A Világgazdasági Fórum felmérése szerint, nemzetközi összehasonlításban, hazánkban a legrosszabb nőnek lenni az Európai Unióban. 136 vizsgált ország közül a 87. helyen végeztünk. Négy területet vizsgáltak: az egészségügyet, az oktatást, a gazdasági-, valamint a politikai szerepkörök betöltését. Egészségügyi ellátás területén még a középmezőnyben végeztünk, vagyis egy férfi nem számíthat sokkal jobb ellátásra, mint egy nő, oktatás területén már rosszabb a képlet: a felmérés ugyanis azt mutatja, hogy a férfiak könnyebben jutnak magasabb színvonalú oktatáshoz, mint a nők.

Gazdasági szerepköröket tekintve, Magyarországon a vezető pozíciókat betöltők között a túlnyomó többség férfi, de azonos munkavégzés területén sem beszélhetünk esélyegyenlőségről, hiszen a nők kevesebbet keresnek ugyanabban a pozícióban: átlagosan 15%-kal. És most jön a gyalázat: a parlamenti képviselők mindössze 9%-a nő, ezzel a vizsgált 136 ország közül 120. helyen végeztünk, ami azt jelenti, hogy még Szaúd-Arábia is megelőz bennünket 15 hellyel, holott egy muszlim országra nem jellemző, hogy hölgyek könnyű szerrel építsenek közéleti karriert.

A szakértők a társadalmi hátteret, a történelmi hagyományokat, valamint a politikai akarat hiányát teszik felelőssé, pedig az ilyen mértékű társadalomszemléleti elmaradottságnak súlyos ára van: a nemek közti bérkülönbség nem pusztán igazságtalan, de hosszú távon visszahúz – állítja Juhász Borbála, a Magyar Női Érdekérvényesítő Szövetség vezetője, aki nyilatkozatában kitért arra: a békéscsabai időközi választás minden jelöltje férfi volt. (Lett volna alkalmas női jelölt, ő azonban egy formai hiba miatt nem indulhatott el múlt vasárnap.)

Visszautalnék pártalapító-társam, Fodor Gábor gondolatához, mely szerint az országgyűlés egy tükör, amely megmutatja, milyen állapotban van a társadalom. Mára ott tartunk, hogy havonta derül ki parlamenti képviselőinkről: bántalmazták élettársukat, feleségüket. A családon belüli erőszakra kizárólag a civil szervezetek fordítanak elegendő figyelmet. Régóta hiányzik a pártok közös akarata, hogy tisztába tegyük a családon belüli erőszakot, mindegy, hogy a közéleti szereplőket, vagy a társadalom általános hozzáállását nézzük.

A szőnyeg alá söpörjük ezeket a dolgokat, pedig a huszonegyedik századi társadalmak egyetlen esélye, hogy egyenlőnek kezel mindenkit. Egy - május végi - cikkemben beszámoltam arról, hogy egy tartósan beteg kisfiút azért nem engedtek be egy wellness-központba, mert több odafigyelést igényel, mint a többi gyerek. Noha korábban sokszor járt már ugyanabban a gyermekmegőrzőben, édesapjával a recepcióra érkezve megtudta: többé nem játszhat ott. Nem beszéltek velük, csak beiktatták a házirendbe: „speciális igényű gyereket nem áll módunkban fogadni”.

Észre kell venni, hogy évtizedek óta nem engedhetjük meg magunknak Magyarországon a kétkeresős modell hiányát. Azt is tudnunk kell, hogy amennyiben a nők jó részének kudarcos a munkapiaci szereplése, illetőleg folyamatos megaláztatásokban van részük, amire a közélet és - úgy általánosságban véve - a társadalom is legyint, az ki fog hatni az lelki világukra, ami családjaik életét is befolyásolja. Nem lehet elégszer hangsúlyozni Juhász Borbála megállapítását, miszerint hosszú távon nem pusztán igazságtalan „az egyenlő munkáért egyenlő bér” elvének felrúgása, de kifejezetten visszahúz.

A Tárki 2009-es kutatása kimutatta, hogy hazánk társadalmának értékrendszerét bizalomhiány, normazavarok, igazságtalanságérzet és paternalizmus jellemzi. Véleményem szerint, a nők, vagy a fogyatékkal élők megkülönböztetése is egy súlyos normazavar, melyek nem egyébből, mint kisebbségi komplexusból adódnak. A komplexusokkal küzdő ember igyekszik azzal kompenzálni, hogy belerúg abba, akit önmagánál gyengébbnek vél. Ez a viselkedésforma azonban merőben különbözik európai társainkétól, és hozzájárul az elmúlt években tapasztalt, páratlan mértékű lecsúszáshoz, amit nem pusztán a magyar gazdaság, de a társadalom is produkál.

A legnehezebb azt lesz helyrehozni - amennyiben sikerül leváltani a jelenlegi vezetést - hogy micsoda morális pusztítást végzett az elmúlt néhány év a magyarok fejében. Pontosabban hagyta, hogy visszatérjünk a korai hatvanas évek szemléletéhez, mind gazdasági- mind társadalmi szinten, ezzel pedig egy szükséges társadalomfejlődési szint megugrását akadályozta meg: nem vagyunk tisztában a piacgazdasággal, a munkapiac törvényeivel, az Európai Unió értékközösségével, vívmányaival és nagyszerűségével, a társadalmi egyenlőséggel és a szolidaritással. A kisebbségekkel, az elesettekkel, és - a felmérés szerint - a nőkkel való bánásmódunk egyszerűen barbárokéhoz hasonlít.

A tény, hogy kontinens-szinten kizárólag Azerbajdzsán, Örményország és Albánia végzett mögöttünk a felmérésben, jól mutatja, hogy nemek közti esélyegyenlőséget tekintve, hogyan húztak el mellettünk az EU-hoz csak később, vagy még nem csatlakozó országok is. A helyzet hazánkban nem romlott a legutóbbi felmérés óta, de a többi ország viszont javított, akik korábban mögöttünk végeztek a ranglistán. A kutatás e megállapítása igazolja: súlyos politikusi mulasztásról van szó.

És ha valaki engem kérdez, akkor három Berlinben töltött év után - ahol azt tapasztaltam, hogy nem mendemonda a németek távolságtartása, ugyanakkor a munkabírásuk és a társadalomhoz való páratlan intelligenciájuk sem - az utcákon óriásplakátok hirdetik azokat a honlapokat és segélyközpontokat, amelyeket fel lehet keresni, amennyiben negatív diszkrimináció érte az embert. Mindegy, hogy a diszkrimináció életkora miatt ért valakit, vagy azért, mert más országból jött, netán fogyatékkal él, más a bőrszíne, saját neméhez vonzódik, vagy éppen nő, rosszabb esetben azért, mert anya, esetleg mert a közeljövőben családalapítást tervez.

Emellett – persze - az is igaz, hogy az esélyegyenlőség mellé szorosan hozzátartozik az is, hogy ők nem ugrálnak fel a villamoson, ha felszáll egy idősebb hölgy, nem kérdik meg, hogy segítsenek-e felcipelni egy átlagosnál nagyobb bőröndöt a lépcsőn, ha egy ránézésre egyetemista lány kis híján össze is megy alatta. Akinek abban a társadalomban segítségre van szüksége, egyszerűen szól – ezesetben készségesen állnak rendelkezésére. Azt gondolom, az automatikus helyátadás és félreugrálás, esetleg csomagcipelés elmaradása nem nagy ár azért, hogy a mindenki azonos elbánásban részesüljön, az élet minden területén. De ha engem kérdeznek, inkább kapjak azonos fizetést, ugyanazért az elvégzett munkáért, minthogy bárki ember fia, előre engedjen az ajtón, ha egyszerre léptünk a kilincshez!