megmutatták, hogy vannak olyan emberek ebben az országban, akik úgy gondolják, a romák nem emberek. Úgy gyilkolták meg Csorba Róbertet és kisfiát, Robikát, mintha csak hajtóvadászatkor űzött vadakra lőttek volna. Menekülő emberre lőni… még rendőr is csak lábon lőhet egy fegyvertelenül menekülő bűnözőt, figyelmeztető lövést követően. Ha másképp cselekszik, felelnie kell tettéért.

tatarszentgyorgy.jpg

Ami Tatárszentgyörgyön, 2009. február 23-án történt, nem rázta meg a közvéleményt. Megrázó, micsoda passzivitás övezte a romagyilkosságokat, holott még film is készült utánuk, amely bemutatja a cigányság folytonos rettegését, és amely öt évvel ezelőtt elnyerte a Berlini Filmfesztivál ezüstmedvéjét. Az alkotás megmaradt egy szűk szubkultúra számára, csakúgy, mint a romák sorsával való törődés.

Csütörtökön, Iványi Gábor segítségével emlékeztünk a Csorba család halottjaira. Nem pusztán két áldozata volt ennek a rémtettnek. A nagypapa, Csorba Csaba, néhány évvel a gyilkosságok után szívinfarktust kapott. Szervezete nem bírta tovább az elviselhetetlen gyászt. Az édesanya már nem itt él. Az elején nagy volt körülötte a felfordulás, de utána magára hagyták. A szertartás gyönyörű volt. Beszéljenek helyettem az ott készült képek.

Az édesanyát magára hagyták, csakúgy, ahogyan Magyarország magára hagyta a teljes cigányságot. Becsmérlő szavakkal illetik, meg sem próbálják segíteni abban, hogy önerőből elérjen valamit. Ha ez így megy tovább, örökre két Magyarország él majd egymás mellett – párhuzamos valóságban. Az egyik a vélelmezett jólét és társadalmi egyensúly világában, a másik az örökös nyomor és jogfosztottság szomorú valóságában. Én nem egy ilyen Magyarországot akartam.