Megvárjuk, amíg 85 évesen elkezd remegni a keze?
2046-ot írunk. Tavasz van. Huszonöt éve nem voltam Magyarországon. Bécsben is gyönyörű ünnepségeket tartanak már évtizedek óta március 15-én. Több százezer magyar él a fővárosban, köztük mi is. Én Közép-Európában érzem jól magam, nem akartam messzire menni, de odahaza nem volt tovább út.
Szerencsére az internetet már nem korlátozzák Magyarországon egy ideje: lazul a rendszer. Pedagógusok blogbejegyzéseiből kitűnik: már majdnem minden teremben van kréta. Hallják ugyan, hogy az én gyerekkoromban ez még nem volt kérdés, de a 2021-es államcsőd sok mindent megváltoztatott.
A korábbi rezsicsökkentés és államosítások negatív hatásainak tűzoltása eddigre váltak elodázhatatlanná: a beruházási ráta közel egy évtizede nem volt elég még a pótlásra sem. 2021-re jutottunk el odáig, hogy már nem volt épkézláb, valóban használható víz- és gázvezeték-hálózat. Az energiaszektor 2013-ban történt profit nélküli működésre kényszerítése azt eredményezte, hogy a cégek képtelenek voltak tartani a szolgáltatás színvonalát. Aki mégis megpróbálta, belebukott, Orbán Viktor kormánya (a 2015-ben hozott állami elővásárlási jogról szóló törvény értelmében) fillérekért vásárolta fel a bajba került cégóriásokat, azonban a vezetékhálózat felújításába maga sem kezdett bele. A kormányzat 2021 őszére kapott észbe. Újabb állampapír-kibocsátásra kényszerült, hogy fedezni tudja a hirtelen jött költségeket, mert szakértők jelezték: tömeges csőtörésekre – és akár személyi sérülésre, halálesetekre - kell számítani, amennyiben ez nem történik meg.
A 2013-ban még 80 százalék környékén mozgó GDP-arányosan mért államadósság 2020-ra 120 százalékosra kúszott fel. Furcsa módon az általunk fejletlenebbnek vélt, kaukázusi országok üzletemberei, vagy éppen maguk az államok voltak az állampapírok felvásárlói. Diplomáciai- és gazdasági kapcsolataink akkor már a többi országgal megszakadtak. Oroszország Urálon túli vidékeiről volt még egy-két olajbáró, akik hajlandóak voltak szóba állni a magyar kabinettel, de európai, fejlettebb területekről már szó sem volt semmi féle tárgyalásról.
A víz- és gázvezeték-hálózat felújítási munkálatai okozta újabb állami hitelfelvétel egyik pillanatról a másikra 8%-kal növelte az államadósságot. Mivel a büntető szektorális adók, valamint a 2010 óta bankokkal is mostohán bánó kormányzati döntések miatt a külföldről érkező befektetők 98%-a elmenekült (köztük a több százezer embernek munkát adó multik, valamint a bankrendszer szereplői), a költségvetés bevételi oldala már szinte kizárólag hitelfelvételből, vagy büntetések behajtásából származott. Mivel a munkanélküliségi ráta – a fentiek miatt – 2020-ra elérte a 28 százalékot, az aktivitási ráta azonban negyven százalék alá esett, a munkaképes korú lakosság jó része már külföldön vállalt munkát, így az adóbevételek szerepe eltörpült.
A kisvállalkozások közül csak az állam által kiírt tenderek győztesei maradtak talpon. Addigra már készen voltak nemzeti italboltok, nemzeti autókereskedések, és a nemzeti cipőgyár is 2018-ban alakult. Egy már korábban is erősen Fidesz-érdekeltségű üzletláncból alakították ki a nemzeti élelmiszerboltokat. A cipőgyárat Orbán a 2018-as választási győzelem előtti héten adta át. Ezek a cégek viszont nem adót, hanem az államnak járó 49%-nyi osztalékot fizettek az államkasszába, mert a magyar állam ekkora részben szerzett tulajdont ezekben a kötelezően részvénytársasági formában működő vállalatokban. Befektetésük busásan megtérült az első perctől kezdve: ügyesen felosztott piacok ezek, regionális monopóliumokkal, így gyakorlatilag kizárólag náluk lehet elkölteni a pénzt. 2035-ben érkezett meg a fordulat: a vezetés további két százalék eladására kötelezte a cégeket. Amelyek nem voltak hajlandók átengedni a többségi tulajdonrészt, azoknak visszavonták a működési engedélyét.
A 2021-es államcsőd után lett volna visszaút, de akkor az EU-val már olyan rossz volt a viszony, hogy képtelenség volt tárgyalni velük. A görögöket néhány évvel korábban kimentették ugyanebből a helyzetből, de minket nem. Ők sem, és a Nemzetközi Valutaalap sem. Amikor a nyugat-európai vezetők megtagadták a segítséget, a miniszterelnök bejelentette: elhagyjuk az Uniót. Nekem, akkor az volt az érzésem: valójában ez volt a cél az elhibázott gazdaságpolitikával az azt megelőző években.
Az országban akkor már öt és fél millió szegény ember élt. A legtöbbjüknek a szomszéd faluba nem volt pénze elbuszozni. A maradék hárommillió (mert tévedés, hogy akkor még tíz millióan voltunk) háromnegyede nekiindult a világnak. Az uniós kilépésig három hét volt hátra. Mi fiatalok voltunk, de a szüleim egy élet munkáját hagyták maguk mögött. Három lakást, összesen 200 négyzetmétert a fővárosban, no meg minden berendezési tárgyat. Az autók értéke eltörpült emellett, és nem volt más út: a vonatok értek át legkönnyebben a nyugati határon: a repülőkre nem lehetett jegyet venni hónapokra előre, autóval pedig a Balatonnál kígyózott a sor. Az államcsőd utáni Budapest nagy része úgy nézett ki heteken belül, mint a rendszerváltás utáni Kelet-Berlin. A lakásokon hanyagul, lepedőkre festett felíratok „ELADÓ/KIADÓ” és e-mail címek sokasága lógott az ablakokban, de senki nem akart akkor már lakást venni a magyar fővárosban.
Sokan Románia felé indultak. A Romániai Magyar Demokrata Szövetség nyílt levelet írt az Európai Unió vezetőinek, melyben tudatta, hogy az erdélyi autonómia fennállása óta a romániai magyarok teljes mértékben elégedettek a kialakult helyzettel, és kéri a nemzetközi közösséget, hogy amennyiben felmerül a trianoni határok visszaállításának ötlete, minden áron akadályozza meg azt. Erdély négyszázezer menekültet fogadott be 2021-ben. A korábban kifejezetten fejletlen erdélyi megyékre, 2030-ban nem lehetett ráismerni. Felvirágoztatta a turizmust, hogy minden Nyugat-Európába menekült magyar – ha haza vágyott – oda utazott, mert Magyarországon letartóztatták volna őket.
Azért írok, hogy Nektek, otthon maradott magyaroknak erőt adjak, mert a héten olyan hír látott napvilágot a nemzetközi sajtóban, ami jelzi, hogy közeleg a rendszer összeomlása. A magyar média nem jelentette még be, de Orbán Viktor beszédei azért rövidültek drámaian az elmúlt hónapokban, mert rettentő állapotban van. A kamerák gondosan ügyelnek rá, hogy ne látszódjon, mennyire remeg a keze.
Sokszor nem világos, mit akar mondani, de ez már a diktatúra első lépcsőfokai épülésekor sem zavart senkit. Orbán ugyanis felismert valamit: az emberek elfelejtenek mindent. Mindegy, hogy hétfőn mit mondtunk, kedden már előállhatunk egy ennek homlokegyenest ellentmondó információval, hiszen a szűk réteg, aki emlékszik, annak nincs nyilvánossága. Az öncenzúrát akkoriban kezdte megismerni az újságírók fiatal generációja. A sorok közt írás inkább a nagy generáció sajátja volt, a fiataloknak azonban hónapokba tellett, amíg ráéreztek a ritmusra, de addigra már a csőd szélén álltak azok a lapok, amelyek nem voltak hajlandók kiszolgálni a kormányt.
Aztán jött minden, ahogyan azt a XX. század ötvenes éveiben láttuk: államosítás, letartóztatások, újabb alkotmánymódosítás, koncepciós perek - melyekre az életfogytiglanig is tartható előzetes letartóztatás intézménye miatt nem igazán volt szükség, bár a látszatot azért fenntartották a közszolgálati híradókban…
A vidék Magyarországa évek óta éhezett már. Padlást is nekiláttak söpörni, de ott a döglött egéren kívül az ég egy adta világon nem találtak semmit. Az államcsőd beállta elszabadította a poklot. Tömegével indultak meg falvakból emberek, traktorokkal, csettegőkkel, vagy bármivel, amijük még volt. Ezzel sürgették is a magamfajta, jobb módú, városi lakosság mihamarabbi emigrációját.
Lefejezett társadalommal és államcsőddel a nyakában vágott neki Orbán Viktor a 2022-es választásoknak. Már amennyiben azt még annak lehetett nevezni. Az eredmény: 80% a Fidesznek. A választási törvény miatt azonban ez már a képviselők 96%-át jelentette. Tudom, most mindenki azt hiszi, a társadalom rontotta el. De a választási csalásoknak és a Fideszre írt választási törvénynek már 2014-ben is kultúrája volt. Én nem lepődtem meg az eredményen. Addigra már gyakorlatilag kész építmény volt a diktatúra. Keményebb, mint Kádáré. Nem a közös akarat, vagy a társadalmi kiegyezés működtette, esetleg a háború utáni békének a szeretete. Kizárólag a félelem.
A minap eljutott hozzám egy magyar történelemkönyv. Az egyik fejezet benne: „Dicső tavasz,
2013-ban kiabáltunk, próbáltuk elmondani az embereknek, hogy nem fenntartható, ami történik, de nem voltunk elég ügyesek. Én is hibásnak érzem magam. Sokkal keményebbnek kellett volna lennem, nem törődni azzal, mit szólnak szocialisták, vagy konzervatív liberálisok ahhoz, hogy mit mond egy feltörekvő, szabadelvű fiatal.
Amíg egy igen tehetségtelen, még néhány tízezres tömeggel is ügyetlenül bánó ellenzéki figura, nála még tehetségtelenebb embereket a markában tartva, leszalámizta a többieket a kormányváltó ellenzékről, akkor veszett el először minden remény (ennyi év távlatából mondhatom: valószínűleg őt és a szövetségeseit is a markukban tartották valakik, de hogy így volt-e, három évtized után teljesen mindegy). Hónapjaik voltak rá, hogy megváltoztassák döntésüket, de csak egyre rosszabb lett. Korábbi ígéreteikkel mit sem törődve változtattak irányt és kommunikációt, bárhol, bármikor. Közben pedig maga és az ellenzék is egyre rosszabb állapotba került. Erről a történelemkönyv nem értekezik. Az akkor még egészen fiatalos Orbán integet az egyik képről. A kép aláírás: „a nemzet vezetője harmadszor nyeri el a magyarok bizalmát”.
Annyira naiv voltam, hogy azt hittem, a 2014-es választások után lehet még tenni valamit. De most már, úgy gondolom: fiatalos jóhiszeműség volt. Sajnálom. A XIX. században virágzott az ország. A XX. hozta meg azt a változást, amikor a magyarok elhitték, hogy nem lehet mindent. Volt egy dicsőséges forradalmunk 1956-ban, de letörték. Aztán egy Orbánhoz nagyon hasonló figura elhitette a magyarokkal, hogy nekik tulajdonképpen jó úgy minden, ahogy van. Nem kell külföldre menni, nem kell jól élni, nem kell egy olyan társadalmat létrehozni, ahol az emberek bíznak egymásban és az intézményeikben, vagy ahol a kemény munka egyszer meghozza gyümölcsét, de legfőképpen nem kell – és persze, nem szabad – beleszólni a közügyekbe.
Most újra van remény. A rendszert már szinte semmi sem tartja egyben. A maholnap nyolcvanhárom éves Orbánt rejtik a sajtó elől, de a határokat már nem őrzik olyan szigorúan. Két osztrák újságíró még interjút is tudott készíteni a magyar diktátorral. Eredetileg negyven percet terveztek, de tizenöt után megjelent egy ember, és elvitte Orbánt. Összefüggéstelenül beszélt, nem lehetett megjelentetni az interjút. Helyette cikk jelent meg arról, milyen ma Magyarország, no meg arról: a nemzetelnök (ezt a címet húsz éve vette fel a miniszterelnöki helyett) olyan állapotban van, hogy nem vezető pozícióban, idősek otthonában volna a helye.
Engem csak az keserít el, hogy lehetett volna máshogyan is. És az tölt el undorral, hogy önös érdekek feküdtek keresztbe először azelőtt, hogy leváltsák az akkor – későbbi önmagához mérten kifejezetten gyönge – Orbán Viktort és bandáját. Nem tudom, mennyire lesz gyors lefolyású a betegsége. Csak azt, hogy nagyon vágyunk haza. Tudom, hogy a ’89-es rendszerváltás után is hazamentek emigrációba kényszerült értelmiségiek. Mi is erre készülünk. A gyerekek itt akarnak maradni Bécsben. Apám – sváb emberként – dagadt a büszkeségtől, hogy az unokáinak két anyanyelve is van: egyik közülük a német. Mi hazamegyünk. A gyerekeinknek már Ausztria az otthona. De én még szeretném látni azt a gyönyörű kis országot. Lefogadom, hogy 25 év alatt, a dunántúli hegyek – például – nem változtak semmit.
Bécs, 2046. március 16.
A képek forrása a 13. ARC kiállítás képgalériája, valamint a szabadhangok.hu