Budapest, az Nyugat-e?

Magyarország mindig akkor járt az európai fejlődés élmezőnyében, amikor haladó szellemű, nyitott gondolkodás lett úrrá a társadalom túlnyomó többségén, és képesek voltunk "vigyázó szemeinket Párizsra vetni", egy nyugatos fejlődési irányt venni. Ezek voltak azok az időszakok, amikor a társadalomnak is igénye volt azon a nyelven érteni, amelyet a Lajtán túli világ beszél. Az elfogadás és a tolerancia, az egymás iránti tisztelet nyelvén. Ezek voltak az olyan időszakok, amikor nemzeti- és etnikai kisebbségek elfogadásáért is képesek voltunk síkra szállni a közoktatásban, vagy a mindennapi életben, sőt, volt példa rá, hogy a kontinens az építészeti remekeink csodájára járt. 

Sajnos nagyon rövid időszakok voltak. A Batthyány-kormány nemzeti tragédiába torkollása, az '56-os forradalom vérbe fojtása (amely az utolsó esélytől fosztott meg bennünket attól, hogy ne kelljen beállnunk a sorba, a vasfüggöny mögött, és amely során a Times magazin "A magyar szabadságharcost" választotta az év emberének), valamint a rendszerváltás euforikus éveit követő hideg zuhany sajnos azt üzeni a magyaroknak, hogy ezek a hónapok/évek pusztán tiszavirág életű reformerek szárnyalásai lehetnek. De ez nem igaz. 

Az igaz, hogy a politikában mindig könnyebb egy olyan utat választani, amely a csalódottságot, a társadalmi feszültséget lovagolja meg, amely nem utat mutat a tömegnek, hanem követi annak a nyelvezetét, sőt, maga is átveszi ugyanazokat a kifejezéseket, hogy egy idő után a tévénéző azt gondolja a televízió előtt ülve: "én pontosan ugyanezt mondtam volna". Ezt hívják populizmusnak. És ez az, ami soha, egyetlen egy társadalmat sem vitt előrébb. Ez az, amely konzerválja a társadalmi szakadékot, az ordító feszültségeket. A populizmus az, amely - ahelyett, hogy fejlesztene - visszavet. A populizmus az, amely hamis fejlődésképet mutat, és sikeres kormány látszatát kelti, akkor is, amikor a 28 EU tagállam közül már csak kettő teljesít rosszabbul, mint mi, és azok is csak azért, mert hozzánk képest fényévekkel indultak mélyebbről. 

A populizmusnak köszönhetjük azt a képtelen helyzetet, hogy a fejlett világ összes jelentősebb vezetője - de még a mezei újságolvasó számára is - világos, hogy rossz úton járunk, csak nálunk, mintegy 2,5 millió embernek nem. Mi mégsem hagyunk fel ezzel az úttal, nem fordulunk vissza egy olyan demokratikus jogállam építésének és fenntartásának útjára, amelyért a jelenlegi miniszterelnök maga is harcolt a '80-as években. Mintha önmagát venné semmibe. Azokat a rendszerváltókat, akik pontosan értették, mit jelent európainak lenni. Akik értették, miért fontosak a fékek és ellensúlyok, miért fontos, hogy a korrupció ellen, egy szabad, demokratikus jogállamért harcoljanak, szemben egy olyan rendszerrel, amelyben ha az ember nem áll be a sorba, a fennálló rend sajátosságai megnehezítik a mindennapjait... 

Íme, egy olyan screenshot, ami alig igényel kommentárt. Deutsch Tamás posztja alatt alakult ki ez a beszélgetés. Az Európai Parlament magyar képviselőjének posztja alatt. 

Obama rassziszta megjegyzések - orángután.jpgNyugat-Európa az elfogadásról, a toleranciáról, az egymás iránti tiszteletről szól. 2003-ban, az EU-s csatlakozásról szóló népszavazáson részt vevők közel 84%-a támogatta, hogy közéjük tartozzunk. Tíz évvel később elég néhány kommentet átolvasni, hogy lássuk, mennyire nem vagyunk annak a klubnak a tagjai. Nem azért, mert nem akartak befogadni. Azért, mert nem értettük meg az értékeiket, pedig voltak olyan dicső korszakok a történelmünkben, amikor nagyon is tisztában voltunk vele, mit jelentenek ezek, és amikor valóban mi voltunk Európa közepe.

Most leginkább a szégyene vagyunk. Még nem késő változtatni. Ez az egyetlen út, ami kihúzhatja a hazánkat a gödörből!