Bősz Anett blogja

2017.okt.17.
Írta: Bősz Anett

Sporttalanság

Orbán Viktor azt mondja, sportnemzet vagyunk, ezért fontos stratégiai irány a sportfejlesztés – ami nála egyenlő a stadionépítéssel és a méregdrága sportversenyek rendezésével. Vitatkoznék vele.

Sportnemzet vagyunk, vagyis hosszú idő óta teljesítenek válogatott sportolóink átlag fölött, amikor világversenyek éremtáblázatairól van szó – holott sokan messze elégtelen feltételek között készülnek. Sportnemzet vagyunk, vagyis hét és fél éve költünk százmilliárdokat a miniszterelnök személyes hobbijára, és arra, hogy baráti sportklubok játsszák át az egyébként klubok gazdálkodását elősegítő állami támogatást a profi sportra – amire a keret, törvényileg nem is volna fordítható.

14_pancho_arena_felcsut_hungary_photo_jozsef_takacs.jpg

a kép forrása

Sportnemzet vagyunk, csak éppen az a három alapfeltétel nem adott a tömegsport kialakulásához, amelyre elemi szükség volna: szabadidő, a sporttevékenységre elkölthető pénzösszeg és motiváció. Itthon nincs presztízsértéke a sportnak, kizárólag akkor, ha érmet akasztanak a nyakunkba a nap végén. Nem tiszteljük azt, aki kimegy, és körbesétálja a Margit-szigetet, vagy azt, aki rendszeresen biciklivel megy dolgozni. Miért döntenénk magunk ilyen tevékenység mellett, amikor úgy hisszük, az ilyesmi értéktelen foglalatosság?

Itthon sem történelmi, sem kulturális hagyománya nincs a kluboknak: a tömegsportot jellemzően felülről szervezték, és most nincsenek meg azok a sportegyesületek, ahol a szülők be tudnák vallani egyáltalán az edzőnek, hogy a gyerekük nem akar versenyezni. Ettől a kijelentéstől kezdve ugyanis a gyerek parkolópályán landol – legalábbis a nagyoknál mindenképp. A kicsik pedig nem jutnak állami támogatáshoz, szponzorokról nem is álmodnak: maradnak a pici, szakadt, de legalább emberközeli és gyerekközpontú edzőtermek. Lám, ha valaki egész életére szóló hobbielfoglaltságot szeretne magának, talán jobb is, ha nem kerül a kormány által osztogatott sportpénzek szemszögéből szerencsés oldalra került, lokális, lelketlen sportmonopóliumok közelébe. Ott hangzanak el azok a mondatok, hogy a kvótát utolsó pillanatban megszerző olimpikon „csak plusz súly a repülőn”.

A rekreáció és az egészségmegőrzés végképp nem megy…

Idehaza az idősek, a túlsolyosak és a kismamák is passzívak, sőt, sokkal inkább jellemző, hogy a kocogó kismamának kell magyarázkodnia, a társadalmi tévhitek és beidegződések miatt, hogy vajon neki ettől miért nem lesz semmi baja. Az idősek számára a legritkább esetben elérhetők a sportlétesítmények: nagyon kevesen fektetnek nyugdíjasok fogadásába, mert a tapasztalt azt mutatja, hogy ha ez a korosztály csalódik egy szolgáltatásban, akkor könnyen abbahagyja az egész tevékenységet. Ma, Magyarországon még egy úszóbérlet is túl drága a nyugdíjasok pénztárcájához mérten, holott lassan az a csoda, ha egy nyugdíjas még mozogni szeretne.

A gyerekek és a fiatalok élete sem rózsás. A mindennapos testneveléshez biztosítandó feltételek elégtelen mivolta gyerekek tömegei számára teszi nyűggé a tornaórát – így magát a mozgást is. Az ablakon kihajigált állami támogatásból és stadionfejlesztésre szánt összegekből bőven lehetett volna iskolai sportlétesítményeket fejleszteni, vagy akár újakat építeni, régieket felújítani, de ez rendre elmaradt. Maradt helyettük a várhatóan mintegy 50 milliárd forintot felemésztő iskolai lőtérépítési program. Hadd ne térjek ki arra, hogy ha kés, villa, olló nem való a gyerek kezébe, akkor vajon hogyan adhatunk bele lőfegyvert – ez egy másik, nem kevésbé drámai téma.

nepszava_kepe.jpegAz iskolai étkeztetési reformnak köszönhetően a gyerekek azt is megtanulták már, hogy ami egészséges, az ehetetlenül rossz, így a mindennapos testnevelésórához hasonlóan, a menzareform sokkal inkább rombolt, mint épített volna bármit is. Sok helyről hallani, hogy egy gyermekét most óvodába írató szülőt megnyugtatnak: „ne aggódjon, mi sütünk lángost, muffint, brownit a gyerekekkel, szeretni fogják itt az evést”. A megoldás tehát: nem eszik ugyan a rémesen elkészített zöldséget a gyerekek, de legalább jó csapatépítő a zsírt, szénhidrátot és natúr cukrot vegyítő tésztagyúrásban való részvételük.  

A születéskor várható élettartam és az egészségben eltöltött évek száma is alacsony

Várható élettartamunk jóval alulmúlja nyugat-európai társainkét, de már azt a szintet sem ütjük meg, ami gazdasági fejlettségünknek megfelelne. Kevesebb ideig élünk, és kevesebb évet töltünk el egészségben, mint nyugat-európai társaink, ami még nem volna meglepő, de gazdasági fejlettségünkhöz mérten is alulteljesítünk: regionális szinten, a lengyelek és a csehek mutatói is sokkal jobban állnak a mienknél, rettenetes egészségi állapotban van a magyar társadalom. Nem csoda, hiszen Európa legelhízottabb nemzete a magyar, s kiszűrhető betegségek jelennek meg tömegesen, már a negyvenesek körében is, és ha ez nem volna elég, olyan betegségekbe halunk bele, amelyek már jól és hatékonyan gyógyíthatók. A kórházi fertőzések tízezrek halálát okozó megléte már tényleg csak a kegyelemdöfés. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy az orvosok tömeges elvándorlása miatt, maradnak a túlterhelt egészségügyi dolgozók, slendriánul kezelt kórlapok, kései felismerések és embertelen bánásmód az egészségügyi intézményekben.

varhato_elettartam.jpgforrás: Világbank

egeszsegben_eltoltott_evek_szama.jpg

Ki az álomvilágból!

Azt tudom mondani Orbán Viktornak (aki egyébiránt rengeteget köszönhet az öltönynek és a nyakkendőnek, így csak ritkán látszik igazán, mennyire egészségtelenül van ő elhízva - noha elég megnézni a parlamenti beszédei előtt azt a néhány másodpercet, ahogyan a lépcsőn felmegy -: a mozgásából látszik a rendkívül mozgásszegény, meglehetősen egészségtelen életmód), hogy nem vagyunk sportnemzet.

ov_tusnadfurdon.jpgA páratlanul sikeres élsport, a tiszteletre méltó, felnőttként futni, biciklizni, úszni, túrázni, jógázni kezdő, vagy sportolónak nevelt, és sportosan maradó, elenyésző kisebbség, valamint a nem sportoló többség országa vagyunk. Vagyunk ezen felül a 190 milliárd forintos Puskás Ferenc stadion, és a több százmilliárdnyi adóforintokba kerülő TAO-pénzek országa. Egy olyan ország, amely 2010 és 2016 között több mint 40 milliárd forintot ölt azóta üresen pangó stadionokba és abba a fociba, ahol a magyar válogatott gyakorta szenved vereséget olyan nemzetek csapataitól, ahol a játékosok elsődleges foglalkozása nem is a labdarúgás. 

Ideje lenne észhez térni, Miniszterelnök úr! A sportban ostobán, pazarlón elköltött milliárdoknak ugyanúgy megissza egy nemzetgazdaság a levét, mint ahogyan így van ez az egészségügyben és az infrastruktúra fejlesztésben, vagy akár a kedvező gazdasági környezet kialakításában elmaradt befektetések esetében. A mostani, nagy önbizalommal kimondott hazugságoknak már a jelenben is isszuk a levét, de a sportéletről való ilyen hamis kép kialakítása a következő évtizedeinkben is vesztessé tesz minket. Nem csak a stadionok árát bukjuk el, de az egészségünket, az aktivitásunkat és a boldogságunkat is. 

Az azóta már kormány egyik kedvenc sportemberévé avanzsált egykori szövetségi kapitányt kijelentését tartom idevalónak: Nyugat-Európával szemben 15 év lemaradást akarunk behozni, 30 százalékkal rosszabb egészségi állapotban. Nem fog menni.

 

„Énekelve mennek majd a gyerekek a lőtérre” ‖ Mi lesz veled, magyar iskola?

A Republikon Intézet és a Friedrich-Naumann-Stiftung közös, oktatásügyi rendezvényén jártam. Hiller István és Palkovics László vitáját mindenki megírja majd, az oktatáskutatók és szakértők paneljeiről már kevesebb szó esik – így működik a sajtófigyelem. Ugyan nem vitázom Radó Péterrel abban, hogy a kérdés politikai – s így a válasznak is annak kell lennie –, nem tudok elmenni a tény mellett, hogy az elmúlt hét és fél év oktatáspolitikájának eredményeit leginkább annak köszönhetjük, hogy a szakma teljesen kiszorult az iskolarendszerünk tervezéséből. Politikai szándékot és szubjektivitást sem nélkülöző, szakmai alapokon nyugvó konferencia-beszámoló.

Nem sok jót sejtet, ha egy konferencián, egy kérdésre adott válaszban elhangozhat, hogy „amennyiben önnek nem tetszik egy ilyen hagyományos, félkatonai iskola”, akkor körül lehet nézni, és lehet Waldorfba adni, vagy az ismeretségi körben lenyomozni, hogy hol van olyan tanító néni, aki kilóg a sorból. Szó esett síró apukákról, akiknek az állami iskola karmai közül nem sikerült alternatív iskolába menteniük a gyereküket, és egy igazán optimista megszólalás is helyet kapott szakértői részről, mely szerint a kormány oktatáspolitikájának számos intézkedését az „amatőr jó szándék” vezérli, legalábbis ami a mindennapos testnevelést és énekórát jelenti.

nepszava_kepe.jpegA kép forrása

Időhurok, időcsapda, víziómentesség és problémás János vitéz

A magyar társadalom valóban régóta nem izzadt ki magából egy olyan oktatásügyi víziót, amire érdemes lenne évtizedeket alapozni, és amely stabil vázat eredményezne az oktatási rendszerünk számára. Ez megálljt parancsolhatna annak a rombolásnak, amit a folytonos változtatások okoznak. Olyan ez, mint amikor egy anyahajó kormányát nem megfelelő ideig fordítják el, mert hirtelen rájönnek, hogy a másik irányba akarnak menni. A hajó nem fordul el, a kormány rángatása pedig a belsejében található tárgyak összetöréséhez vezet. Ez történik a magyar oktatási rendszerben.

Az időhurok sajátos, Fidesz által teremtett dráma: kevés EU-s tagországnak van ma a ’60-as éveket idéző iskolarendszere. Ez a jogállami normákat és demokratikus intézményeket nélkülöző, jogfosztó kormányzást elfogadni kész alattvalók neveléséhez szükséges. A gondolkodó állampolgár csak zavarja a képet: ellenáll vagy elmegy külföldre – egy kutya, nem hiányzik a sikerpropagandának egyik sem.

001.jpgAz időcsapda ugyanakkor másban áll. Évek óta nincs politikai erő, amely felvállalná, hogy a magyar oktatás szerkezetéhez hozzányúl – mondja Horn Gábor. Nincs, aki el merne kezdeni összerakni egy új iskolát, nincs, aki elköszönne a 8 osztályos általánostól, és 9 vagy 10 évfolyamot faragna belőle. Nincs, aki az alapozó képzést 6 évessé tenné, és a szakosodást, a felsőoktatásra való felkészülést, vagy éppen a szakma tanulását a 11. és 12. évfolyamra csoportosítaná át, holott ez volna az a reformlépés, amely megalapozhatna egy valóban megújuló oktatási rendszert.

Lannert Judit a víziómentesség problémájáról beszélt, és arról, hogy hamarosan milliók munkáját veszik majd át gépek. Feltehetően nem azon kéne tehát agyalni – ahogyan az az első panelben előkerült –, hogy miért olvassanak János vitézt a hatodikosok, hanem azon, hogy hogyan küzdünk majd meg egy minden eddiginél nagyobb technológiai ugrás teremtette kihívásokkal.

Ehhez azonban nem pusztán az iskolák teljes infrastrukturális átszerelésére van szükség, de a pedagógusképzés átalakítására, valamint a magyar oktatási rendszer gyerekekről és oktatásról alkotott képének változására is.  A frontális oktatás megléte és a gyerekközpontúság nélkülözése olyan kombináció, amely determinálja az ország 21. századi sikertelenségét. Azok az országok sikeresek ugyanis, ahol perszonalizált oktatás folyik, és ahol a szereplők egyéni motivációi, az egyének döntései, valamint a változás képessége kerül az oktatás középpontjába – mondja Radó.

Vízió nincs, de igény volna rá

A kérdésre, hogy a víziót miért kizárólag a gépekhez igazítanánk, és hogy miért nem lehet egyszerre gondolkodni abban, hogy a diákoknak érezniük kell az iskolában, hogy fontosak egyéniségként, fontos, hogy gondolkodjanak a világról, de közben azt is lényeges megérteniük, hogy ők egy közösség tagjaiként léteznek, amiért jó volna tenni, hosszú ideje nem érkezik válasz szinte senkitől. Ez a gondolat a jövőben ki kell, hogy egészítse azt a folyamatot, amely a társadalom digitális analfabetizmusból való kirángatását jelenti. Az oktatás digitalizációjának egyszerre kell végbemennie az iskola emberarcúvá tételével. Amennyiben a két folyamatot nem sikerül szimultán megvalósítani, lőttek a vágyainknak, amelyek arról szólnak, hogy a magyar társadalom tagjai valaha békében élnek majd egymással, de annak is, hogy ez a kis nyitott gazdaság tevékeny és termékeny résztvevője lesz a globális gazdasági versenynek. 

Nahalka István azt is megosztotta a közönséggel, hogy valamiért a neveléstudomány és a tananyagfejlesztés mindig elmentek egymás mellett a magyar oktatáskutatásban – ez történetileg így alakult - fogalmazott. Nagy kár ezt hallani. Ezek szerint nincs történelme az iskola előkészítésének, amelyben a gyerek úgy készül hatékonyan a felnőtt életére, hogy közben még a jelenlegi életét is élvezi. Újfent csak egyet tudok érteni a Horn Gábor kijelentésével, hogy „az például egy vízió volna, ha a gyerekek végre nem éreznék rosszul magukat az iskolában”.

sved_iskola.jpgEz itt egy svéd iskola belülről. Forrás és további képek itt

Az Orbán-kormány csupán politikamentesen akart oktatási rendszert csinálni

Ezt tudtuk meg Palkovics Lászlótól, amikor terítékre került, hogy a jelenlegi kormány által biztosított egyeztetőfórumokon miért nincsenek jelen bizonyos szervezetek, és miért képviseltetik magukat szinte kizárólag a kormány politikáját támogatók, amikor az oktatás jövője van terítéken. Ehhez – érthetően – nem kívánnak asszisztálni más szervezetek. Ez a hiányosság viszont újabbakat szül, hiszen a kormány nem szembesül azzal a problémával, amik „terepen” léteznek. Mendrey László az egyik leghúsbavágóbbat említette: a tanárhiányt. Nem megoldott a nyugdíjas tanárok foglalkoztatása, a megfelelő utánpótlás, és az sem, hogy a pedagógus szakma vonzóképessége javuljon.

Hogyan is javulna, amikor csodás, állami tévében bemutatott bértáblák kerülnek napvilágra a kormány részéről, azonban újabb és újabb pedagógusok szólnak közbe közösségi fórumokon: egy kezdő pedagógus fizetése nem éri el a nettó 130.000 forintot? Nagyobb gond, hogy a pedagógusok megbecsültsége valóban rémesen alacsony, holott most már leginkább ők azok, akiken áll vagy bukik, hogy egy iskola egyáltalán működik-e még a feldarabolt központosítás keretein belül (csak mert a decentralizáció egészen mást jelent, annak ellenére, hogy a kormány így nevezi a KLIK 59 darabra való bombázását).

Nem merném Eldorádónak nevezni a ’90-es évek közepét, de az biztos, hogy a szabadság tantestületekbe és oktatási módszerekbe való begyűrűzése kétségtelenül akkor élte fénykorát. Dráma, hogy közel másfél évtizeddel később, ennek éppen az ellenkezőjét éljük meg az iskolákban. Ami biztos: a központosító szemlélet és az emberi méltóságot nem tisztelő iskolarendszer felszámolása nélkül, egy tapodtat sem mozdul majd előre a magyar iskola, és ha már a neveléstudomány fejlődése mellé sosem sikerült a tantervfejlesztést passzintani, legalább a globális verseny rákényszeríthetne bennünket. Végre-valahára.

---

A címben szereplő idézet Nahalka Istvántól származik. 

 

Putyin és a judo? Ugyan már!

Sok mindentől kiráz a hideg, ami Oroszország vezetőjét jellemzi, de attól leginkább, amikor judós szerepben látom. Vlagyimir Putyin sok mindent jelent: nemzetbiztonsági kockázatot, Magyarországon fel-alá járkáló, le nem kapcsolt orosz kémeket, módszeresen felszámolt sajtószabadságot, diktatúrát és más diktátorok támogatását, no meg jó valószínűséggel kalodába zárt magyar miniszterelnököt, aki úgy táncol, ahogy az orosz medve fütyül. Ez eddig sem szép és jó, de ami végképp gyalázat, hogy miféle imázs épül emellett a rengeteg gaztett mellett. Judósként, különösen szomorú egy ilyen embert judós szerepben látni. Gyakorlatilag minden egyes tette megcsúfolja a küzdősportolók, a harcművészek és a japán kultúra összes elemét.

Gondolatok a judóról

Pár alapdologgal kezdeném, ami a sportágat illeti. A judo európai importja nem sikerült maradéktalanul, de tudnunk kell azt is, hogy egyfelől japánná sosem válik majd egyikőnk sem, másfelől viszont sokat tehetünk azért, hogy mélyebben megértsük azt a kultúrát, amellyel megajándékoz bennünket bármely, felkelő nap országából érkező harcművészet. A judo – bár sokáig nem láttam ezt – valóban olyan küzdősport, amely az ember egész életére való fejlődési lehetőséget, járható utat, önreflexiós kötelezettséget, tanulást, mély megértést, önismeretet, és nagyon sok mindent rejt magában, amitől az ember több lehet, mint amikor először szőnyegre lépett. Aki a versenyjudós oldalát látja ennek, az is mérhetetlen sok értéket sajátít el, az élsport sokszor kínzó vágtája mellett is. Az ellenfél tiszteletét, az alázatot, az emelt fővel veszíteni tudást, a szabályok betartását, a becsületes helytállást, a küzdelem képességét, akkor is, amikor vesztésre állunk.

gondolatok_a_judorol.jpegNagyon sokkal többek az átlagosnál azok a fiúk és lányok, akik a napokban zajló, budapesti világbajnokságon tatamira lépnek, és azok is, akik segítették őket idáig az útjukban.

Vlagyimir Putyin – úgy tűnik – ez alkalomból érkezett Budapestre (gyorsan megdobták egy debreceni egyetemi díszpolgári címmel is), de nekem folyton az jár az eszemben, hogy csak megcsúfolja ezt a sportágat. Úgy tetszeleg, mint a feketeöves judós, a Nemzetközi Judo Szövetség tiszteletbeli elnöke, a harcművész, aki hol medvékkel birkózik, hol meglovagolja, hol csak egyszerűen lepuffantja őket egy puskával (mert hogy arrafelé nem divat a fácánvadászat). A judo Putyin számára nem életforma, nem harcművészet, de még csak nem is küzdősport, ahol a ki-ki meccsekből is letisztázott viszonyok között, keményen, mindent beleadva, de becsületesen küzdve kerül ki a győztes. Az ilyen viszonyok Putyinnak sosem kellettek. Éppen ellenkezőleg. Ismervén politikai és katonai akcióit, számára ez a sportág pusztán a sportpolitikában való befolyás stabilizálásának eszköze, valamint egy könnyen eladható PR-fogás.   

putyin_medve1.jpg

Putyin valódi arca

Putyin Oroszországában pont akkor halad el a nyílt utcán lelőtt politikai ellenfél mellett egy hókotró, amikor az a lehető legjobban kitakarja az áldozatot és barátnőjét a biztonsági kamera elől, lehetőséget teremtve arra, hogy a tettes zavartalanul meneküljön el a helyszínről. Putyin Oroszországában egy így lelőtt parlamenti képviselőre emlékező aktivistát úgy orrba lehet vernimi van, nem szereted Putyint?” kérdéssel, hogy az napokkal később belehal sérüléseibe. Ez az Oroszország az, ahol polóniummal lehet megmérgezni az Orosz Állambiztonsági Szolgálat volt alezredesét, anélkül, hogy valaha fény derülne a tettes kilétére, de ugyanez az Oroszország az is, ahol ugyan már rács mögött vannak az egykori miniszterelnök-helyettes feltételezett gyilkosai, a szerencsétlenül járt Putyin-ellenfél szülei azonban azt mondják, szerintük, a bérgyilkosok megbízói sosem kerülnek majd kézre.   

Ez az az Oroszország, amely úgy annektálta a Krími-félszigetet, hogy először felségjelzés nélküli katonák szállták meg a térséget, majd sikeresen fordította az Ukrajnában élő orosz kisebbséget a többségi társadalom és a nyugat-barát reformerek ellen, s miután már nagyságrendileg tízezer ember - köztük több ezer civil - életét követelték a kelet-ukrajnai harcok, végül, egy durván manipulált EBESZ-megfigyelőket kínosan távol tartó „népszavazáson”, az országhoz csatolta a nagyhatalmi játszótérré lett félszigetet. (Ritka manapság az olyan barbárság Európa közelében, ahol civilek rekedhetnek az ostromgyűrűben, de tudvalevő, hogy a szíriai gáztámadásokat követő, ENSZ BT-határozattervezetet, amely szankciókkal sújtotta volna az efféle embertelen fegyverek használatát, Oroszország - Kínával közösen - megvétózta. Nincs tehát új a nap alatt, a civil lakosság háborúban való védelme, az embertelen fegyverek tilalma és az emberi méltóság tisztelete mindig is távol állt Vlagyimir Putyintól.)

putyin_putyout.jpg

a kép forrása

Ő az az ember, aki miatt összeomlott a szír tűzszünet, és aki számára emberek millióinak fájdalma, lakhatásának ellehetetlenülése, országának porig rombolása csak egy eszköz arra, hogy engedményeket csikarjon ki az Európai Unióból – miközben a vele szövetségben küzdő európai szélsőségesek az ő hibájából is elfajuló szír polgárháború elől menekülő emberek ellen keltett gyűlöletből erősödnek meg újra. Ugyanő az is, aki a „győzelem napját” nem lufikkal, vattacukorral, vagy a béke és a hosszú idő óta tiszteletben tartott sokszínűség fesztiváljával ünnepli, hanem interkontinentális, ballisztikus rakéták felvonultatásával, a Kreml árnyékában. Mindeközben olyan országot vezet, amelyben a lakosság 85 százaléka nem rendelkezik útlevéllel, kimaradt a globális versenyből (tehát a felzárkózás lehetőségétől esik el, jó valószínűséggel örökre), és ahol az állami média által beadott propaganda az, amely ezeknek a szerencsétlenül járt millióknak egyedül tájékoztatást nyújt a világ dolgairól, de még így is különös, hogy egy ilyen vezető nem veszít – a közvélemény kutatások alapján legalábbis töretlen – népszerűségéből.

interkontinentalis_ballisztikus_raketa.jpg

Fotó: Grigory Dukor / Reuters - én az index.hu-n találtam 

Ha ezek után bárki komolyan gondolja, hogy jó, ha egy ilyen emberrel barátkozunk, legalább egyet tegyen meg: ne tisztelje benne a harcművészt. Mert ebben az emberben a judo szellemiségének szikrája sincs meg.

Beszélnünk kéne az eutanáziáról – vitaindító, második felvonás

Legutóbbi cikkemben az általánosságokat vettem sorra, megírtam, miért volna jó kinyitni a vitát, miért lenne kívánatos a kihívás szőnyeg alá söprése helyett beszélni az eutanázia kérdéséről. Igény volna itthon az eutanáziára, csak most „meg kell oldani”. Jelen írás arról szól, hogy milyen tapasztalatokkal rendelkezünk nemzetközi színtéren, és milyen szabályozások léteznek, amelyekből tanulhatnánk.

A magyar egészségügyben, egyéb helyzetekben is gyakori a páciens döntési jogának megvonása, a tájékoztatás elmaradása és a betegjogok lábbal tiprása. Nem pusztán a gyógyulás folyamatára, de a haldoklás végstádiumában átélt szenvedésre sincs hatása szinte senkinek itthon. A szerencsésebbeknek, utóbbi esetben, elégséges fájdalomcsillapítás és asszisztencia adatik meg, hogy emberi méltóságukat megőrizve várhassák halálukat. Van, akinek még ennyi sem jut.

Európai körkép

A Benelux-államok ebben a kérdéskörben is a legliberálisabb szabályozással állnak az élen, náluk legális az aktív eutanázia. Őket követik a svédek, a németek és a svájciak, az öngyilkosság legális segítésével. A kegyes halál legelterjedtebb, szabályozott formája a passzív eutanázia. E legnépesebb országcsoportba tartozunk mi, magyarok is: 1997 óta, szigorú szabályok mentén, joga van egy betegnek visszautasítani az életét meghosszabbító gyógykezeléseket. Ugyanígy van ez Ausztriában, Nagy-Britanniában, Finnországban, Norvégiában, Franciaországban és Spanyolországban. Az írek, a görögök, a dánok és a szlovénok is ezt alkalmazzák. Az öreg kontinensen egyedül Lengyelországban deklarált, hogy illegális mind az aktív, mind a passzív eutanázia – ideértve az öngyilkosság asszisztenciáját is. A többiekről nem állnak rendelkezésre adatok.

euthanasia_in_europe.png

a kép forrása

Amit tiltanak, az valahogyan utat tör

Nem szerencsés az ilyen és az ehhez hasonló intézmények merev tiltása, sokkal inkább fontos a megfelelő jogi szabályozás, amely kiszűri a visszaéléseket, és senkit sem sodor veszélybe. Találkozni azzal az érvvel, hogy létezik „kikényszerített” és „kéretlen” „eutanázia”, ezek, olvasatomban gyilkosságok, amelyet soha, semmi szín alatt nem tudnék elfogadni. Létezik azonban többféle formája az „eutanáziának”, amely méltatlan helyzetbe hozza a gyógyíthatatlan betegeket. Ilyen az, amikor halálos betegek önkezükkel vetnek véget életüknek – egy elszánt pillanatban, még az utolsó erejükkel levetik magukat egy ablakból, vagy saját fürdővizükbe dobnak hajszárítót, esetleg túladagolják valamely gyógyszerüket –, de nem különbözik ettől az a rettenetes élethelyzet sem, amikor egy „jóakarót” kell rávenniük: tegye meg helyettük, amire nekik már nincs erejük.

_eutanazia_02.jpga kép forrása

Harmadik lehetőség az eutanázia-turizmus. Svájcba, évente több százan utaznak asszisztált öngyilkosságért, de nem ritka, hogy Belgiumba, Luxemburgba, vagy Hollandiába megy valaki azért, mert saját hazájában törvénybe ütközik az aktív eutanázia. Ismerünk ennél jóval súlyosabb esetet is: Mexikóban hozzá lehet jutni ahhoz a szerhez, amelyet háziállatok elaltatására használnak. Ennek a szernek a beadása egy órán belül, fájdalommentes halálba segíti azokat az embereket, akik ezt így kívánják.

Nyilvánvaló, hogy a halált, amit emberi mivoltunk és ösztöneink egész életünkben távol tartanak tőlünk, kifejezetten kívánni, nem puszta elkeseredettség, hitetlenség vagy gyávaság. Olyan rendkívüli állapottal állunk szemben, amelyre nem véletlenül születik szabályozás, és amelyet nem véletlenül alkalmaznak hosszú idő óta az orvostudományban. Emiatt, az eutanáziát közös lapon említeni az öngyilkossággal, vagy a gyilkossággal, nem fair és nem is jogos. 

Nem játszunk Istent

Az egyházi megnyilvánulások legszélsőségesebb formája az, amikor valakit a reprodukciós jogaiban korlátoznak, vagy amikor súlyos betegeket szinte köteleznek a további, akár hónapokig elhúzódó szenvedésre, vallási okokra hivatkozva.  Nemrégiben megszaporodtak a lombikbébi programmal kapcsolatos, becsmérlő nyilatkozatok az egyházak részéről, de jól ismerjük az abortusz, az abortusztabletta és sok esetben a fogamzásgátlás kérdésében foglalt álláspontokat is.

Annál rosszabbat nem tudok elképzelni, mint amikor a szabad akaratot korlátozzák, a szent írásra hivatkozva. Rettenetes, hogy a boldogságát, vagy a megnyugvását kereső ember életébe, bárki, erőszakosan beavatkozzon, és azt mondja: nem rendelkezhet a saját teste, szervezete, élete fölött.

A leggyakoribb egyházi érv, hogy nem játszhatunk Istent, nem szólhatunk bele, kinek szülessen, kinek ne szülessen gyermeke. Nem kérhetünk embert arra, hogy szabadítson meg a hamarosan bekövetkező halálunkig tartó szenvedéstől. Eszerint a felfogás szerint nem nyúlhatunk hozzá saját életünk fonalához, nem határozhatunk arról, hogy amennyiben olyan súlyos betegek lennénk, és biztosan nem lehet bennünket meggyógyítani, akkor méltósággal elköszönhessünk szeretteinktől, legyen tudomásunk arról, mikor és hogyan áll be a halálunk, legyen döntési jogkörünk arra nézve, hogy mi történik velünk olyankor, ha már nyilvánvalóan csak a szenvedés jut számunkra az életből.  

eutanaziahoz.jpg

Meggyőződésem, hogy ebben a kérdéskörben félre kell tenni az évszázados – vagy akár évezredes – beidegződéseket, félre kell tenni az előítéleteket, félre kell tenni azt a nyilvánvalóan hibás gondolkodást, hogy amennyiben ilyen szerek rendelkezésre fognak állni egy kórházban, azonnal megszaporodnak visszaélések. Jól kell működtetni a rendszert. Akkor nem a szereplők moralitása határoz arról, mi történik ezekkel a szerekkel és a haldokló betegekkel.

Rend, te szülj nekem szabadságot!

Tévedés, hogy a szabadság és a rend egymással ellentétes jelenségek volnának, éppen ellenkezőleg. Tudunk kell, mi áll jogunkban, és mi nem. Tudnunk kell, meddig terjed a szabadságunk, így élhetünk vele. Ebben áll a jogállam legfőbb előnye, bármely más rendszerrel szemben. Szabályozott keretek között, tisztán, lépésről lépésre lefektetett, megkerülhetetlen és megmásíthatatlan agendával lehetne elindulni. Számos példa áll rendelkezésre, még akár szabályrendszert is importálhatnánk. Egy ilyen jogi keret adhatja meg annak az alapját, hogy a súlyos betegek előtt megnyíljon az út az aktív eutanáziához. Ez egy ember egyéni szabadságának új dimenziója. Nem kiterjesztése, nem növelése, új dimenziója. Úgy látom, a szabadságot csak elvitatni lehet emberektől, hiszen jogainkat sem az államtól kapjuk, azok azért illetnek meg bennünket, mert embernek születtünk.  

paragrafus.gif

Az emberi méltóság mindenekfölött való mivolta egyenesen rámutat arra a kérdésre, amelyet ebben az ügyben leginkább fontolóra kell vennünk. A méltatlan helyzetek, az emberhez nem méltó élet vállalásának kötelezettsége ennek szöges ellentéte. Senkit nem lehet arra kötelezni, hogy akarata ellenére életben maradjon. Pláne egy olyan helyzetben, ahol egyetlen kérdés bizonytalan csak: a halál időpontja.

Nem mindennapi téma ez. Tessék velem vitába szállni!

Beszélnünk kéne az eutanáziáról - vitaindító, első felvonás

A minap látott napvilágot a hír, hogy egy házaspár, 65 év együttlét után, közösen kérte az eutanáziát. 65 év. Van, akinek egyedül sem jut ennyi, nemhogy társuk mellett. Mindketten gyógyíthatatlan betegek voltak, mások segítségére szorultak, állapotuk a biztos romlás útján járt, és így már nem kívántak élni. Végül, egymás kezét fogva, szeretetben, a családtagjaik körében hunyták le szemeiket örökre. 91 évesek voltak. Közös kegyes haláluk és történetük bejárta a világhálót, néhol még vitát is generált. Azt gondolom, ideje kinyitni ezt a kérdést itthon is.

Egy társadalom állapotának sokféle lakmuszpapírja van. Az, hogy hogyan bánik az elesettekkel, a gyógyítható páciensekkel és a gyógyíthatatlan betegekkel, minden bizonnyal az egyik legsokatmondóbb. Az emberi méltóság sok esetben még a gyógyulófélben lévő betegeknek sem adatik meg a magyar állami egészségügy keretein belül, sőt, a betegnek semmi szín alatt nem nevezhető szülőnők és újszülöttek is gyakorta járnak így, nem beszélve a sportbalesetesekről, a mandulaműtétesekről, és számos más honfitársunkról, akiknek épp elég volna megküzdeni a felépülésük fázisaival, nem hiányzik nekik még egy vaskalapos, beteget nem tisztelő egészségügy is.

Az emberi méltóság elidegeníthetetlen! Csakhogy Magyarországon nem az…

Ideje volna félretenni az évszázadok óta magunkkal cipelt beidegződéseket, a problémák elől elkapott tekinteteket, az álszentséget, és beszélni arról, ami a legfontosabb: mindig, minden helyzetben embernek kell tudnunk éreznünk magunkat, olyan embernek, akitől senki nem vitathatja el méltóságát és önrendelkezését.

Magyarországon sokan találják magukat abban a helyzetben, hogy oda a méltóságuk. Nem pusztán magatehetetlen emberekről van szó. Mindennapos eset, hogy egy ereje teljében levő felnőttől elvitatják, hogy döntést hozni képes, felelősségteljes ember, akivel információkat kell megosztani, és tiszteletben tartani a rendelkezésre álló felvilágosítás alapján választott forgatókönyvét. A magyar állami egészségügyben hatványozottan igaz ez az idősekre, a súlyos betegekre, a romákra, a szegényekre, a túlsúlyosakra, a diplomával nem rendelkezőkre, a nőkre, az édesanyákra, és sajnos számos más, „ideális betegtől eltérő” páciensre.

Ki kell mondani, hogy a döntés szabadságának elvitatása mindennapos egy magyar kórházban, egészségügyi intézményben. Nem csoda, hogy elő sem kerül az eutanázia kérdése. Jobb az a szőnyeg alá söpörve, mint oly’ sok más kérdés – gondolják sokan. Legfontosabb az volna, hogy az indulatait és előítéleteit mindenki félretegye, képes legyen ész érvekkel alátámasztani álláspontját, és meghallgatni a másik oldalt is. Kemény téma ez. Megoldást kéne benne keresni, nem új frontot nyitni. 

eutanaziahoz.jpg

a kép forrása: http://www.rafaelazanella.com.br

Homokba dugjuk a fejünket

Itthon az 1997. évi CLIV. törvény rendelkezik a passzív eutanázia feltételeiről, lehetséges eseteiről. Ez – olvasatomban – a kérdéskör szőnyeg alá söprése, noha a semminél kétségkívül több. Egy Alzheimer- vagy Parkinson-kóros beteg, esetleg idős négyvégtag-sérült emberek éveken át élhetnek még anélkül, hogy érdemi orvosi kezelést kapnának, a passzív eutanázia az ő helyzetükön nem segít: állapotuk folytonos, 24 órás jelenlétet igényel, akár a családjuk egyik tagjától, vagy egy fizetett ápolótól. A kérdés félmegoldása azt eredményezi, mint bármely illegalitásba kényszerített gyakorlat. Ezek az emberek vagy visszariadnak az aktív eutanáziát bűncselekménynek kezelő jogi szabályozástól, és évekig élnek még úgy, hogy gyakorlatilag minden percük méltatlan, vagy más módszerekhez folyamodnak, és fű alatt „szívességet” kérnek egy jó ismerőstől, esetleg, egy sorsfordító pillanatukban, minden maradék erejüket összeszedve, önkezükkel vetnek véget életüknek.

Ez minden érintettnek rossz. Ideje társadalmi vitát kezdeni arról, milyen módon lehet és kell szabályozni az aktív eutanáziát, ideje elkezdeni arról beszélni, mi történjen azokkal a gyógyíthatatlan betegekkel, akik nem a kegyes halált, hanem a méltó végstádiumot választják. Nem elhanyagolható ebben a vitában a hospice-ról beszélni, valamint arról, hogy az idősgondozással hányadán állunk – de ez egy másik cikk témája.  

Ezek a kérdések – és a velük való nem foglalkozás, valamint a jelenleg létező, rémes megoldások – éppen úgy a társadalom kórtünetei, ahogyan a kisebbségekkel és az elesettekkel való általános bánásmód. Amíg ezeket a kérdéseket nem oldjuk meg, nem lesz teljes az ország. Ezek nem marginális kérdések, megoldásuk össztársadalmi érdek. Olyan szemléletváltást igényelnek, amely egy mindenki számára élhetőbb országot eredményeznek. Ha valami nemzeti tragédia, akkor az az, hogy sosem merünk belevágni.

----------

A következő bejegyzésben részletesen írok arról, hol tart a világ, jelenleg hogyan szabályozzák az aktív eutanáziát az egyes országokban, és mit eredményezett ez.

Gondolatok a hazafias tornaóráról

Az Orbán-kormányt áthatja az áporodott szagú, huszadik század közepét idéző szellemiség: megfélemlítés, idomítás, dezinformáció a bűvös trió. Az oktatási rendszer egyértelműen az autoriter vezetés fenntarthatóságát hivatott szolgálni, és már sajnos egyáltalán nem meglepő, hogy megjelent a „hazafias testnevelésóra” gondolata. Az EMMI a megvalósíthatósági tanulmányra el is különített nyolcmillió forintot. Minden okunk megvolna rá, hogy lemondóan bámuljunk magunk elé, de ilyenkor kell a leginkább tiltakozni.

Az egész alapja nem más, mint az iskolai lőterek kialakításáé: „ha már úgyis fenyeget bennünket az egész világ – különös tekintettel a menekültválságra -, ez a töketlen Európai Unió meg úgysem képes semmire, hát majd megvédjük magunkat. Erre pedig ildomos időben felkészülni” – gondolja a kormány.

tornaora_1910.jpg

a kép forrása: orankivul.blog.hu 

A legfőbb gond azzal van, hogy az oktatási rendszert mindig úgy kell összerakni, hogy tervezői a jövőbe tekintsenek, ne a múltba, hiszen a jövőben való kihívásokra kell majd választ találniuk a jelenlegi iskolásoknak. Radó Péter szigorúan a témánál maradva azt mondta: „a hazafias testnevelés alatt korábban a katonai előképzést értették. A 19. és a 20. század első felének tömeghadsereg-ideológiája alapult azon, hogy az ország védelméhez nagy mennyiségű, elkötelezett, képzetlen katona kell, akiknek pár hét alatt meg lehet tanítani, hogyan használják a kezükbe adott puskát. A modern hadsereg viszont nem ilyen, oda magasan képzett szakemberek kellenek, amihez nem hazafias testnevelés kell, hanem jó színvonalú középfokú közismereti oktatás. A felderítő szakasz eltéved, ha nem tudja értelmezni a műholdról kapott adatok tömkelegét a laptopján.” Kirívóan kínos tehát, hogy amennyiben a kormány célja valóban az, hogy egyszer majd megvédhessük magunkat, mert – szerintük - NATO és EU tagokként nem számíthatunk majd senki másra, még esélyt sem adunk arra, hogy ez sikerülhessen.

A jelenbeli hatások még elkeserítőbbek. Az iskolának ma arról kell szólnia, hogy megtalálja a gyerekhez az utat. Már nem válnak be a régi vágású metódusok: egy poroszos szemléletben oktató tanár maximum közutálat tárgyává válik a suliban, ennél többet nem ér el. Nem tud változtatni a gyerek viselkedésén, nem lesz rá hatással, nem tudja terelgetni, nem fogja lenyűgözni. A tanár-diák viszonyban az hozza a legcsodálatosabb eredményeket, ha kapcsolatuk együttműködésen alapszik, és a felnőtt is kész tanulni a gyerektől. Ekkor tanárt a diák önszántából követi. Ez az elmúlt évszázad diktatúráiban kialakított oktatási szemléletben nem sikerülhet. Ezt nehezére esik megérteni ennek a kormánynak: lényegében nekilátott az iskolarendszerünk baltával való szétbarmolásának.

Nem teremtő rombolásról beszélünk

Ma egy olyan oktatási rendszer kezd megmerevedni itthon, ahol az iskolapolgárok mindegyike rosszul érzi magát. A diák, a szülő, a tanár, az intézményvezető… mindenki. A kozmetikázó lépések mind azért következtek be, mert az oktatásügyért felelős aktuális tisztségviselők látták ugyan, hogy baj van, mégsem volt birtokukban működőképes recept, hogyan lehetne javulni. Minden dimenziót tekintve elment mellettük az idő, a megrendelő – maga Orbán Viktor – világismeretét és emberképét tekintve évtizedekkel van elmaradva attól, ahogyan az euroatlanti szövetségi rendszer szebb napokat látott tagországaiban tekintenek polgáraikra. A miniszterelnök úgy tekint a gyerekekre, ahogyan a Horthy-korszakban volt szokás, emiatt csúszik szét minden.

iskola_a_horthy-korszakban.jpg

a kép forrása: mek.oszk.hu

A világ és a gyerekek is megváltoztak. Nem lehet kalodába zárni a fejüket, nem lehet megfenyegetni őket. Ha valaki megpróbál velük erőszakosan bánni, csak irányíthatatlanná válnak. A legjobb az volna – mind fiziológiás mind pedagógiai értelemben -, ha az alsó tagozatos testnevelésóra a szabad mozgásról, a gyerekek saját ötleteiből születő játékokból állna nagyrészt, amelyeket tarkítanának az egyébként elsajátítandó mozdulatsorok, feladatok. A „hazafias testnevelésóra” ennek totális ellentéte. Nevetséges is beadni a gyereknek, hogy azért fut, rúgja a bőrt, mászik kötélre, vagy lóg a bordásfalon, hogy egyszer majd megvédje a hazáját. Az itthoni sorkatonaság emlékét sokan őrzik még az emlékezetükben. A középiskola utáni teljes szellemi lepusztulás és az elégtelen környezetben való túlélés terepévé váltak a laktanyák, nem a fejlődésé.

Nem értik, hogy nem ez az irány

Amennyiben valaki már az iskolai tornaórán azt akarja üzenni a gyerekeknek, hogy fel kell készülnünk önmagunk megvédésére, az tovább akarja erősíteni az elszigeteltséget, az Európai Unión belüli fekete bárányságot, a két világ közti lebegést, és azt az érzést egy alig tízmilliós társadalomban, hogy erősek vagyunk. De itt, félúton Kelet és Nyugat között, egy ilyen kicsi nemzetnek éppen abban rejlenének lehetőségei, amit ez a kormány egyáltalán nem akar erősíteni. A kreativitás támogatása, az önálló gondolatok szárnyalása, az informatikai szaktudás – amelyen keresztül előbbi kettő leginkább kamatoztatható ebben az évszázadban -, valamint az együttműködésre való készség fejlesztése, a csapatmunka, az asszertív kommunikáció… ezek mind elengedhetetlen képességek ahhoz, hogy az ember megállja a helyét a jelenben. Feltehetően erről szól majd a következő pár évtizedünk is.

coworking_resize_4.jpg

a kép forrása: Coworker.com

Nem hinném, hogy találunk épeszű embert ebben az országban, aki örömmel rábólintana arra, hogy a gyereke azért hajtsa végre a tornagyakorlatokat, hogy egyszer majd a hazáját is megvédhesse. Szánalmas azt gondolni, hogy egy XXI. századi esetleges háborúban bárki is érni fog még valamit a partizánkúszásával. Nem itt tart már a világ. Az a kormány, amelyik itt tart, egyetlen dolgot akar elérni: állampolgárai úgy féljenek valamitől, hogy közben azt hiszik, hogy fapados – és módfelett elégtelen - felkészülésük még felsőbbrendűvé is tette őket a többi nemzethez képest. Ez a kezdeményezés nem pusztán szánalmas, de talán minden eddigi oktatásügyi rombolást felülmúl.  

#avízösszeköt #egyekvagyunk?

Azzal kell, kezdjem, hogy a beugróként szervezővé lett Magyarország remekül megoldotta a vizes világbajnokság sporteseményeinek lebonyolítását. A rendezvények szervezettek voltak, a létesítmények nem mondtak csődöt, a sportolók és a szurkolók utaztatása profin megoldódott. Nem találkoztunk az átlagosnál nagyobb forgalmi dugóval, és csak egyetlen egy ezüstérmes műugró árválkodott a BKK busz megállójában – rajta is hamar segített egy önkéntes. Ebben a tekintetben aligha érheti szó a ház elejét. Másról szeretnék beszélni.

A magyar társadalomban valami nagyon régen tört el, és az elmúlt hét és fél év aligha dolgozott azon, hogy ezeket a sebeket gyógyítsa. Nemhogy feltépte a régieket, újakat is gyártott mellé. A hazudott nemzeti egység mögött sztenderden fel tud sorakozni bő kétmillió ember abból a nagyjából 9 és félből, akik még egyáltalán itthon maradtak.  Nincs és nem is volt olyan, hogy valami össze tudta volna valaha kötni ezt a társadalmat. A „mi és ők” kérdésköre az egész történelmünkön végighullámzott, és azon kevés nemzet közé tartozunk, akik a jelenben nem tettek lépéseket annak érdekében, hogy ezek az ellentétek legalább egy picit csökkenjenek magyar és magyar között. Sőt!

A kádári diktatúrából ránk maradt – mára kifejezetten kelet-európai régióba visszahúzódott sportfelfogás –, hogy csak az aranyérmes ér valamit az egész csapatból, a többi töltelék, még mindig velünk él. Innen az önbizalomhiány, innen a döntőbe jutott sportoló „győzni fogok” nyilatkozata utáni összezuhanása, hogy „azért ez mégiscsak nagyképű volt”, hiszen a győztes itthon egy ikon, aki utána mindent megérdemel, az ezüstérmes meg semmit. Maximum egy jó nagy leszúrást az öltözőben, lesajnáló kommenteket a facebookon, lehangoló elemző vitát a sportcsatornán. Az egyes sportszövetségek (s ebben élen járt az úszás), mindent megtettek, hogy a regionális felsőbbrendűség érzetet fenntartsák a legvidámabb barakkban, és legalább a világversenyek alkalmával, legalább az olimpiákon, azt tudjuk érezni: különlegesek vagyunk. Éppen ez történik most is.

vb_duna_arena.jpgAz volna a cél, hogy ne csak az ilyen versenyek alkalmával tudja kihúzni magát a társadalom. Hogy ne kelljen lehajtania a fejét a jelenkori történelmének sötét foltjai miatt, ne kelljen újra és újra szembesülnie a statisztikákkal, hogy a versenyképességi mutatóinkat már a V4-ekkel szemben is versenyképtelenségi mutatóknak kéne nevezni, és hogy megindult a nyugat-romániai munkapiaci régió a kelet-magyarországi munkavállalók felé: olyan ország leszünk, akik nem pusztán nyugatra, de keletre is ingáznak majd munkáért. Mindeközben meg itt vannak ezek a súlyos tízmilliárdokba kerülő sikerpropagandák, máskor meg a megfélemlítés, amelyek együttes üzenete: minden máshol sokkal rosszabb, mint nálunk.

A fentiek miatt, az utcán, a BKK járatain, egy tömött autópályán, tapintható a feszültség magyar és magyar között. Aztán, jön egy vizes VB, és rögtön megvan az új törésvonal: vannak a nemzeti érzelmű, vizes VB-t szeretők, a másik sarokban pedig a sorosista hazaárulók, akik semminek sem tudnak örülni. Ringathatjuk magunkat még az efféle ostobaság-hintákban, de semmi értelme.

Az egyik oldalnak meg kell tanulnia, mikor, mit és hogyan kritizál, a másiknak pedig azt, hogy aki felemeli a korrupció vagy a gagyiság – esetleg egy korábbi úszókapitány nemi erőszak ügye vagy az úszószövetségben működő diktatúra – ellen a szavát, még nem nemzetellenes/hazaáruló.

A vizes vébé enyhén szólva is kifogásolhatóan drága mivolta, az épülés közben közel egymilliárdnyi drágulást magáénak tudó ugrótornya, a jó ég tudja, kinek odaadott arculati tervezése, amire már nyilvánvalóan csak a "white fülűek" emlékeznek, egészen elképesztően kínos volt. A Budapest fölött godzillaként közlekedő sportolók az imázsfilmben, vagy a 3,4 milliárdért lezavart, 120 perces nyitóünnepség, ahová egy olyan énekest sikerült elhívni, akinek az egyik leghíresebb száma az, hogy „Fuck you”, mind azt mutatták, hogy itt minden mindegy, csak nyomjuk a pénzt, aztán majd fürdünk a sikerben, amiért a sportoló fiataljaink izzadtak meg. A fenti lista nem csak kínos, de pazarló, rossz, és a társadalmat is rombolja.

vizes_vb_elso_arculat_444.jpeg

A vizes VB első - később, társadalmi felháborodás miatt lecserélt - arculata. Forrás: 444

Nem fekete ez a VB, és nem fehér. Ezek a sportesemények nem szolgálhatnak olyan elégedettség-pótlásként, amit éppen az elégedetlen adófizetők pénzéből, szemrebbenés nélkül kimondott hazugságokkal, arcpirító bakikkal és vérlázító korrupcióval hoznak össze. Egy kiegyensúlyozott társadalomban ez a plusz, az életünk színesítője. Nem emiatt gondoljuk, hogy jó magyarnak/németnek/britnek/svédnek/amerikainak lenni. Aki ezt akarja elhitetni egy újabb sikerpropagandán keresztül, rossz úton jár, mert újabb árkot mélyít el ember és ember között.

Csak rá kell nézni ezekre a kommentekre. Tényleg komolyan gondolta valaki az #egyekvagyunk hashtaget? Hát hiszen éppen arról szól az élet itthon 2010 óta, hogy világos határvonalat kell húzni azok között, akikkel egyek vagyunk, és akikkel nem. És ezen jottányit sem javít egy világcsúcs vagy nagy fölénnyel nyert döntő. 

vb-kommentek.jpg

Szabadelvű „Tusványos” ‖ Politikai fesztivál, másként

„Csak a szabad népeknek van figyelemre méltó történelmük. Zsarnokság alá vetett népek történelme anekdotagyűjtemény.” (Anne Applebaum)

Létezik egy politikai fesztivál a dániai Borhnolm szigetén, amely fél évtizede nyitotta meg a kapuit, és töretlen népszerűséggel rendezik azóta is, egy már-már skanzenre hasonlító faluban, amelynek erre a pár napra minden kerthelyiségébe kerül egy-egy sörsátor, pódium, állvány, mikrofon, amely napközben a közéleti vitáké, este pedig aranytorkú popzenészeké, vagy épp tinédzser rockereké. Emberek tízezrei látogatnak el oda, és békében megfér egymás mellett akadémiai vita, világzenei koncert, politikai szélsőségek programja és emberi jogokért küzdő civil szervezetek konferenciája.

folkemoede2017.jpg

A miheztartás végett

Annak idején abban maradtak a szervezők, hogy amennyiben a fesztivál valóban sokszínű kíván lenni, nem pusztán azokat kell meghívni, akik szerintük helyes álláspontot képviselnek. Így alakult ki ez a hely, mintegy tusványosi pandant, amelyben globális kihívásokra keresik a választ, meghallgatják egymást a résztvevők, és tömött sátrak fogadják a nagyköveteket, minisztereket és pártelnököket – van, hogy egy sörrel a kezükben.

A baloldali liberálisok évek óta meghívnak valakit egy olyan ország liberális pártjából, ahol a közélet nemhogy efelé az ideálisnak nevezhető állapot felé halad, hanem egyre sötétedik, és amely mintegy leszakadva a globális emberjogi rezsim nyugati feléről, veszélyezteti az alapvető jogokat, csorbítja a jogállamot és a demokratikus intézményrendszert. Így jövök én a képbe, követve lengyel és orosz kollégámat, akik tavaly és tavalyelőtt vettek részt a fesztiválon. A Dán Emberjogi Intézet vezetőjével folytattunk vitát arról, vajon miért vagyunk szemtanúi az emberi jogok sérülésének, mind Keleten, mind Nyugaton. (A kezében tartott baseball sapkára írt szöveg egyébként: "MAKE HUMAN RIGHTS GREAT AGAIN"*.) 

emberjogi_vita.jpg

Politikai és intézményi krízis

Az Európai Unió, az ENSZ, a NATO napjaink alapos reformokra szoruló szervezetei, melyek évtizedek óta őrzik a békét a világ szerencsésebb felén - sőt, talán utóbbi kettőnek köszönhetően még a krízispontokon is elviselhetőbb lett az élet -, azonban több generáció felnőtt úgy az euroatlanti világban, hogy még csak fegyvert sem látott közelről, nemhogy forradalmat vagy világháborút. Számukra a béke természetes állapot, a fent nevezett szervezetek pedig, olvasatukban, béna kacsaként, képtelenek reagálni az olyan globális kihívásokra, mint a társadalmi szakadék, a modern Észak és Dél probléma, a menekültkrízis, a terrorizmus vagy a Föld környezetvédelmi értelemben vett fenntarthatósága.

peacekeepers.jpgEzek a problémák előbb váltak határok nélküli „utazókká”, mint a rájuk teremtett válaszok – már ha léteznek egyáltalán. Az elmúlt években nem csoda tehát, hogy megerősödött az igény azokra a politikusokra, politikai pártokra, amelyek fő állítása abban állt, hogy a korábbi nyugati intézményrendszereket sutba kell dobnunk, hiszen képtelenek védelmet biztosítani az állampolgárok számára.   

A világ majd’ minden táján erősödtek a társadalmi feszültségek, s a velük kéz a kézben járó politikai szélsőségek. Jelenlétük Nagy-Britanniában a Brexitet okozta, az USA-ban Trump elnökségét, Norvégiában neonáci tömeggyilkosságot, a Közel-Keleten a terrorszervezetek robbanásszerű növekedését, Oroszországban a katonai fenyegetést jelentő Vladimir Putyin teljhatalmát, Törökországban újságírókat munkájuk végzése miatt letartóztató diktatórikus működést. Nálunk, Kelet és Nyugat között, katolicizmussal leöntött, nacionalizmusba burkolt autoriter törekvést, amely nem átallott arra az útra lépni, hogy a társadalom nagyobbik hányadát rekessze ki a politikai és jogi értelemben vett egyenlőségből. Reakciós politikát követve, régi idők értékrendjét konzerválják, no meg a saját hatalmukat.

trump_farage.jpg

A vasfüggöny leomlását követő világ minden eddiginél nagyobb útkeresés kellős közepén jár, és jól látszik, hogy egyelőre sem Fukuyamának, sem Huntingtonnak nem lett igaza: a nacionalista törekvések nem torkollottak a kultúrák összecsapásába, de a történelemnek sem lett vége, egyetlen országban sem – vagy legalábbis nem úgy, ahogyan arról 1989-ben sokan álmodtak. A liberális demokrácia megkérdőjelezése napjaink kulcstémája, amelyben populisták és a politikai centrum szüntelenül vívják küzdelmeiket, egyelőre hullámzó eredményekkel. Ami azonban bizonyosnak tűnik, hogy azok a társadalmak a legstabilabbak, és azok a nemzetgazdaságok prosperálnak leginkább, amelyekben a szereplők emberi méltósága mindenekfölött való, és az egyenlő bánásmód mindenkit megillet. Ahogyan elhangzott a fesztiválon: még azokat is, akik a politikai főáram értékrendje alapján „rossz fiúk”.

Mindeközben a magyar fekete lyukban…

Mifelénk, ezzel szemben az a módi, hogy egy politikai fesztivál a kormányfő éppen aktuális politikai tébolyáról szól. A tény, hogy egy rendezvény azzal a „viccel” indul, mely szerint „a sör nem ital, az asszony nem ember, a medve nem játék”, élből leteszi a fesztivál alapkövét. Orbán Viktor olvasatában, az „igazi férfi” nem engedi az asszonyt a tárgyalóasztalhoz, pálinkával indítja a napot, és leginkább a teremtés koronájának gondolja magát. Ezzel szemben ő maga nem egyéb, mint mások jogaival szórakozó paprikajancsi, aki olyan világot teremtett, amelyben a társadalom nagyobb hányada szabályosan szenved.

orban_tusvanyoson.jpg

A kép forrása: ittHON.ma

Privilegizált kisebbségek garázdálkodnak a korrupcióból szerzett jólét és a politikai visszaélések részegítő mámorában, miközben olyan köröket járatnak a társadalommal, melyek rombolják azt. Mindeközben a fejlett társadalmak rájöttek, hogy országukat minden értelemben fenntarthatóvá kell tenni, és ebbe beletartozik a jogrendszer fenntarthatóságától kezdve, a gazdasági- és környezeti értelemben vett fenntarthatóság, éppúgy, mint a munkaerejük magas színvonalának folytonos újratermelése, az ideális munka-szabadidő egyensúly megteremtésének köszönhetően. Így tudják igazán alakítani a saját sorsukat.

Kérdés, hogy vajon meddig maradunk még az a társadalom, melynek történelme pusztán anekdotagyűjtemény, mert nem alakítója, pusztán elszenvedője a saját történelmének, sőt, az oktatási rendszer és a politikai élet igyekszik újratermelni azokat a generációkat, amelyekben fel sem merül, hogy másképp is lehetne. Aki teheti, menekül – teljesen jogosan.

Miféle politikus az, aki a meglévő társadalmi feszültségeket nem oldani, a problémákat nem megoldani, hanem felhasználni akarja? Miféle politikus az, amely nem pusztán a gazdasági és társadalmi elmaradottságot, de az évszázados tömeges jogfosztottságot is konzerválja? Én azt mondom, olyasvalaki, aki bent ragadt a történelemben, ahelyett, hogy egy modern fejezetet készülne megírni benne. Most pedig hosszú évtizedekre beragasztja Magyarországot is ebbe a középkorba való, szomorú anekdotába. A csattanó pedig nem poén volt. Tenyér az a magyar nép arcán.

---------------

*TEGYÜK ÚJRA NAGGYÁ AZ EMBERI JOGOKAT! 

„Hajrá cigány” ‖ Azoknak, akik ennyit látnak egy emberből

Nem akarom azzal kezdeni, hogy Pápai Joci magyarabb volt bármelyik bőrfejűnél ott a színpadon - noha minden kétséget kizáróan így volt -, mert normális országban nem rendeznének belőle versenyt. Nem kérdőjelezné meg senki a másik magyarságát, és nem fitogtatná a sajátját, mint valamifajta előjog-formáló tényezőt. Amit Ripost megengedett magának az énekessel szemben a hétvégén, mindent alulmúl, és arra kötelezi a jóérzésű embert, hogy szóljon: nagy a baj.

Hosszú ideje alig nézek TV-t. A híradókat videoról nézem, a fontosabb eseményeket utólag elolvasom. Pápai Jocit ma reggel néztem meg először. Ez a srác, a vele táncoló lánnyal együtt egy picit belehalt a produkcióba. Belehalt mindabba, amit számukra jelent ez a zene, számukra jelent a hazájuk, és mindaz, amit képviseltek Ukrajnában. Ódát lehetne írni az arckifejezéseikről, de nem ez történik.

papai_joci.jpg

Ismét újraéltük Oláh Ibolya „Magyarország” című számának utórezgéseit (Geszti Péter írta a szöveget és szerezte hozzá a zenét), amely „írt egy dalt a zsidó a cigánynak” felhanggal menetelt nagyot a video megosztók kommentelőinek körében. Mi lett ebből a társadalomból? Keserűséggel telt, agresszív vademberei vagyunk Európának. Minden benne van, amit Orbán Viktor időnként elvisz Brüsszelbe. A tyúk vagy tojás problémát kár feszegetni. Az egyik oldalanak meg kéne állni, és megállásra bírni a másikat is, mielőtt mindnyájunkat mélybe ránt ez a gyilkos, negatív irányú spirál.

Rendszeres résztvevője vagyok olyan tüntetéseknek, megmozdulásoknak, amelyet cigányok szerveznek. Mindig ugyanazok, mindig ugyanarról, mindig ugyanazoknak. Roma polgárjogi aktivisták ők, mellette édesanyák, édesapák, alsós tanítók, vállalkozók, vagy éppen újságírók. A többségi társadalom nagy része egy szót sem ért az üzenetből: csak annyit szeretnének, ha mindenki ugyanúgy nézne rájuk, mint bárki másra. A többi – oktatás, munkapiaci részvétel, életszínvonal, baráti társaságok szövődése, dizájner drogok visszaszorulása, putrisorok felszámolása – ebből következik.

Az, hogy ránézünk egy emberre, és azt gondoljuk, az egyetlen jellemzője, hogy ő cigány, tarthatatlan állapot. Volt dolgom ilyesmivel: azt mondta nekem valaki egy fesztivál civil falujában: „Anett, keresett téged két cigány”. Kiderült, hogy csak az egyikőjük egy cigánylány (akit egyébiránt vártam is, hogy előbb-utóbb felbukkan), egy alapítványoknál és civil szervezeteknél dolgozó, diplomás huszonéves, aki magával hozott egy aktivista társát a Közel-Keletről. A lányon hosszú fekete szoknya volt, hatalmas fülbevalót viselt, szépen volt kifestve, kedves volt, határozott és mosolygós, volt nála egy csomó szóróanyag. Hét jellemzője fért bele az előző mondatba. A nyolcadik: volt vele egy kreolbőrű fiú, aki nem beszélt magyarul. Így, egyetlen ránézésre, fél perc alatt körül lehet írni valakit, úgy, hogy kitalálható legyen, kit is keressek De nem. Én egyetlen jellemzőt kaptam két emberről: cigányok.

Nem akarok egy olyan országban élni, ahol egyetlen jellemzővel lehet illetni embereket. Nem akarok, mert a haláltáborok ruhán viselt jelképei jutnak erről eszembe. Az a pont, ahol nem számít, ki honnan jött, mit várt az élettől, és meddig jutott eddig benne, csak az: mit kell a ruhájára varrni. Sárga csillagot, rózsaszín vagy barna háromszöget.

kennzeichnen_konz_lagern.jpgÉn nem szeretnék barna háromszöget látni egy felnyírt hajú, lófarkas, mackó alkatú, jól táncoló srácon, aki nem mellesleg olyan tehetség, hogy mindenki mást maga mögé utasított egy hazai tehetségkutatón, és mindenidők harmadik legjobb eurovíziós eredményét hozta vissza Magyarországra. Senkit sem akarok barna háromszöget látni. Újságcímlap formájában sem. Láthatatlanul sem.

A hülyeség nem mentség ‖ #bayerzsolt

„Ha még egyszer ezek vagy ilyenek megjelennek a parlament épületében, és ott megzavarják a munkát, akkor úgy kell őket kivágni, mint a macskát szarni. Ha a taknyukon és a vérükön kell őket kirángatni, akkor a taknyukon és a vérükön (...) ha kell, akkor szanaszét kell verni a pofájukat. Ez ugyanis Magyarország parlamentje, nem pedig a nyilvános vécé, ahová ezek valók” – mondta az ötös párttagkönyv tulajdonosa, tegnap. Orbán Viktornak viszket a tenyere, ha a tüntetőkre gondol… nem túlzás azt állítani, hogy késdobálóba való hangulat uralkodik a kormánypártok háza táján.

Az ilyesmi nem hülyeségből szalad ki az ember a száján. Bayer Zsolt nem először tesz tanúbizonyságot arról, hogy gyakorlatilag egy rothadó lélek firkálmányaival és beszólásaival állunk szemben hosszú évek óta. Ő ezt munkának nevezi. Olyannyira igyekezett hitelesen gyűlölni a sajátjai által kreált ellenséget, úgy tenni, mintha politikai ellenfelei patások volnának, hogy végül maga vált szörnyeteggé.

Ez a fajta gyűlölet mindent megmérgez maga körül. Ilyen emberek veszik körül Orbán Viktort, ilyen emberek sürgölődnek a kormány különböző tagjai körül, akiknek szintúgy nem kell a szomszédba menniük kirekesztő gondolkodásért. Bayer Zsolt karrierje lényegében egy önpusztító életút, amelyben test és lélek egyszerre torzult, mára minden mozzanatában érzelmi fekete lyukakat kreálva önmagából.

bayer_orban_video.jpg

A kép az index videójában látható, amelyből kiderül, hogy a fideszesek "sokan így szeretik" Bayer Zsoltot, és az is, hogy szerintük el kéne gondolkodni azon, ki kezdte ezt az egészet, ki miatt durvult el így a közbeszéd. Van, aki elszólásnak bélyegzi Bayer hosszasan, már-már kéjjel ecsetelt ötletét arra nézve, hogy a békés tüntetőkkel mit kéne csinálni, ha legközelebb beteszik a lábukat a parlamentbe, de olyan is akad, aki riporteri kérdésre elmondja: neki ez nem stílusa. 

Bayer Zsolt a maga módján „elnézést kért”. Azt mondta: ő ilyen hülye, lehet őt provokálni. De nem, ez nem provokáció kérdése. Ez Bayer Zsoltban mélyen meglévő gyűlölet és a késdobálókba illő megoldásokban való gondolkodás kérdése. Amíg egy ilyen ember véleményvezér maradhat ebben az országban, a kormányfő és a kormány feltétlen bizalmát, barátságát élvezve, addig ebben az országban nem lesz társadalmi béke, csak az egyre sötétedő közélet, a tüntetőket és tiltakozókat megpofozva, összeverve maguk előtt látó emberek, akiknek egy jól megpofozott emberről az is eszébe jut, hogy bizonyára a taknya is kifröccsen majd, ha elég nagy erővel ütik. Aztán majd végighúzzák a földön, amíg nem sikerül tőle megszabadulni, vagy csak lerángatják a lépcsőn, ahogyan néhány nappal ezelőtt a 444 riporternőjét egy fideszes önkormányzati kabinetvezető-helyettes

„Szép” „új” világ.