„Énekelve mennek majd a gyerekek a lőtérre” ‖ Mi lesz veled, magyar iskola?

A Republikon Intézet és a Friedrich-Naumann-Stiftung közös, oktatásügyi rendezvényén jártam. Hiller István és Palkovics László vitáját mindenki megírja majd, az oktatáskutatók és szakértők paneljeiről már kevesebb szó esik – így működik a sajtófigyelem. Ugyan nem vitázom Radó Péterrel abban, hogy a kérdés politikai – s így a válasznak is annak kell lennie –, nem tudok elmenni a tény mellett, hogy az elmúlt hét és fél év oktatáspolitikájának eredményeit leginkább annak köszönhetjük, hogy a szakma teljesen kiszorult az iskolarendszerünk tervezéséből. Politikai szándékot és szubjektivitást sem nélkülöző, szakmai alapokon nyugvó konferencia-beszámoló.

Nem sok jót sejtet, ha egy konferencián, egy kérdésre adott válaszban elhangozhat, hogy „amennyiben önnek nem tetszik egy ilyen hagyományos, félkatonai iskola”, akkor körül lehet nézni, és lehet Waldorfba adni, vagy az ismeretségi körben lenyomozni, hogy hol van olyan tanító néni, aki kilóg a sorból. Szó esett síró apukákról, akiknek az állami iskola karmai közül nem sikerült alternatív iskolába menteniük a gyereküket, és egy igazán optimista megszólalás is helyet kapott szakértői részről, mely szerint a kormány oktatáspolitikájának számos intézkedését az „amatőr jó szándék” vezérli, legalábbis ami a mindennapos testnevelést és énekórát jelenti.

nepszava_kepe.jpegA kép forrása

Időhurok, időcsapda, víziómentesség és problémás János vitéz

A magyar társadalom valóban régóta nem izzadt ki magából egy olyan oktatásügyi víziót, amire érdemes lenne évtizedeket alapozni, és amely stabil vázat eredményezne az oktatási rendszerünk számára. Ez megálljt parancsolhatna annak a rombolásnak, amit a folytonos változtatások okoznak. Olyan ez, mint amikor egy anyahajó kormányát nem megfelelő ideig fordítják el, mert hirtelen rájönnek, hogy a másik irányba akarnak menni. A hajó nem fordul el, a kormány rángatása pedig a belsejében található tárgyak összetöréséhez vezet. Ez történik a magyar oktatási rendszerben.

Az időhurok sajátos, Fidesz által teremtett dráma: kevés EU-s tagországnak van ma a ’60-as éveket idéző iskolarendszere. Ez a jogállami normákat és demokratikus intézményeket nélkülöző, jogfosztó kormányzást elfogadni kész alattvalók neveléséhez szükséges. A gondolkodó állampolgár csak zavarja a képet: ellenáll vagy elmegy külföldre – egy kutya, nem hiányzik a sikerpropagandának egyik sem.

001.jpgAz időcsapda ugyanakkor másban áll. Évek óta nincs politikai erő, amely felvállalná, hogy a magyar oktatás szerkezetéhez hozzányúl – mondja Horn Gábor. Nincs, aki el merne kezdeni összerakni egy új iskolát, nincs, aki elköszönne a 8 osztályos általánostól, és 9 vagy 10 évfolyamot faragna belőle. Nincs, aki az alapozó képzést 6 évessé tenné, és a szakosodást, a felsőoktatásra való felkészülést, vagy éppen a szakma tanulását a 11. és 12. évfolyamra csoportosítaná át, holott ez volna az a reformlépés, amely megalapozhatna egy valóban megújuló oktatási rendszert.

Lannert Judit a víziómentesség problémájáról beszélt, és arról, hogy hamarosan milliók munkáját veszik majd át gépek. Feltehetően nem azon kéne tehát agyalni – ahogyan az az első panelben előkerült –, hogy miért olvassanak János vitézt a hatodikosok, hanem azon, hogy hogyan küzdünk majd meg egy minden eddiginél nagyobb technológiai ugrás teremtette kihívásokkal.

Ehhez azonban nem pusztán az iskolák teljes infrastrukturális átszerelésére van szükség, de a pedagógusképzés átalakítására, valamint a magyar oktatási rendszer gyerekekről és oktatásról alkotott képének változására is.  A frontális oktatás megléte és a gyerekközpontúság nélkülözése olyan kombináció, amely determinálja az ország 21. századi sikertelenségét. Azok az országok sikeresek ugyanis, ahol perszonalizált oktatás folyik, és ahol a szereplők egyéni motivációi, az egyének döntései, valamint a változás képessége kerül az oktatás középpontjába – mondja Radó.

Vízió nincs, de igény volna rá

A kérdésre, hogy a víziót miért kizárólag a gépekhez igazítanánk, és hogy miért nem lehet egyszerre gondolkodni abban, hogy a diákoknak érezniük kell az iskolában, hogy fontosak egyéniségként, fontos, hogy gondolkodjanak a világról, de közben azt is lényeges megérteniük, hogy ők egy közösség tagjaiként léteznek, amiért jó volna tenni, hosszú ideje nem érkezik válasz szinte senkitől. Ez a gondolat a jövőben ki kell, hogy egészítse azt a folyamatot, amely a társadalom digitális analfabetizmusból való kirángatását jelenti. Az oktatás digitalizációjának egyszerre kell végbemennie az iskola emberarcúvá tételével. Amennyiben a két folyamatot nem sikerül szimultán megvalósítani, lőttek a vágyainknak, amelyek arról szólnak, hogy a magyar társadalom tagjai valaha békében élnek majd egymással, de annak is, hogy ez a kis nyitott gazdaság tevékeny és termékeny résztvevője lesz a globális gazdasági versenynek. 

Nahalka István azt is megosztotta a közönséggel, hogy valamiért a neveléstudomány és a tananyagfejlesztés mindig elmentek egymás mellett a magyar oktatáskutatásban – ez történetileg így alakult - fogalmazott. Nagy kár ezt hallani. Ezek szerint nincs történelme az iskola előkészítésének, amelyben a gyerek úgy készül hatékonyan a felnőtt életére, hogy közben még a jelenlegi életét is élvezi. Újfent csak egyet tudok érteni a Horn Gábor kijelentésével, hogy „az például egy vízió volna, ha a gyerekek végre nem éreznék rosszul magukat az iskolában”.

sved_iskola.jpgEz itt egy svéd iskola belülről. Forrás és további képek itt

Az Orbán-kormány csupán politikamentesen akart oktatási rendszert csinálni

Ezt tudtuk meg Palkovics Lászlótól, amikor terítékre került, hogy a jelenlegi kormány által biztosított egyeztetőfórumokon miért nincsenek jelen bizonyos szervezetek, és miért képviseltetik magukat szinte kizárólag a kormány politikáját támogatók, amikor az oktatás jövője van terítéken. Ehhez – érthetően – nem kívánnak asszisztálni más szervezetek. Ez a hiányosság viszont újabbakat szül, hiszen a kormány nem szembesül azzal a problémával, amik „terepen” léteznek. Mendrey László az egyik leghúsbavágóbbat említette: a tanárhiányt. Nem megoldott a nyugdíjas tanárok foglalkoztatása, a megfelelő utánpótlás, és az sem, hogy a pedagógus szakma vonzóképessége javuljon.

Hogyan is javulna, amikor csodás, állami tévében bemutatott bértáblák kerülnek napvilágra a kormány részéről, azonban újabb és újabb pedagógusok szólnak közbe közösségi fórumokon: egy kezdő pedagógus fizetése nem éri el a nettó 130.000 forintot? Nagyobb gond, hogy a pedagógusok megbecsültsége valóban rémesen alacsony, holott most már leginkább ők azok, akiken áll vagy bukik, hogy egy iskola egyáltalán működik-e még a feldarabolt központosítás keretein belül (csak mert a decentralizáció egészen mást jelent, annak ellenére, hogy a kormány így nevezi a KLIK 59 darabra való bombázását).

Nem merném Eldorádónak nevezni a ’90-es évek közepét, de az biztos, hogy a szabadság tantestületekbe és oktatási módszerekbe való begyűrűzése kétségtelenül akkor élte fénykorát. Dráma, hogy közel másfél évtizeddel később, ennek éppen az ellenkezőjét éljük meg az iskolákban. Ami biztos: a központosító szemlélet és az emberi méltóságot nem tisztelő iskolarendszer felszámolása nélkül, egy tapodtat sem mozdul majd előre a magyar iskola, és ha már a neveléstudomány fejlődése mellé sosem sikerült a tantervfejlesztést passzintani, legalább a globális verseny rákényszeríthetne bennünket. Végre-valahára.

---

A címben szereplő idézet Nahalka Istvántól származik.