Szabadelvű „Tusványos” ‖ Politikai fesztivál, másként

„Csak a szabad népeknek van figyelemre méltó történelmük. Zsarnokság alá vetett népek történelme anekdotagyűjtemény.” (Anne Applebaum)

Létezik egy politikai fesztivál a dániai Borhnolm szigetén, amely fél évtizede nyitotta meg a kapuit, és töretlen népszerűséggel rendezik azóta is, egy már-már skanzenre hasonlító faluban, amelynek erre a pár napra minden kerthelyiségébe kerül egy-egy sörsátor, pódium, állvány, mikrofon, amely napközben a közéleti vitáké, este pedig aranytorkú popzenészeké, vagy épp tinédzser rockereké. Emberek tízezrei látogatnak el oda, és békében megfér egymás mellett akadémiai vita, világzenei koncert, politikai szélsőségek programja és emberi jogokért küzdő civil szervezetek konferenciája.

folkemoede2017.jpg

A miheztartás végett

Annak idején abban maradtak a szervezők, hogy amennyiben a fesztivál valóban sokszínű kíván lenni, nem pusztán azokat kell meghívni, akik szerintük helyes álláspontot képviselnek. Így alakult ki ez a hely, mintegy tusványosi pandant, amelyben globális kihívásokra keresik a választ, meghallgatják egymást a résztvevők, és tömött sátrak fogadják a nagyköveteket, minisztereket és pártelnököket – van, hogy egy sörrel a kezükben.

A baloldali liberálisok évek óta meghívnak valakit egy olyan ország liberális pártjából, ahol a közélet nemhogy efelé az ideálisnak nevezhető állapot felé halad, hanem egyre sötétedik, és amely mintegy leszakadva a globális emberjogi rezsim nyugati feléről, veszélyezteti az alapvető jogokat, csorbítja a jogállamot és a demokratikus intézményrendszert. Így jövök én a képbe, követve lengyel és orosz kollégámat, akik tavaly és tavalyelőtt vettek részt a fesztiválon. A Dán Emberjogi Intézet vezetőjével folytattunk vitát arról, vajon miért vagyunk szemtanúi az emberi jogok sérülésének, mind Keleten, mind Nyugaton. (A kezében tartott baseball sapkára írt szöveg egyébként: "MAKE HUMAN RIGHTS GREAT AGAIN"*.) 

emberjogi_vita.jpg

Politikai és intézményi krízis

Az Európai Unió, az ENSZ, a NATO napjaink alapos reformokra szoruló szervezetei, melyek évtizedek óta őrzik a békét a világ szerencsésebb felén - sőt, talán utóbbi kettőnek köszönhetően még a krízispontokon is elviselhetőbb lett az élet -, azonban több generáció felnőtt úgy az euroatlanti világban, hogy még csak fegyvert sem látott közelről, nemhogy forradalmat vagy világháborút. Számukra a béke természetes állapot, a fent nevezett szervezetek pedig, olvasatukban, béna kacsaként, képtelenek reagálni az olyan globális kihívásokra, mint a társadalmi szakadék, a modern Észak és Dél probléma, a menekültkrízis, a terrorizmus vagy a Föld környezetvédelmi értelemben vett fenntarthatósága.

peacekeepers.jpgEzek a problémák előbb váltak határok nélküli „utazókká”, mint a rájuk teremtett válaszok – már ha léteznek egyáltalán. Az elmúlt években nem csoda tehát, hogy megerősödött az igény azokra a politikusokra, politikai pártokra, amelyek fő állítása abban állt, hogy a korábbi nyugati intézményrendszereket sutba kell dobnunk, hiszen képtelenek védelmet biztosítani az állampolgárok számára.   

A világ majd’ minden táján erősödtek a társadalmi feszültségek, s a velük kéz a kézben járó politikai szélsőségek. Jelenlétük Nagy-Britanniában a Brexitet okozta, az USA-ban Trump elnökségét, Norvégiában neonáci tömeggyilkosságot, a Közel-Keleten a terrorszervezetek robbanásszerű növekedését, Oroszországban a katonai fenyegetést jelentő Vladimir Putyin teljhatalmát, Törökországban újságírókat munkájuk végzése miatt letartóztató diktatórikus működést. Nálunk, Kelet és Nyugat között, katolicizmussal leöntött, nacionalizmusba burkolt autoriter törekvést, amely nem átallott arra az útra lépni, hogy a társadalom nagyobbik hányadát rekessze ki a politikai és jogi értelemben vett egyenlőségből. Reakciós politikát követve, régi idők értékrendjét konzerválják, no meg a saját hatalmukat.

trump_farage.jpg

A vasfüggöny leomlását követő világ minden eddiginél nagyobb útkeresés kellős közepén jár, és jól látszik, hogy egyelőre sem Fukuyamának, sem Huntingtonnak nem lett igaza: a nacionalista törekvések nem torkollottak a kultúrák összecsapásába, de a történelemnek sem lett vége, egyetlen országban sem – vagy legalábbis nem úgy, ahogyan arról 1989-ben sokan álmodtak. A liberális demokrácia megkérdőjelezése napjaink kulcstémája, amelyben populisták és a politikai centrum szüntelenül vívják küzdelmeiket, egyelőre hullámzó eredményekkel. Ami azonban bizonyosnak tűnik, hogy azok a társadalmak a legstabilabbak, és azok a nemzetgazdaságok prosperálnak leginkább, amelyekben a szereplők emberi méltósága mindenekfölött való, és az egyenlő bánásmód mindenkit megillet. Ahogyan elhangzott a fesztiválon: még azokat is, akik a politikai főáram értékrendje alapján „rossz fiúk”.

Mindeközben a magyar fekete lyukban…

Mifelénk, ezzel szemben az a módi, hogy egy politikai fesztivál a kormányfő éppen aktuális politikai tébolyáról szól. A tény, hogy egy rendezvény azzal a „viccel” indul, mely szerint „a sör nem ital, az asszony nem ember, a medve nem játék”, élből leteszi a fesztivál alapkövét. Orbán Viktor olvasatában, az „igazi férfi” nem engedi az asszonyt a tárgyalóasztalhoz, pálinkával indítja a napot, és leginkább a teremtés koronájának gondolja magát. Ezzel szemben ő maga nem egyéb, mint mások jogaival szórakozó paprikajancsi, aki olyan világot teremtett, amelyben a társadalom nagyobb hányada szabályosan szenved.

orban_tusvanyoson.jpg

A kép forrása: ittHON.ma

Privilegizált kisebbségek garázdálkodnak a korrupcióból szerzett jólét és a politikai visszaélések részegítő mámorában, miközben olyan köröket járatnak a társadalommal, melyek rombolják azt. Mindeközben a fejlett társadalmak rájöttek, hogy országukat minden értelemben fenntarthatóvá kell tenni, és ebbe beletartozik a jogrendszer fenntarthatóságától kezdve, a gazdasági- és környezeti értelemben vett fenntarthatóság, éppúgy, mint a munkaerejük magas színvonalának folytonos újratermelése, az ideális munka-szabadidő egyensúly megteremtésének köszönhetően. Így tudják igazán alakítani a saját sorsukat.

Kérdés, hogy vajon meddig maradunk még az a társadalom, melynek történelme pusztán anekdotagyűjtemény, mert nem alakítója, pusztán elszenvedője a saját történelmének, sőt, az oktatási rendszer és a politikai élet igyekszik újratermelni azokat a generációkat, amelyekben fel sem merül, hogy másképp is lehetne. Aki teheti, menekül – teljesen jogosan.

Miféle politikus az, aki a meglévő társadalmi feszültségeket nem oldani, a problémákat nem megoldani, hanem felhasználni akarja? Miféle politikus az, amely nem pusztán a gazdasági és társadalmi elmaradottságot, de az évszázados tömeges jogfosztottságot is konzerválja? Én azt mondom, olyasvalaki, aki bent ragadt a történelemben, ahelyett, hogy egy modern fejezetet készülne megírni benne. Most pedig hosszú évtizedekre beragasztja Magyarországot is ebbe a középkorba való, szomorú anekdotába. A csattanó pedig nem poén volt. Tenyér az a magyar nép arcán.

---------------

*TEGYÜK ÚJRA NAGGYÁ AZ EMBERI JOGOKAT!