A Tárki Társadalomkutatási Intézet „A gazdasági felemelkedés társadalmi-kulturális feltételei” címmel végzett kutatási programja azt állapította meg, hogy hazánk társadalmának értékrendszerét bizalomhiány, normazavarok, igazságtalanságérzet és paternalizmus jellemzi. Véleményem szerint a Hoffmann Rózsa-féle oktatáspolitika annak záloga, hogy e tünetek újratermelődnek majd a társadalomban, aminek hosszú távú hatása visszafogja majd az ország társadalmi-gazdasági fejlődését.

A kutatás fő megállapítása, hogy „a magyar társadalom a nyugati keresztény kultúrkör szélén, egy zárt, magába forduló társadalomként helyezkedik el”. A világ értéktérképén nagy hasonlóságokat mutatunk olyan országokkal, mint Moldova, Bulgária, Ukrajna, vagy Oroszország. A tanulmány megállapításai azt mutatják, hogy hazánk társadalma súlyos anomáliákkal küzd, amelyeket az tudna feloldani, ha javulna az egymásba és intézményekbe vetett bizalom, az egyéni felelősségvállalás tudata, valamint visszaszorulna a paternalista állam igénye. Rosszul haladunk.

„A világ több mint ötven országával összehasonlítva a magyarok vannak a leginkább meggyőződve arról, hogy a gazdasági tevékenység során az egyes szereplők csak egymás rovására érvényesülhetnek”, vagyis a magyarok a gazdaság működési mechanizmusát zéróösszegű játéknak tekintik. Nem hiszünk egy olyan „gazdasági együttműködésben, amely kölcsönös előnyök révén úgy is létrehozhat gazdasági többletet, hogy az abból való részesedés nem jelent mások kárára történő érvényesülést.” Az országban a politikusok iránti bizalom egy tízes skálán mindössze 2,4 pont, ugyanakkor a magyar állampolgárok többsége átlagosan jóval erősebb elvárásokat fogalmaz meg az állami beavatkozással kapcsolatban, mint nyugat-európai társai.

A magyarok szerint csupán minden második ember megbízható, a megkérdezettek kétharmada véli úgy, ő maga becsületes, a társadalom többi tagja viszont nem. Ehhez szorosan hozzátartozik a megállapítás, miszerint a magyarok jóval megengedőbbek a normaszegő viselkedéssel szemben, mint a környező országok társadalmai. „Erősen jelen van az a képzet, hogy ma Magyarországon, tisztességes úton nem lehet érvényesülni”. Hazánkat általánosan normazavarok és rossz morális közérzet jellemzi. Alacsony a társadalmi részvétel szintje is: nem járunk össze a barátainkkal, nem csatlakozunk klubokhoz, vagy szervezetekhez, de még petíciót sem írunk alá. A magyarok többsége nem toleráns, emellett saját érdekeinek érvényesítésére sem képes.

A jelenlegi, demokratikus normákat életünk számos területén áthágó kormányzat éppen a fentiekben felvázolt társadalmi normarendszernek és értékválságnak az eredménye. Valósággal rémítő az, hogy a Hoffmann Rózsa vezette oktatási államtitkárság három éve folyamatosan dolgozik az oktatás olyan gyökeres átalakításán, amelyben a választható és a lehetséges szavakat felváltotta a kötelező. Kötelező benn maradni az iskolában délután 4-ig, az intézményeknek pedig kötelező ennek feltételeit megteremteni – hogy csak egy példát hozzunk. A kérvényhez kötött szabad mozgás a gyerekek világát tekintve valóságos társadalmi katasztrófa. Arra szocializál, hogy az államnak jogában áll korlátozni szabad mozgásában az embert. Két megoldási lehetőség adódik a szülő számára, aki valamilyen okból mégis előbb el szeretné hozni gyermekét az iskolából: vagy kérvényt nyújt be az igazgatónak - majd izgul, hogy a kérvényét pozitív elbírálásban részesítsék -, vagy pedig szabályt szeg annak érdekében, hogy gyermeke továbbra is olyan az életet élhessen, mint annak előtte. Előbbi élmény a paternalista államképet erősíti, utóbbi pedig azt a vélekedést, hogy amennyiben valamit el akarunk érni, ahhoz akár szabályszegésre is kényszerülhetünk. A Tárki kutatása szerint a megkérdezettek 75%-a úgy véli, aki vinni akarja valamire, az rákényszerül arra, hogy egyes szabályokat áthágjon.  

Az iskolarendőrség felállítása azt üzeni a gyerekeknek: csak az viselkedik jól, akit folyamatosan felügyelet alatt tartanak, holott agressziókutatók és pszichológusok véleménye szerint az iskolai agresszió megelőzésének és kezelésének sokkal eredményre vezetőbb módja a megbeszélés, véleménycsere, demokratikus eljárás, nem pedig az erődemonstráció. Fejlett demokráciákban (mint Németország) nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy a gyerekek már kis korban – óvodásként – megtanulják: a rendőr a „barátjuk”. Az igazolatlanul hiányzó gyerek ellen erőszakra is felhatalmazott iskolarendőr éppen ennek ellenkezőjéhez fog vezetni. A rendőr egy szankcionáló, erőszakszervezeti intézmény lesz a gyerekek szemében, nem pedig egy rend fenntartására hivatott közreműködő, akihez bármikor fordulhatnak bizalommal, ha problémájuk adódik.

A „bizalom felépülése és leépülése nem szimmetrikus folyamatok. Miközben a leépülés szórványos negatív tapasztalatoktól is megindul, addig a bizalom felépüléséhez pozitív, egymást szisztematikusan megerősítő tapasztalatok tömege szükséges.” (Tárki, 2009.) A Hoffmann-féle oktatáspolitika kifejezetten bizalomromboló. Alá-fölérendeltségi viszonyhoz szoktatja a gyerekeket, a személyes szabadságban való intézményi korlátozást pedig hétköznapivá teszi. „A centralizált állam – és véleményem szerint ez igaz a centralizáltan működő iskolára is – nemcsak úgy rombolhat bizalmat, hogy közvetlenül hierarchikus rendbe szervez és összetöri a horizontális hálózatokat, hanem közvetetten is: az általa létrehozott intézmények gyengíthetnek, vagy kiszoríthatnak elsődleges társadalmi közösségeket.” – zárul a Tárki kutatása.

Amennyiben az a célunk, hogy újabb generációk nőjenek fel, melyek ideális államképe paternalista, hétköznapi attitűdjükben kockázatkerülők, egyéni felelősségvállalásra csak részben hajlandóak (és képesek), egy rendőr látványától is összerezzenek, egymásban és az intézményrendszerben nem bíznak, valamint érdekérvényesítésre és együttműködésre képtelenek, akkor Hoffmann Rózsa és az Emberi Erőforrások Minisztériuma a lehető legjobb úton jár.