Jelen írás a Jogtudatosság Hónapjának lezárásaként rendezett pódiumbeszélgetés összefoglalója

 „A demokráciához demokraták kellenek” – mondják. Kérdés, kik kellenek az emberi jogokhoz és az emberi méltósághoz egy olyan országban, ahol meglétük nem evidencia. A probléma gyökerei nagyon mélyre nyúlnak vissza Magyarországon. Autoriter vezetők érkeztek jobbról és balról, igazodni szinte mindig kellett valamihez, nem igazán ismert a terep, amelyen ez a társadalom önmaga lehet, pláne nem az, ahol a társadalom hagyja az egyes embereknek, hogy önmaguk lehessenek. Eltévedtünk a jogállam felé félúton.

A pódiumbeszélgetésen diszkriminált társadalmi csoportok jogegyenlőségi küzdelmét vívó civilek vettek részt. Antoni Rita, a Nőkért Egyesület vezetője, Bíró András, alternatív Nobel-díjas író, újságíró, Mocsonaki László, a Háttértársaság a Melegekért korábbi ügyvivője, jelenleg a társaság jogsegélyszolgálatának munkatársa, Setét Jenő, az Idetartozunk Egyesület alapítója, valamint Surányi Judit, a Rehab Criticall Mass főszervezője. Moderátorunk Galgóczi Péter, az Eleven Emlékmű projektszervezője volt – nem mellesleg autóversenyző, mozgássérültként.

Két valóság

Szomorú tapasztalat, hogy mintha a társadalom többsége semmit sem hallana meg azokból a segélykiáltásokból, amelyeket ezek a szervezetek hallatnak. Pedig segélykiáltások ezek, olyan emberektől, akik lassan belefulladnak a tehetetlenségbe, abba, hogy folyton beverik a fejüket a hátrányos megkülönböztetésbe, ha egyáltalán nem kárhoztatták még őket arra, hogy a négy fal között éljenek – mert sajnos ilyenek is sokszor vannak.

Pedig ezek a szervezetek, jogegyenlőségért küzdő csoportok olyan rendezvényeket tartanak, ahol „ugrálhat egy nagyon furcsa kis lényecske is, és ebben az anyukája végre feloldódik” – mondta Surányi Judit a Rehab Criticall Massről. Ez egy „láthatósági projekt”, hiszen mentális akadálymentesség is létezik, amiről szinte senki sem beszél. Átugrani azt a korlátot, hogy kimegyek a fényre, nem egyszerű, pedig nagyon sok családban él fogyatékos. Hozzátartozókkal együtt, milliós a tömeg, akiket érint ez a kérdés, mégis úgy kénytelen létezni ma egy fogyatékkal élő, mintha ott sem lenne. Persze, sok helyen úgy is gondolják, nem léteznek, nyilván ezért terveznek olyan rámpát, amin felborul a kerekes szék, és egy ép ember sem nagyon tudna rajta felmenni, nemhogy valaki, aki két háromágú bottal jár.

„A társadalmi emancipációs folyamatok visszafordultak.” A különböző diszkriminált csoportok között gesztusok ugyan vannak, de nem eleven az összefogás. Cigányok vesznek részt a Rehab Criticall Massen és a Pride-on, nők eljönnek a roma holokauszt évfordulóján koszorúzni, de ez nem az igazi. „Számomra a magyar nemzet nem vérségi alapon szerveződik” – mondja Setét Jenő. További gondként nevezi meg a „bűnös szegénység” jelenségét, amely kétségtelenül megjelent az országban. Ez éppen ugyanolyan áldozathibáztatás, mint amikor azt mondjuk, hogy a „megerőszakolt nő kihívó volt”. Észre kéne venni, hogy egyek vagyunk, és a társadalmi szolidaritásnak kéne olyan erősnek lennie, hogy képes legyen felszámolni ezeket a hátrányos helyzeteket.

„Ha a középosztály meg van gyávulva, mit várunk attól, aki náluk rosszabbul él?” – hasít bele a levegőbe Setét Jenő költői kérdése. További probléma, hogy „mindig mindenhol vannak árulók”, így van, aki a cigányok közül is képes ellentétes érdekekért nyilatkozni, vagy akár megfúrni egy kezdeményezést.

„A NER-nőképért mindent feláldoznak”

Nincsenek tekintettel arra, hogy a munkapiacon jogegyenlőségnek és esélyegyenlőségnek kéne lennie, nincsenek tekintettel a nők reprodukciós jogaira, de arra sem, hogy az egészségügyi gyakorlatban mi lenne a legmegfelelőbb a nők számára. Ez így nem mehet tovább.

„A központi oktatásnak az a hozzáállása, hogy minek nektek jog?”

„Fontos a jogtudatosság, fontos, hogy vidéken is legyen szervezett közösség, amely a hátrányosan megkülönböztetett csoportok érdekképviseletét ellátja.” – mondja Mocsonaki László. Az LMBTQIA-közösség kezelését gyakorlatilag a tudományosság figyelembevétele nélkül közelítik meg itthon. Az interszexuálisok jó része szenved attól, hogy már születésük után elvégzik a nemkorrekciós műtétjüket. Ez azonban szembemegy a nemzetközi gyakorlattal, mert a kamaszkorban derül ki, melyik nemi jellegek erősödnek fel ezekben a gyerekekben. Itthon legtöbbször ekkor már késő. Gyakorlatilag olyan emberekről beszél, akiktől egy életre elvették a valódi énjüket, egy rossz egészségügyi gyakorlaton keresztül.

Az emberi méltóság gyakorta a melegközösség számára csak elérhetetlen vágyálom.

Az egyéni méltóságtudat nem alakult ki Magyarországon

„Nekem akkor van méltóságom, ha a másik méltóságát tisztelem” – mondja Bíró András. Az alternatív Nobel-díjas író hozzáteszi: „frontokat kell nyitni, szövetségeseket kell találni” a jogegyenlőségi küzdelemhez. A hátrányosan megkülönböztetett társadalmi csoportoknak keresniük kell egymást, figyelni a másikra, folyamatosan együttműködni, mert a problémájuk lényegében egy. A zsidó-keresztény kultúrára hivatkozva ugyanis nem lehet hátrányosan megkülönböztetni csoportokat. Ez ellentmond ennek a kultúrkörnek, és annak az értékvilágnak, amit alapvetően képvisel.

Kíméletlenül őszinte beszélgetéssel telt tehát az antirasszista világnap délelőttje. A magam részéről hálás vagyok azért, hogy létrejöhetett ez a rendezvény. Megyünk tovább, folytatjuk a jogtudatosság projektjét. Tudom, hogy egy fecske nem csinál nyarat, de azt is, hogy ebben az országban rengeteg fecske van, akikért soha nem emelte fel a szavát senki, és ezért ők – bárhogyan küzdöttek is - mindig azt élték meg, hogy egyedül vannak. Pedig joguk van a nyárhoz. Nekik is, mint mindenki másnak.