Szeretnék bemutatni ezen a blogoldalon valamit - kapcsolódóan az 1989-es határnyitás 25. évfordulójához -, amit eddig csak a barátaim, kedves ismerőseim forgattak a kezükben. Nagyon stílusos lenne, ha azt mondanám, ismerjenek meg egy 23 éves, önmagát és Európát, a társadalmat, a felnőttek világát megismerni igyekvő lányt, de az túl színpadias volna. A mai bejegyzésem rendhagyó: életem első naplóregényének szánt, Berlini Napló munkanévre keresztelt írásaim egyike, remélhetőleg egy szerethető könyv megbecsült fejezete lesz egyszer - terveim szerint, nem is sokára. 

Pontosan 25 évvel ezelőtt, 1989. szeptember 11-én megnyílt a határ, Ausztria felé. A szeptember 10-én, este bejelentett intézkedés, néhány órán belül, pontosan 0 órakor lépett hatályba. Ekkor már a nagyjából két éve hangját hallató új hullám társadalmi- és politikai vezetői tisztában voltak azzal, hogy az emberek szabadságvágya nem olyasvalami, ami könnyű szerrel korlátozható. Néhányan talán úgy voltak vele: ha nem tudják megakadályozni, az élére állnak - és ezzel beírták magukat a történelemkönyvbe. Mások meg úgy: ha ez a szemlélet nem veti meg a lábát Magyarországon, akkor minden elveszett. 

Valahányszor arra gondolok, milyen lehetett a vasfüggöny nyitása, a rendszerváltás előtti utolsó pillanatok, egy emberséges, bátor szemlélet megerősödésének időpontja, egy rosszul felépített rendszer, a diktatúra végnapjai közepette, beleremegnek a lábaim. Azoknak az élményeknek az újraolvasásával is így vagyok, melyek közepette számomra megnyílt Nyugat-Európa. Különös módon, 2010-ben, egy borongós, novemberi héten, a német fővárosban - legalábbis bennem - örökre összefonódott a kettő. 

„Ha hiszik, ha nem, én minden áldott reggel elölről kezdem.” (Eszenyi Enikő)

Az újraegyesítés ünnepén érkeztem a német fővárosba. Sajnálatos módon az ingyen sörről, virsliről és tűzijátékról lemaradtam, maradt helyettük az hepaj után rakodó, sürgölődő sokaság, a Brandenburgi kapu árnyékában és az Unter den Lindenen. A Berlini Fal tegnap ünnepelte leomlásának 21. születésnapját. A két jeles nap között szinte napra pontosan öt hét telik el. Ez idő alatt nem történt velem egyéb, minthogy összkomfortossá rendeztem berlini életem, leadtam a szakdolgozatom, elegendő bizonyítékot találtam rá: németül valóban francia akcentusom van, sőt, azt is megtudtam, hogy a valamikori NDK területén egy gyengélkedő kávéfőző vagy egy felforrt hűtővíz láttán az emberek, hozzánk hasonlóan, a tulajdonosnak szegezik a kérdést: „ezt a lengyel piacon vetted?”

Idestova harmincnyolc napja vagyok Berlinben, és a legkomolyabban merem állítani: visszatekintve az egész csupán egy végeláthatatlan, színes, zajos, nyüzsgő forgatagnak tűnik, aminek se eleje, se vége, mintha folytonosan csak az adott pillanat létezne, amit az utolsó cseppig ki kell élvezni. Minden egyes napon akkor eszmélek föl, amikor késő este leszállok a buszról, és rádöbbenek: eltelt egy újabb nap, amikor volt egy újabb feladat, egy újabb kihívás, megannyi új arc, érzés, íz, illat, lépés, lépcső, utcatábla, kandeláber, városkép, házibuli, sörözés, épülő karácsonyi vásár és vurstli… amikbe itt egytől egyig - a szó szoros értelmében - beleszerethet az ember.

Valójában kezdem magam úgy érezni, mintha egy Gerald Durell-könyvbe csöppentem volna, ahol olajfák ugyan nincsenek, minden napra akad viszont valami olyan kaland, amit a világ minden pénzéért sem hagynék ki! Kezd úgy alakulni az életem, mintha már hosszú évek óta itt élnék és minden S-Bahn állomáshoz köthetnék már egy-egy ismerőst, könnyed, jól eső vacsorát, egy pohár behűtött olasz borral, teázást vagy akár egy hosszú sétával egybekötött beszélgetést.

Berlinről el kell mondani, hogy az újraegyesülés óta eltelt két évtizedben nagyon keményen dolgozik azért, hogy megmutassa a világnak: leülte már a büntetését, amit a világ nagyhatalmai második Világháború után mértek rá. Jelenleg minden erejével azon fáradozik, hogy bárki, aki csak átlépi a város határát jelző táblát – érkezzen bárhonnan, nézzen ki bárhogyan, legyen kutyája, macskája vagy madara -, azt hallhassa ki a város zajából: „Ha Berlin mellett döntöttél, akkor Isten hozott, és érezd magad nagyon jól!”  

Az egyetemen már a negyedik hetet kezdtük, sőt, lassan fejezzük is be, még föl sem eszméltem, máris kiselőadást tartottam vagy negyven külföldi diáknak, két lengyel lányzóval egyetemben, akikhez a szombat esti bulit követő napon, este nyolckor állítottam be, hogy egyáltalán felvázoljuk, mire sikerült jutnunk. Természetesen semmire. Pontosabban: alig valamire.

Amikor az ember idegen nyelven kénytelen prezentálni, szembe találja magát azzal a problémával, hogy esélye sincs menet közbeni kiegészítésre: az eddig megszerzett ismereteinek rögtönzött beszúrása kizárt. Minden egyes pillanatnak koreográfiával kell rendelkeznie, különben elbukik az előadás. Ana, Alex és én – finoman szólva – nem voltunk olyan állapotban, hogy ekkora építményt teljes egészében képesek legyünk létrehozni, vasárnap este kilenckor. Éjfélre járt, mire hazaértem, és rettegtem attól, hogy valójában egy kukkot sem értettem a forrásként felhasznált irodalomból.

Másnap a szeminárium előtt két órával összeültünk Anával, hogy megtartsuk a főpróbát. Ana nem szereti a történelmet, még kevésbé a politikát – némiképp ezért érthetetlen számomra, hogy miért vett fel egy „Berlin a Fal idején” című tárgyat.

Rettentő éhes voltam, és megkértem, hadd ebédeljek, miközben elmondja a saját részét az előadásból. Amikor belefogott, az járt a fejemben, hogy elég nagy becsülettel állt ehhez a munkához, ahhoz képest, hogy néhány órával korábban még az ég egy adta világon semmire sem volt használható a jegyzete. (Nem mintha Alex és az én jegyzeteim különbek lettek volna!)

Beszélt a fal pontos paramétereiről, építésének és modernizálásának (!) mechanizmusáról, arról, hogy egyáltalán miért döntött úgy a bipoláris világ egyik vezető hatalma: szükséges, hogy ez a fal felépüljön. Ahogyan haladtunk 1989 felé, Ana előadásában megszaporodtak a lengyel kifejezések. Ha úgy tetszik, első kézből igyekezett átadni, hogy is alakultak a rendszerváltó értelmiséget tömörítő csoportok, míg végül – nem kis meglepetésemre – elérkeztünk Magyarországra is.

Ana „Páneurópai Fesztivált” talált az Interneten, és mivel ő egyébként német szakos, félve kérdeztem arról, hogy használják-e németül a piknik kifejezést. Mondta, hogy persze. Azt hiszem, ennél nagyobb kanyarral nem érkezhettünk volna meg a berlini fal lebontásának november kilencedikei dátumához.

Alig fogtam bele a saját részem utolsó próbájába, berobogott Alex, akiről még hétfőn is bárki megmondta, milyen féktelenre sikerült a szombat estéje… Majd közölte: semmi kedve kiselőadást csinálni. A lányok – szerencsémre – gyakorlottak német kiselőadás-tartás terén, lelkesen javítgattak, ha hibáztam; persze abban, hogy vajon tényleg jól értettem-e, hogy egy utcát oly módon sikerült felosztani, hogy a házak még Kelet-, a hozzájuk tartozó járda viszont már Nyugat-Berlin, aminek egyenes eredménye, hogy az egyetlen nyílászáró, amit a házból való távozásra használhat az ember, az ablak - de a rajta való kimászás egyenesen disszidálást jelent… nem tudtak segíteni.

Gombóccal a torkunkban és néhány perc késéssel futottunk be az aznapra szabadba kihelyezett szemináriumra, ahol nemsoká el is kellett kezdenünk a prezentációnkat. Fontos tudnivaló, hogy Ana bámulatosan rajzol (ezt a lányok kollégiumi szobájában vettem észre, ahol a szekrényen plakát minőségű Kis Vakond lóg), így amíg Alex – lelkes figyelmem mellett – gyakorolta a saját mondanivalóját, Ana szabad kézzel felrajzolta a fallal kettéosztott Berlint. Megjelölte rajta a Bernauer Strassét, ahonnét az emberek az ablakokon át menekültek nyugatra 1961. augusztus 13-ától kezdve, néhány napon át, a fal építésének megkezdésekor.

Kérésemre megrajzolta az is, amikor a szovjet vezetés úgy döntött: elég volt az ablakon át történő Nyugatra szökésekből, és befalaztatta a nyugatra néző ablakokat, az utcában álló összes házon. Sajnos az utca pincéiből francia szektorba utat nyitó alagutak megrajzolására már nem jutott időnk, noha azok több misét is megérnének!

Valahol fél úton elkeveredtem a jegyzeteimben, és - bár a többiek ebből semmit sem vettek észre -, Ana befalazott ablakokat ábrázoló rajza nem tudott szerephez jutni a prezentációnkban, amit azóta is roppant mód sajnálok! Ahogyan közeledtünk az előadás végéhez, Ana pedig Közép-Európából szép lassan kezdett visszakanyarodni Kelet-Németország felé, belefogott a ’89-es vasfüggöny-nyitásba. Miután kimondta, Páneurópai, alig észrevehetően rám pillantott, és így folytatta: Piknik.  

Jó dolog itt egyetemre járni. Ha esetleg valami máshogyan sikerül, mint ahogyan azt az oktató saját belátása szerint tette volna, mindjárt újfajta megoldásként és a kreativitás végeredményeként fogadja azt, ami – mint olyan – dicséretet érdemel. Ana különc (általam kifejezetten hősiesnek értékelt) jegyzete, mintegy 650-700 kilométernyit távolodott az eredetileg megjelölt téma helyszínétől. Az egyébként drezdai születésű szemináriumvezetőnk csak annyit mondott: „Köszönjük szépen! Nagyon szép, hogy ilyen távoli perspektívából is megvilágították a berlini fal leomlását.”

Nem kevésbé intenzív élmény az sem, hogy újra találkoztam Tommal. A mentalitásából kezdettől fogva nyilvánvalóan érzékelhető erő forrására is fényt derített azon az estén: gyakorlatilag sosem pihen. Az elmúlt 16 évet azzal töltötte, hogy éjt nappallá téve dolgozott. Tom 31 éves. Tizenöt éves korában elvesztette az édesanyját, az apját soha nem is ismerte. A múlt héten házat vett. Zsebből. Mindehhez biciklivel jár, nagykerből öltözik, és sosem szórja a pénzt. Építkezéseken dolgozott, hogy befejezhesse az iskolát. Most saját vállalkozása van, és – ugyan tegnap este hétkor még úton volt, és kénytelen volt lemondani a találkozónkat - mára elérte: ha úgy tartja kedve, kora délután befejezi a munkát.

Nem tudom, errefelé mennyit lehet az ilyesmivel keresni, de fizetés kiegészítésként megfejeli a költségvetését azzal, hogy pénzért bokszol. Felteszem, ma már csak hobbiból. Persze, meg vagyok hívva futni és kesztyűzni is, amit a világért sem hagynék ki!

Tom Kelet-Berlinben született és sokat tudott nekem mesélni bármiről, amit az elmúlt hetekben az egyetemen tanultam Berlinnel kapcsolatosan. Mondta, hogy pici volt még a rendszerváltáskor is, de azt tudta, hogy sokan, akik idősebbek, valamilyen módon próbálnak átjutni a fal túloldalára. Hiába a rengeteg áldozat (halálraítélt, vagy egyszerűen csak szökés közben agyonlőtt, a folyóba menekülés közben belefulladt ember), az – engem legalábbis állatkertre emlékeztető – jelzőkerítés a két fal között, Tom egy ponton azt mondta: „De! Meg kell jegyeznem, hogy akkor mindenkinek volt munkája. És lakása.”   

Mesélte, hogy ’90 előtt jószerivel csak uborka volt náluk. Meg – ha jól emlékszem – krumpli. A többi zöldség vagy gyümölcs nem nagyon. Meg hogy a csoki… talán jobb lett volna, ha nincs is.

Az jutott eszembe, amikor olyan ötéves koromban reggeliztünk a hamburgi unoka testvéremékkel, és a keresztanyukám megjegyezte, hogy „Nutella nélkül nincs reggeli”. Végtére is jó, hogy szólt, mert én az azt megelőző évekre addig úgy emlékeztem vissza, mintha igazi reggelikben lett volna részem nap mint nap. Van azért arról egy elképzelésem, milyen intenzív élmény lehetett egy tízéves gyereknek Berlinben megélni a rendszerváltást…

Az első találkozásunk után váltott üzeneteink egyikében Tom felajánlotta, hogy tud segíteni lakást találni. Ezúttal elmondtam neki, hogy miért nem kértem a segítségét. Sem az övét, sem másét. Azt hiszem, nála jobban ezt aligha érthette volna meg valaki.

Csupán az utolsó kanyarban gondoltam azt, hogy Clemensre - az osztrák politológus srácra, aki eljött velem anno, amikor a bérleti szerződést igyekeztem aláírni - szükségem lehet. Hazafele úton közölte, hogy ha bármilyen problémám lenne a következő négy hónapban a lakással vagy akár a szerződés bármely pontjával, csak szóljak, mert a lakótársa joghallgató. Mondta mindezt olyan arckifejezéssel, mintha egy egész csapat bokszolóval lakna együtt, akik bárkit, aki engem bántani próbál, laposra tudnának verni. Mint utóbb kiderült, nem is véletlenül: az ominózus lakótárs már négy teljes félévet elvégzett az egyetemből...

Sajnos őt azóta sem láttam, pedig írtam neki, amikor az órarendünket próbáltuk gatyába rázni, ha gondolja, tartson velünk. Nem tudom, mi lehet vele. Ma felkeresem!  

Az elmúlt hétvégék egyikén újra láttam Katkát, a cseh művészettörténész lányt, akivel már nagyon régen találkoztunk, és – ha jól hiszem – hiányoztunk egymásnak. Ő legalábbis hiányzott nekem! Mindig jókat beszélgetünk. Elsétáltunk egy darabon a Spree folyó mellett, majd vissza, aztán át a kisebb-nagyobb hidakon, körös-körül a kormányzati negyed hatalmas épületei között.

Szeretek ott sétálni. A Reichstag környékén amolyan „Fehér Ház” érzése támad az embernek. Nyoma sincs az egykor bárminemű idegent elutasító szemléletnek. Már a hely puszta kialakítása is hordozza magában a szabadságot. Mindeközben nem feledkeznek meg semmifajta emlékezésről sem. Az egykori fal mentén újra és újra felbukkanó emléktáblák, keresztek jelzik a nyugatra menekülni vágyó áldozatok emlékét.

Nem messze innen a legelképesztőbb Holokauszt-emlékmű kapott helyet, amit valaha láttam - a valamikori náci főhadiszállás tőszomszédságában. Ha az ember kívülről rápillant, úgy tűnik, mintha egy temető volna, ahol egy lélek sem sétál. Mintha maga a temető is halott volna. Közelebb érve viszont világossá válik: az oldalról dombra épült temetőnek látszó hely belsejébe be lehet sétálni. A rideg, sötétszürke, egyre növekvő méretű téglatestek mértani pontossággal kialakított utcákban sorakoznak, egymástól nagyjából egy-egy méterre.

Befelé haladva az emlékmű egyre nagyobb félelmet kelt. Olyasmi érzést, ami egyre nagyobb szorongással tölt el, de már nincs visszaút. Mert ameddig a szem ellát, már minden egyforma, bármerre is forduljon az ember. Egyforma, és már olyan óriási, hogy játszi könnyedséggel összeroppantatna bárkit, aki letér az útról. Szinte remegett a kezem, amikor megérintettem az egyik legmagasabb téglatestet. Olyan érzés, mintha egyre nagyobb méretű tömegsírok mellett haladna az ember, miközben egészen pontosan átérzi azt az utat, azt a módot is, ahogyan ezek az emberek ezek alá a tömbök alá kerültek. Nyomaszt, riaszt, bezár és elrettent.

Ahogy az ember kifelé halad, úgy kezd el távozni a testéből, a lelkéből ez az érzet. Mire kiér, újra csupán egy temetőt lát, amit senki sem látogat. Mintha csak a kiérkezés után lélegezhetne igazán. Olyan hely ez, ami szinte fekete lyukként szakad ki Berlinből. Kiesik az Unter den Lindenből, kiesik a Reichstag – nyitottságot és elfogadást sugárzó – épületéből és mindenből, amit ez a város jelent. A Bundestag belsőkertjében egyébként hatalmas betűkkel ott díszeleg a „Népességnek” (ha úgy tetszik: mindenkinek, aki itt él) felirat, az épület homlokzatára eredetileg vésett „Német Népnek” felirat ellensúlyozásképp.

A Holocaust-emlékmű pont olyan sötét, rideg, idegen, mindentől elszakadó pontja a német fővárosnak, mint a korszak az ország és a világ történelmében. Egyedül nem is mernék bemenni. Borzongtató. A 2005-ben átadott emlékhely a maga nemében lenyűgöző és zseniális. Elhagyva ezt a háztömbnyi, mintegy 19.000 négyzetméternyi teret, minden korábbi érzés olyan gyorsan száll el, ahogyan érkezett.

Újra szembesétál a Bratwurst-árus, újra berlini medvével fényképezkednek az emberek, no meg szovjet és kelet-német katonákkal, akik sarló-kalapácsos címerrel ellátott német zászlót tartanak a kezükben. És újra megvehető bármi, amire egy embernek az égvilágon semmi szüksége sincs. Olyan – méregdrága - ajándéktárgyak végeláthatatlan folyama veszi kezdetét, mint egy darab a berlini falból (amiből már valószínűleg több tonnányit eladtak, és amiből nagyon esélyes, hogy az idők végezetéig marad majd belőle, amit a polcra lehet állítani pici talapzaton, vagy felfüggeszteni falra, esetleg képeslapban elküldeni), vagy egy „old school” pulóver, amin a „Falleomlás 1989” felirat szerepel – természetesen -, három nyelven.

Olyan ez a város, mint egy két lábon járó történelemkönyv. Azt hiszem, Katka is ezt élvezheti benne a legjobban. Jól kijövünk. Sokat mesélt nekem a kiforratlan cseh politikai kultúráról, a társadalmi problémákról és a „szelektív” hulladékgyűjtésről, ahogyan feléjük csinálják. Amikor meséltem neki a kapott bicikliről, megemlítettem, hogy igazából vagy harminc éves lehet, és nem is nagyon szép, de úgyis bolhapiacon készültem venni, úgyhogy egyáltalán nem érdekel, nagyon tetszik! Erre Katka megszólalt: „tulajdonképpen kifejezetten hasznos, hogy nem szép ez a bicikli, legalább nem viszi el senki”. Olykor lenyűgöző a hasonlóság az országaink között…

Ahogyan telnek a hetek, úgy érzem, mintha valójában megállt volna velem az idő. Mintha csak felvillanó epizódokból állna az életem, amiben azonban az esztelen házibulik és romkocsmás iszogatások mellett percről percre helyt kell állni. Helyt állni a bankban, az iskolában, az egészségbiztosítási ügyintézőnél, a városházán, a könyvtárban, de még a közértben is. Feladat újságot vagy kávét venni, feladat kitölteni egy csekket, és – igen – feladat belejönni a tömegközlekedésbe.

De hol vannak ezek a feladatok attól a lüktetéstől, ami ezt a várost átjárja? Berlin a szó legeredetibb értelmében él. Él, miközben a benne élőknek olyan életet biztosít, amilyet – személy szerint – bármikor elfogadnék, éveken át is.

Külön fejezetet érdemelne a szakdolgozat befejezésem, most azonban mégis úgy érzékelem, mintha csupán néhány percet vett volna igénybe, noha pontosan tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy a folytonos éjszakázás, napközbeni rohangálás, harminc euró napok alatt történő eltelefonálása, állandó stressz, hogy odahaza vajon tényleg úgy folynak-e a munkálatok, ahogyan kéne… és az ezekhez hasonló aggodalmak közel sem azonosan néhány percnyi történettel.

Ebbe az őrületbe csöppent bele Mary, az egyik edzőtársam, aki most éppen Brnóban dolgozik. Mondhatni, a célegyenes kellős közepén érkezett, és – szégyenszemre – sikerült elaludnom és nem kimenni érte időben, hajnali fél ötre, a buszpályaudvarra.

Összesen egy órát akartam aludni aznap éjjel, hogy olvasni, írni és Mary-ért kimenni is legyen időm. De a szervezetem erre már nemet mondott… Dacolva az éjfélre beállított, három ébresztőórával, arra ébredtem reggel, hogy kipihent vagyok, és semmiféle vekkert sem hallok magam körül. Teljes mértékben tisztában voltam vele, hogy elaludtam, hiszen az ébredésem pillanatában éjszakai sötétségnek kellett volna lennie – szemben az ablakomon bezúduló hajnali homályossággal. 

Felsejlett bennem, hogy vajon Mary hány órája várakozhat rám. Alig mertem megnézni az órám. Reggel hat óra múlt pár perccel. Azt sem tudtam, hová kell menni, fogalmam sem volt, vajon Mary jól van-e még... valójában szörnyű érzés – egy kicsit még mindig.

Lélekszakadva rohantam érte a pályaudvarra, és láttam rajta, hogy – bár összeesik a fáradtságtól – nem haragszik. A következő fél napot átaludta, én pedig újult erővel – és egyre fogyatkozó időkerettel – vágtam neki a szakdolgozatom végső hajrájának. Mary késő délutánig aludt, ami nekem rettentő jól jött, de este hét felé már én is nagyon vágyakoztam a levegőre.

Mary révén én is turistává váltam egy hosszú hétvége erejéig. (Itt jegyezném meg, hogy az ember nem szokott rövid időre turistává válni, amikor órák vannak hátra a szakdolgozat-leadási határidejéig…) Nagyon jól jött, hogy ilyen nagyot sétáltunk, így az egész éjszakás írás, ellenőrzés és számolás, nem esett olyan rosszul, mintha egész álló nap benn ültem volna az íróasztalomnál.  

Hajnalban úgy döntöttem, lefekszem másfél órára. Reggelre nem maradt más hátra, csak az apró hibák ellenőrzése, a tartalomjegyzékkel, irodalomjegyzékkel együtt. Andris – aki talán egy jövőbeni könyvem főhőseként szerepel majd – odahaza minden mozdulatomat leste. Előző éjjel éppen ugyanúgy végigolvasta a dolgozatot, ahogyan én, elütési, szerkesztési, hivatkozási, nyelvtani hibákat bújva. Az egyetlen dolog, ami nyugtatott, hogy tudtam: az ő kezén is végigfutott egyszer az egész, no meg az, hogy az első 71 oldal már hetek óta a konzulensem asztalán hevert, és már bizonyára megkongatta volna a vészharangot, ha valami komolyabb hiba volna benne.

Azzal a teherrel mentem be német órára (nem mintha a többi tárgy nem németül lenne, de ez kitüntetett, mert itt amolyan nyelvtanos feladatok is vannak…), hogy én valahogyan reggel 9 magasságában útjára engedtem ezt a dolgozatot egy e-mailben, és fogalmam sincs, hogy a következő három órában, tőlem 877 kilométerre mi történik vele. Bedöglik-e a nyomtató, túl hosszú-e a sor a boltban, ahol a dolgozatokat kötik, Andris tarkóra esik-e a Fővám téri vásárcsarnokban a dolgozattal együtt, egy piacon eldobott banánhéjon, ahol a kollektív közöny mit sem törődik egy ájult fiatallal, aki kétszer nyolcvanhat oldalt cipel mappákban, de semmi egyéb nincs nála, néhány ezer forinton kívül, amit a kötésre és a lemezre szánt…

A szünetben felhívtam. Néhány percem maradt a leadási határidőig.

- Na? – kérdeztem.

- Mi na? – érkezett a kimért válasz.

- Minden oké?

- Azzal te ne törődj!

- Hogy ne törődnék ezzel, azért hívtalak, hogy elmondd, ha már tíz percen belül le kell adni, hogy minden rendben volt-e.

- Nézd meg a facebookodat! – hangzott a válasz.

- Figyelj, ne szórakozzál már, két óra közben vagyok, nincs nálam gép, mondd már, hogy mi van!

- Nyajj, azt hittem, meg tudod nézni…

Ekkorra úgy éreztem magam, mint egy első meccsen, vagy mint az év első versenyén… Ráadásul tudni kell, hogy Andris igen megfontoltan beszél, és egész jól alakította a „most mit foglalkozol ezzel, nem mindegy?” figurát. Majd kibökte:

- fenn van a faladon egy fénykép róla.

Különös érzés diplomamunkát leadni. Az ember előzőleg azt képzeli, hogy határtalanul boldog lesz, amikor majd úgy érzi: az egyik utolsó lépést pipálta ki a diplomaszerzéséhez. Végignézve a júniusban végzetteken, az államvizsgájuk utáni sörözésen semmit sem láttam rajtuk.

Volt reggel egy vizsga. Megcsinálták. Furcsa volt kívülről látni ezt az érzést a barátaimon, holott egészen pontosan ismerem (akár az érettségit, akár egy nagyobb szigorlatot vagy nyelvvizsgát követő, jól felismerhető dolog ez): „Volt egy dolgozat. Le kellett adni. Megvolt. Basszus, el akartam menni mosdóba a következő óra előtt… De hol a füzetem? Úh, lassan kifogy ez a toll, majd ebédszünetben veszek. Mennyibe is kerül? … Éhes vagyok. ”

Olyan ez, mintha az ember sejtjei nem volnának képesek átérezni a pillanat mérföldkő-érzéssel teli atmoszféráját. Az az érzésem, hogy valójában az ember erre az érzelemre képtelen. Vagy csupán maga a mérföldkő-érzés nem létezik.

Gyarmati Andreát hallottam egyszer nyilatkozni, ő – talán valami hasonlóról – úgy vélekedik: Ha az ember nyer, azt időbe telik neki felfogni. Ha veszít, az lecsap rá azonnal, nem szükséges magában tudatosítania, mert az véget vet minden további gondolkodásnak az ember jelen helyzetéről. A veszteség érzése nem kérdéses: beterít, mint egy pofon. De ha győzünk, azt bizony egy darabig még cipelnünk kell magunkkal.

Másnap – óriási alvást követően - délután csatlakoztam Maryhez a gigantikus múzeumkörútjára. Zseniálisabbnál zseniálisabb kiállításokon sétáltunk végig a Német Történeti Múzeumban. 

Maryann vonata kora délután indult, így történt, hogy a héten már sokadszor perceknek tűnő alvás után vágtam neki a Berlini Fal Múzeumának, amit egyáltalán nem bántam meg! Akkor nem gondoltam, hogy egyszer ilyesmit mondok, de még a délutáni – fáradtság okozta – elmulaszthatatlan fejfájást is megérte!

Alig ötven éve húzták fel a falat. Megannyi kérdés kavarog a fejemben vele kapcsolatosan. Egyrészről zakatolnak bennem a korabeli – történelem órán hallott – tévényilatkozatok, amelyek nyilvánvalóvá teszik, hogy akkoriban két részre osztották a játszóteret, és nem volt apelláta. Nem csak Berlinben, az egész világon. Ezért nem segíthetett ’56-ban az USA hadserege Budapestnek, és ezért nézte végig tétlenül, ahogyan berlinieket lelőnek azért, mert átmennek a szomszédos utcába. Nem az ő hatásköre volt.  

Más részről – minél több térképet, fényképet, bármifajta történeti emléket látok - Németország négy részre osztását olyannak látom, mint amikor annak idején valakit lovakhoz kötöztek és szabadon engedték vele a négy állatot. Talán legkeményebb büntetés, ami létezett. Ezeket a múzeumokat végigjárva, a mai Berlint és a berlinieket figyelve azt gondolom, 29 év elegendő ahhoz, hogy egy nép, egy főváros lakossága a világ bocsánatáért esedezzen.

Berlin ma kétséget kizáróan nem pusztán Németország, a szabadság fővárosa is. Az ember körbenéz a metrón, és póráz nélkül rohangáló, az ülőhelyek közti teret sajátjaként kezelő kiskutyát lát – akinek a gazdájára senki ember fia nem néz rosszallóan -, azonnal a látóterébe kerül egy török, afroamerikai, ázsiai, keleti és nyugati, kerekes székes és egy homoszexuális pár…

Talán a kedvencem, amikor az Unter den Lindenen körbefordulok, a Brandenburgi kapu lábánál, és 360 fok alatt látom a francia, az amerikai, a német, a magyar, a román és az orosz zászlót. És akkor ez még csak hat háztömb volt. Szeretem. Nagyon.