Múlt péntek este egy nagyon kedves ismerősöm invitált az OR-ZSE zsinagógájába. Kábálát Sábáton (szombatfogadáson) voltam. Egy elhúzódott találkozó miatt elkéstem, kis híján oda ültem le, ahová csak férfiak tehetik, és először másik irányba lapoztam az imakönyvet. Tetézte a bajt, hogy a zsinagógában már csak az első padsorban volt hely, és hogy fogalmam sem volt, mit tegyek az istentisztelet végén, meglepetésként kapott, egyetlen korty itallal. Azt hiszem, ennél több illetlenséget nem követhet el az ember egy vallási csoport szertartása ellen. Az események sűrűjétől feszengve álltam, hogy hátha odajön hozzám Gábor barátom, és kiment a kínos helyzetből – vagy legalább elmondja, mi a következő lépés -, de váratlanul a rabbi lépett oda hozzám. Széles mosollyal annyit mondott: „Szia, Darvas István vagyok.” Egy másodperc alatt szüntette meg minden feszengésemet, és üzente azt a kézfogással: jó, hogy jöttem. 

Hogy miért kezdtem így a Nemzetközi Holokauszt Emléknapján írt bejegyzésem? Mert sokadszor döbbenek rá arra, mennyit nyerne az egész világ, ha közelebbről megismerhetné a zsidó kultúrát. Az ember jobbára igyekszik múzeumokból, történeti forrásokból, elvétett cikkekből, megmaradt levelezésekből és barátai elmeséléséből tájékozódni arról, hogyan is kell elképzelni egy vallásgyakorló zsidó család életét, de a történet végére talán még több lesz benne a kérdőjel, mint amikor nekiindult a nagy projektnek: ismerjük meg a zsidó nép kultúráját.

A káoszra rátesz egy lapáttal, hogy mire eljut odáig, hogy az összeszedett információhalmaz alapján összeállt képet elmondja egy társaságban, valaki félbeszakítja egy romboló információval, ami után ettől az egésztől elmegy az ember kedve. Minden alkalommal, amikor elkezdtem mesélni a világon egyedül álló, Berlini Holokauszt Múzeum kiállítása alapján, hogy mi is az alapvető értetlenség itt, Európában a zsidókkal kapcsolatosan, döbbenetes ténnyel szembesülök. Lelkesen igyekszem belefogni a látottak elmesélésébe, miszerint régre nyúlik vissza a társadalom értetlensége a zsidókkal kapcsolatosan. „Egy keresztény földműves lányának esélye sem volt beleszeretni egy falu szélén lakó zsidó család egyetlen fiába, hiszen nem értették egymás kultúráját”, a társaság egyik tagja elkezdte mondani, hogy „persze, mert a zsidók mindenkit kiközösítenek”.

Hát, én nem így látom. Képzeljük csak el a péntek esti, zsinagógába való érkezésemet egy katolikus templomban. Vajon odajött-e volna hozzám a pap, széles mosollyal, és bemutatkozott-e volna? A lehetséges válaszokat az olvasó fantáziájára bízom.

Amikor ma megosztottam ezt péntek esti történetet egy zsidó ismerősömmel, azt írtam neki: nálunk a kerületben is van egy fiatal lelkész, aki a feje tetejére állította az evangélikus egyházat – Újlipóciában legalábbis mindenképp. Majd hozzátettem: a katolikus egyházfő előtt is le a kalappal. Talán megindul egyfajta nyitás a különböző vallásokon belül. Sok lelkes fiatalra van hozzá szükség. A válasz úgy zárult - e vallásos zsidó fiatal tollából: „Ferenc pápát pedig Isten tartsa meg vagy 120 évig.”

Hát, ők volnának azok a zsidók, „akik mindenkit kiközösítenek.” Ők volnának az a nép, akiket egy egykori keresztény utasítás – és úgy látszik, egészen a II. Világháborúig tartó „protokoll” – szerint azért nem szabad kiirtani, csak sanyarú sorsban tartani, hogy emlékeztessenek mindenkit arra: így jár az, aki a rendszer ellensége.

A rabbi engem köszöntő, szívélyes jelenete után már világos volt az utasítás: „vedd fel a kabátod, és kövesd a tömeget”. A feladat könnyűsége sem könnyített sokat a zavaromon, sőt, egyre inkább bonyolódtam bele saját aggodalmas gondolataimba: vajon mit gondolhatnak egy minden szabályt áthágó fiatal nőszemélyről, akit még sosem láttak előtte. Majd ismételten egy fél deci bort nyomtak a kezembe, egy fiatal srác koccintott velem, majd mikor mindketten fenékig ürítettük a poharunkat, mosolyogva annyit mondott (az egyébként tényleg nem túl jó) borra: „hát, ez olyan középrossz. És akkor udvarias voltam.” Gábor barátom a kezembe nyomott egy szelet kalácsot, és hozott egy széket. Azt mondta: "nekem mindegy hová, csak ülj már le, mert állva nagyon kényelmetlen."

Hosszasan beszélgettek. (Beszélgettünk?) Ott volt a MAZSIHISZ elnöke, az Országos Zsidó Levéltár egyik fiatal, rendkívül okos és bájos munkatársa, Toronyi Zsuzsa és az Országos Zsidó Egyetem egyik oktatója. A német megszállás emlékművéről és a holokauszt emlékévről volt szó. Nem feltételezték a kormány szándékos történelemhamisítását. Nem feltételezték, hogy a jelen kultúrpolitikája meg akarja gyalázni több százezer honfitársunk emlékét. Ők, akik rengeteget tudnak saját népük történetéről és kultúrájáról, azt feszegették, hogyan tudnák ezt megmutatni a magyaroknak. Abból kívántak kiindulni, hogy a kormány nem rosszindulatú, hanem alulinformált. Nyitni akarnak felé, és csitítják azokat a társaikat, akik azonnal nekirontanának Szakály Sándornak, Lázár Jánosnak, az V. kerületnek, vagy a német megszállás emlékművének.

Bemutatkozni szeretnének. Elmondani, kik ők és honnan jöttek. Miért csinálják másként, mint mások, és hogy miért és hogyan őrizték meg ezeket a hagyományokat annak ellenére, hogy a történelem megtépázta a népüket. Azzal válaszolnak egy kegyetlen és őket bántalmazó, zárt gondolkodásra, hogy nyitnak. Nyitnak és elfogadják a helyzetet. Leülnek gondolkodni, és eszük ágában sincs bántani azt, aki bántja őket.

Értem Toronyi Zsuzsát, értem a MAZSIHISZ elnökét és értem, hogy mit szeretnének elérni. Azt mondják, nem szeretnék, ha a holokauszt emlékév arról szólna, hogy voltak az ünnepek, volt a mikve, a diaszpóra, egyszer Egyiptomban éltek, és hogy Mózes kettéválasztotta a Vörös tengert, vannak nekik olyan ünnepeik, amelyek nekünk nincsenek, és aztán megérkezett a szörnyűséges holokauszt, ami után újra nincs semmi. Ami után ismét csak egy érthetetlen űr tátong, és végül elérkezünk 2014-be, a holokauszt hetvenedik évfordulójához, és újra ugyanolyan keveset tudunk a velünk élő zsidóságról, mint amennyit egyszer, évszázadokkal ezelőtt tudtak a falu lakói arról a néhány zsidó családról, akik nem rég jöttek ide, valami nagyon furcsa nyelvet beszélnek, egészen más a hajuk, szombaton nem dolgoznak és képtelenség velük barátkozni.

Ma megállt az élet az éterben, pontban hétkor, 70 másodperc néma csönd erejéig. Az áldozatokra emlékeztünk, az auschwitz-birkenaui haláltábor felszabadulásának hatvankilencedik évfordulóján. Én csak azt remélem, hogy azok az emberek, akik engem feltétel nélkül fogadtak be maguk közé péntek este, a legintimebb vallási szertartásaik egyikébe - minden esetlenségemből adódó tiszteletlenségem ellenére -, ők a 70 másodperc néma csönd után is kapnak figyelmet a többségi társadalomtól.

A szemléletmódot, amivel ők be szeretnének mutatkozni, amivel el szeretnék oszlatni a mítoszokat - és békét kívánnak teremteni a jelenben és a jövőre nézve is -, tanítani kéne. Mindannyian nyernénk vele.