Sem olimpikont, sem embert nem tisztel Magyarország

Edzőként dolgoztam egy olyan helyen, ahol a tartományi versenyen szerzett bronzéremért óriási taps jár a klubban, az edzőnek vállveregetés, a szülők könnyeikkel küszködve fényképezik a saját és nem saját kicsinyeiket, kupákkal és oklevelekkel a kezükben. Ők a jövő sportolói. Azok a gyerekek, akik hetente kétszer-háromszor felveszik a judóruhájukat, és mindent beleadnak a tatamin, hogy aztán a legjobbat nyújthassák a versenyen is. Ez nem Magyarországon volt. Megjegyzem, nekik már van judós érmük Rióból – nekünk még nincs. E cikket Tóth Krisztián szívfacsaróan igaz MTI-nyilatkozata ihlette.  

„Az Universiade egy nagyon kedves rendezvény. Igazi fesztivál, ahol lehet ünnepelni, hogy az ember sportol, meg fiatal, és azt, hogy ez az egész mennyire jó dolog. Az olimpián mindenki izgul, mert ha nyer, akkor meg van oldva az élete, ha pedig nem, akkor egy egész ország eltemeti.” – ezt a mondatot a saját fülemmel hallgattam végig, a 2009-es Universiade faluban, a judós csapat tagjaként. Mi sem változott azóta. „Megoldott életű bajnokok” és „romba dőlt karrierű ezüstérmesek”, „örök vesztesek” országa vagyunk. Akiknek pedig van bőr a képükön úgy kijutni az olimpiára, hogy nem éremesélyesek, „csak többlet súlyt jelentenek a repülőn”.

Egy magyar sportoló, ha győz, az az ország sikere, ha veszít, akkor a saját szégyene (!). Egy olyan társadalom állít a szőnyeg szélére embereket, amelyről egyszer azt mondta az egyik nagy múltú szövetségi kapitány, hogy „nézz rá az országra: húsz év lemaradást akarunk behozni úgy, hogy az egészségi állapotunk 30%-kal rosszabb, mint a nyugat-európai társainké”. A magyar közvélemény hullám tetejére emeli a győzteseket, egykori győztesek alól viszont kegyetlenül húzza ki a vízoszlopot, ezért éppen azok zuhannak a mélybe, akiknek a leginkább szükségük volna törődésre és odafigyelésre ahhoz, hogy le tudják küzdeni saját mélypontjaikat.  

toth_krisztian.jpgMagyarországon a „győztes mindent visz” gondolata gyakorlatilag még azelőtt összenyom embereket, mielőtt ők mindent vihetnének győztesként. Éppen ezért jönnek haza összetörten – teszik ezt sokan annak ellenére, hogy a világ ötödik/hetedik/negyedik/tizenharmadik… legjobbjai saját sportágukban. Történelmet írtak azzal is, hogy kijutottak az ötkarikás játékokra. Ahogyan a nevében is benne van: játékok. Éppúgy kéne történjen minden, ahogyan az Universiade-n: ünnepelni lehetne a sportot, a fairplayt, a felkészülést, azt az utat, ahogyan odajutottak, hogy felvehették a nemzeti színű melegítőt azt, hogy képviselhetik a saját nemzetüket.

Miért is kötelező történelmet írni ahhoz, hogy valakinek az élete értékes legyen?

Olyan különös, hogy az emberek nem azt nézik, hogy milyen út az, amit végig kellett járni egy olimpiai állomásig, vagy bármi másig, amit a másik ember elért, hanem azt, hogy ott, azon a ponton mi történik vele. Nem számít, milyen emberré vált az útja során, mennyi alázatot tanult, mennyivel több fájdalmat képes elviselni, mint az átlag, mennyit ügyesedett, és esetleg hogyan úszik meg egy másra nézve akár súlyos sérülésekkel fenyegető biciklis vagy motoros balesetet a mozgáskultúrájának és a reflexeinek köszönhetően.

Nem számít, hogy ezek az emberek egyetlen év alatt annyiszor győzik le önmagukat, ahányszor más talán egy egész élet alatt nem. Nem számít, hogy ha valaki megpróbálna velük végigcsinálni egy hetet, két edzés közt végzett iskolával vagy munkával, akkor valószínűleg szerda reggel azt mondaná: „nem tudok kikelni az ágyból”. Csak az számít, hogy a magyar néző aranyat akar látni a sportoló nyakában. Aki pedig nem adja meg neki ezt az élményt, temesse el magát.

Sportot nézni nagyon könnyű. Bármikor be és ki lehet kapcsolni a tévét, kapunk egy kis adrenalin fröccsöt, talán még endorfint is (ha máshogy nem, legalább a közvetítés alatt befalt, 300 grammos Milka csokitól), és másnap lehet csámcsogni. A szépen, a jón, a sikeren és a poklon. Utóbbin főképp. „Minek ment oda? Miért nem készült fel? Nem igaz, hogy ott áll, és ennyit nem képes megoldani. Ha már kiment, miért nem nyújtotta tudása legjavát?”

Mire fel ezek a mondatok? Fiatal emberekről beszélünk, akik már 10-12 évesen pontosan tudták, mit jelent keményen dolgozni, milyen az álmokért mindent megtenni, és milyen az, amikor az embernek egyedül kell felállnia a földről, miután az élet jól arcon vágta. Ismerik ezeket az érzéseket, kívülről-belülről. Ismerik azt is, milyen nem nagyképűvé válni, ha az ember éppen sikerszériában van, de azt is, hogy milyen fájdalmas dolog felkötött kézzel nézni a lelátóról a többiek edzését, mert nekik nem jött ki a lépés a múltkor. Hat hét gipsz. Két hónap gyógytorna. Fél év teljes regeneráció. Összetört álmok. Gödörből kirángatott élet. Újbóli felkészülés.

hit_es_kuzdelem.jpgSokan, ha egyetlen vállalásuk nem sikerül, rálegyintenek, és kudarccal a puttonyukban távoznak a helyszínről. Ezek a fiúk és lányok, akik egyáltalán megmérethetik magukat az olimpián, mások. Azt is tudják, milyen letenni a hátizsákjukban leledző összes terhet, az edzőterem ajtajában. A lelki terhekkel, nehézségekkel, családi és egyéb gondokkal teli hátizsák akadályozná a felkészülést, hát megtanultak nem keseregni a saját fájdalmaikon. Megtanultak előre nézni, és lehajtott fejjel dolgozni valamiért, amit még gyerekkorukban ígértek meg maguknak.

Ilyen embereket köp szemen mindenki, aki úgy gondolja, ítélkezhet olimpikonok felett, akik most nem tudták valóra váltani aranyos álmaikat. Történik ez egy olyan országban, ahol a közösnek hazudott sikerek szinte kizárólag a vélt vagy valós sportsikerekből állnak, amik után ki lehet menni a Nagykörútra, egy üveg borral a kezünkben, és akkor egy pillanatra elfedhetjük minden gondunkat-bajunkat, sőt, még azt is, hogy ugyan ennek az országnak nagyon rossz, mégis csak egy maroknyi ember tesz azért, hogy másmilyen legyen.

godorbol_kimaszas.jpgAhol ennyit ér egy sportoló, ott az ember maga sem értékes. Ez a dráma, nem az, hogy valaki csak négy év múlva próbálhatja újra. Az a dráma, hogy épp ilyen közeg fogja nyomasztani, mert úgy tűnik, ebben az országban csak nem sikerül tanulni a hibákból. Nincs ez így jól.

Krisztián, köszönöm, hogy kimondtad! Köszönöm, hogy annak idején, már akkor ott voltál a keretedzésen, amikor még kevesebb kiló voltál, mint én, és én nem értettem, miért olyan nehéz Téged eldobni. Azóta értem. Sokakkal együtt, nagyon büszke vagyok Rád!