Bősz Anett blogja

2018.jan.26.
Írta: Bősz Anett komment

„Én sem akarok önöktől megtanulni nyereg alatt húst puhítani”

Többé-kevésbé állandó a romaellenesség Magyarországon, gyakorlatilag „telített a mezőny, nincs hová növekedjenek a számok” előítéletesség területén. A romák dehumanizálása mindennapos, az arctalan tömegképzés, az ember figyelmen kívül hagyása, az áldozathibáztatás része a társadalom cigányságról alkotott képének. Ugyanakkor, mintha valamifajta irigység is körülvenné a romákat: egy 2006-ban készült felmérés kimutatta, hogy Svédország után, a második helyen végeztünk abban a statisztikában, amely azt mutatja meg, hogy az állampolgárok közül hányan gondolják azt, hogy romának lenni inkább előny, mint hátrány. Zavaros víz a miénk. A Political Capital antiszemitizmusról és rasszizmusról szóló konferenciájának rövid beszámolója. 

Több évtizedes megoldatlan kérdés a romák rendszerváltás utáni helyzete, és az idő előrehaladásával alig-alig van előrelépés. Számos szervezet, az Autonómia Alapítvány, a Haver Alapítvány, a Zachor Alapítvány, az Idetartozunk Egyesület, vagy akár az Igazgyöngy Alapítvány küzd fáradhatatlanul azért, hogy a romák integráció sikeresebb folyamat legyen, mint az elmúlt közel három évtizedben. Amit azonban nagyon nehezen ért meg az ország: „egy feszültséggel teli közösség a társadalmi együttélést boldogtalanná teszi, a csoportokat összeugrasztja, és ezt a tendenciát nem a kisebbség tudja megváltoztatni”. Ez a többségi társadalom felelőssége.

pc_konfi.jpg

Valahol mind áldozatok vagyunk

Egy nagyon bizonytalan és zavaros identitású társadalom a magyar, túlszorongó az ország, így túlszorongja az iskolát is.” Emiatt ilyen kompetitív, emiatt ilyen stresszes. „Azért toljuk túl a versengést, mert fenyegetve érezzük magunkat.” Azt gondoljuk, az nyújt majd menedéket, ha érmeket akasztanak a nyakunkba, és tucat számmal kereteztetjük be az okleveleinket, bizonyítványaink mellé járó dicséretet. Erre lenne megoldás, ha szolidárisak volnánk, és a közösséget erősítenénk. Megértenénk, hogy nem csak az a jó gyerek, aki ötöst kap, vagy versenyt nyer, de az is, aki „csak” becsülettel eljött az iskolába, és elvégezte a feladatait.

Ebből a versengő rendszerből azonban véglegesen kiszorulnak azok, akik generációkon átívelő sikertelenségek erdejébe születtek, leszakadó kistérségbe, és meg sem tudják fogalmazni igazán, mit várnak önmaguktól, mit várnak az élettől. Mit várhat az ember, ha döngölt padló van a konyhájában, 2018-ban, Európában, és vagy van mit megsütni aznap a sparhelt tetején, vagy nincs.

Az integratív oktatás csak a belépő

Természetes, hogy integratív oktatás nélkül nem megy, ez azonban még csak a nulladik lépcső. Felhívni a figyelmet az előítéletes gondolkodás veszélyeire csak akkor ér valamit igazán, ha közben megtanuljuk az alapvető emberi jogokat az iskolában, megtanuljuk, hogy nem mindenki ugyanolyan, mint mi, és azt is, hogy ez így van jól. Ha úgy tetszik, az iskolának arról is szólnia kell, hogy megtanuljuk egymást. Meg kell mutatnia, hogy „van egy olyan morális szint, amely ahhoz segít hozzá bennünket, hogy felismerjük az előítéletes, kirekesztő gondolkodást, és tegyünk ellene”.

hejokeresztur.jpgA hejőkeresztúri csodasuli, ahonnan mindenki továbbtanul - fotó: Észak-Magyarország 

Ezen túl azonban vannak még valakik, akiket nem felejthetünk el: a már felnőtt generációk tagjait. Azokat az embereket, akik talán sosem jutnának ki a gödörből, alapítványok önkéntesei nélkül. Azokat az embereket, akikkel „kis célokat kell kitűzni, de azokat nagyon”. Hogy legyen egy ötfős családnak végre egy fürdőszobája azon a soron, ahol még a vezetékes víz is luxusnak számít. Hogy épüljön meg az előtetője annak a háznak, amely egy idő után összedőlne, ha nem védené a támfalat néhány újabb cserépsor.

Másoknak természetes, de a cigányságnak küzdeni kell érte

Az emberi méltóság, az egyenlő bánásmód, a tisztelet, az előítélet-mentesség több százezer ember számára ebben az országban puszta vágyálom. Míg a gyűlöletkeltő plakátok üzenetei futótűzként terjednek az országban, addig az elfogadást, az integrációt célzó kampányok rendre elbuknak. Nem pusztán azért, mert nem szólunk egymáshoz, vagy mert nem ismerjük meg közelről egymást. Nagyon jó, ha önkénteseknek köszönhetően látnak gyerekek zsidó vagy cigány embereket, „és látják, hogy nincs patájuk”. El tudják utána mondani, hogy „de hát én már találkoztam ilyen emberekkel, és nem olyanok voltak, mint amilyennek őket a tévében beállították”.

 „Sokan aranypolgárok, de a vasárnapi ebénél pogromokról vizionálnak.” Fontos feladat az előítélet tényének elismerése is. Jól példázza a jelenlegi helyzetet, hogy a tíz éve kezdődött romagyilkosságok ügyében először a romák körében vizsgálódtak. A rendőrök az egyik kettős gyilkosságot balesetként akarták jegyzőkönyvezni. A másik esetén elindult a találgatás, hogy vajon milyen roma csoportok számolhattak le egymással, miközben jól megtervezett gyűlölet-bűncselekményekkel álltunk szemben. És mire ez elhangzott a médiában, talán már késő is volt.

Amíg a romák arctalan tömegként kezelése nem szűnik meg, addig nincs előrelépés. Amíg egy 130 kilós cigány ember sorban áll a boltban, és mikor sorra kerül, úgy érzi, hirtelen átlátszó üveggé változott, mert kiszolgálták az előtte állót, és azonnal a mögötte állóhoz szóltak, hogy „mit adhatok?”, addig nem arról kell beszélnünk, hogy a politikának színvaknak kell lennie. A politikának látnia kell a kialakult helyzetet, és látnia kell a cigányság problémáit. „A közszolgáltatásoknak kell színvaknak lenniük.” Hogy ne mondhassuk el, hogy jelen pillanatban több tízezer roma gyerek azért ér be sárosan az iskolába, mert ahol élnek, ott nem hogy járda, de közút sincs. Hogy amíg mi azt mondjuk, hogy azon az utcán megyünk haza késő este, ahol világosabb van, addig náluk az egész faluban nincs közvilágítás. Hogyan legyen tiszta az utca, ha nincs kuka, és nincs szemétszállítás? Nincs íróasztal, nincs hegyesre hegyezett színes ceruza – mert az is kérdés, kitart-e a zsíros kenyér hó végéig.

nyomor_szele_1.jpgFotó: Nyomor széle blog

Ekkora erőforráshiánnyal nincs előrelépés

Sok régió nem pusztán az elkötelezett, de a kiégett szociális munkásokat is nélkülözi. Nem csak pénz, ember sincs arra, hogy szóljunk azokhoz, akikhez jobbára senki sem szól. Nincs pszichológus, nincsen alternatív hírcsatorna, nincs bekapcsolódás a társadalom vérkeringésébe. Nemzedékeket nyomorított meg a történelemoktatás, mert úgy tűnt, nem volt cigány történelmi szereplő, holott ez nem igaz. Ez az előítélet, meg az, hogy „minden Megasztár tele van tehetséges cigányokkal, de roma közszereplőt politikai műsorban nem látunk”.

setet_jeno.jpgSetét Jenő - a kép forrása: PR Herald 

Amíg ezzel a drámával állunk szemben, és amíg olyan mondatokat hallani kormánypárti politikusok szájából, hogy „a roma-ügy komolyabb annál, minthogy csak a romákra bízzuk”, nem lesz változás. Addig sem, amíg egy romakonferenciát végigülő ember fel tudja tenni azt a kérdést, hogy „mit tudok én tanulni a cigányoktól, ezt mondja meg nekem”. És – Setét Jenőnek köszönhetően – nem maradt el a legjobb válasz, ami adható: „hozok ide magának olyan romát, aki genetikus, olyat, aki mérnök, olyat, aki asztalos, vagy cipész. Mindegyiktől mást tanulhat. De legfőképpen azt tanulja meg, hogy ne tegyen fel ilyen kérdést, mert így arctalan tömeggé tesz minket. Én sem akarok önöktől megtanulni nyereg alatt húst puhítani, vagy hátrafelé nyilazni”.

Az óvodák és az iskolák nem műveleti területek! – gondolatok a HIT-ről

A napokban levelet kaptak az oktatási intézmények vezetői, hogy mostantól ők felelősek az intézményre háruló honvédelmi- és válságkezelés katonai vonatkozású feladatainak megszervezéséért és végrehajtásáért. Azzal, hogy az iskola- és óvodaigazgatóknak kell megírniuk a Honvédelmi Intézkedési Tervet (HIT) a kormány hallgatólagosan elismeri, hogy a Magyar Állam képtelen az adófizetők pénzéből finanszírozott egyik legfontosabb feladatának ellátására: arra, hogy garantálja állampolgárai biztonságát.

Nem az óvoda- és az iskolaigazgatók feladata, hogy a terrorizmustól megvédjék a gyerekeket és a fiatalokat. Ez a Terrorelhárítási Központ, a rendőrség és a honvédség feladata lenne – szorosan együttműködve a titkosszolgálatokkal. Érthetetlen, hogy az Orbán-kormány miért várja el az iskola és óvodaigazgatóktól, hogy terrorellenes intézkedési tervet dolgozzanak ki, miközben Orbán Viktor saját állítása szerint is Magyarország biztonságban van a kormány „kiváló” politikájának hála. A Honvédelmi Intézkedési Terv ötlete az mutatja, hogy súlyos problémák vannak a kormányzással. Két lehetőség van:

1.) vagy Orbán Viktor hazudik, amikor azt állítja, hogy Magyarország biztonságos hely és egész Európában a legbiztonságosabb ország. A miniszterelnök még tavaly októberben azt mondta: „A mi határainkon már csak az juthat át, aki jogszerűen érkezik, és tiszteletben tartja a törvényeinket”. Amennyiben igaznak feltételezzük a kormány állítását, hogy a menekültek azok, akik a terrorveszélyt magukkal hozzák, és a mi határainkat hermetikusan lezárták, miért kellene bármilyen terrortámadástól tartanunk?

2.) vagy az Orbán-kormány félelem és gyűlöletkeltő politikájának újabb sötét állomásához érkeztünk, amikor a gyerekeket is bevonják a háborús propaganda terjesztésébe.

playing_with_fear.pngJáték a félelemmel - hírünk a nagyvilágban. A The Economist korábbi címlapján, a magyar miniszterelnök a francia szélsőjobb vezetőjével és Donald Trumppal egy társaságban

Akár az egyik igaz, akár a másik, mindkét esetben súlyos helyzetben van Magyarország.  

Ha az 1.) pont igaz, akkor az Orbán-kormány komoly mulasztásban van, a lakosság pedig veszélyben. Ezek szerint a kormány folyamatosan hazudozik, amikor azt állítja, hogy meg tudja védeni állampolgárait. Ha viszont így van, akkor sem a pedagógusoktól kell elvárni, hogy hirtelen terrorelhárítási szakemberekké váljanak. Megvannak a megfelelő szervek, hogy ezt a feladatot ellássák. A terror ellenes küzdelmet nem az ovisokkal és az iskolás gyerekekkel kell megvívni. Ezt a feladatot a TEK-nek, a rendőrségnek és a honvédségnek kell ellátnia. Az iskolák vészhelyzetre kialakított tervére központi protokollt kell kidolgozni, amelyet a helyi sajátosságok felmérése után ismertetnek az intézmény vezetőségével és tantestületével.

Ha 2.) pont az igaz, akkor sincs okunk az örömre. A Fidesz gátlástalanságának újabb sötét állomásához érkeztünk. Gyerekeket használnak fel a hazugság- és félelemkampány terjesztéséhez. Láttuk az ünnepek alatt, hogyan térdepeltették a gyerekeket, tudjuk, hogy már a középiskolásoknak is honvédelmet és lövészetet tanítanának. Mi jöhet még ezután?

Jogos a követelés, hogy a kormány vonuljon ki az oktatási intézményekből! Hagyja békén a gyerekeket! Hagyja békén az ovisokat és az iskolásokat!

A terrorizmussal való és a félelemkeltés – most már gyerekekben is – történelmi bűn. Az óvodákban és iskolákban félelmet kelteni kifejezetten káros. Társadalomromboló hatása van. Ne hazudják azt, hogy a gyerekeink veszélyben vannak! Ne csináljanak úgy, mintha az óvodák és iskolák igazgatóinak bármiféle terrorveszéllyel kellene szembenézniük!

Egy felelős kormány nem félelmet kelt, hanem azt üzeni a polgárainak, hogy ők biztonságban vannak. Bízhatnak az egyenruhásokban, bízhatnak a hivatalos szervekben, bízhatnak a kormányban, és abban a titkosszolgálatban, amely többek közt a terrortámadásokat hivatott előre jelezni, és még az előtt megakadályozni, hogy az elkövetők a civilek közé jutnának.

Ha a kormány nem tudja megvédeni az óvodákat és az iskolákat, és ezt a feladatot, egy hozzá nem értők által megírt forgatókönyv alapján, a tanárokra bízza, akkor ki kell mondanunk, az Orbán-kormány kudarcot vallott a honvédelemben és a biztonságpolitikában.

Az állam cselekvő részvételének a honvédelem infrastruktúrájának fejlesztésében kellene megmutatkoznia, a titkosszolgálat, a rendőrség és a katonaság olyan minőségi felszerelésében és működtetésében, hogy az állampolgárok védelmét ellássák. Amelyik kormány ilyen kötelezettséggel terheli az oktatási intézmények vezetőit, az nem gondoskodik megfelelően az állampolgárok biztonságáról. És a legszomorúbb, hogy ebből a mulasztásból még politikai tőkét is kovácsolnak.

A hatalommal való visszaélés társadalma – a #metoo kampány rendszerszintű olvasata

Nem meglepő, hogy olyan kormányunk van, amely visszaél hatalmával, hiszen ennek a viselkedésnek számos megjelenési formájával találkozunk Magyarországon, így sokan észre sem veszik, hogy amit a kormány tesz, az nem más, mint a polgárok folytonos megalázása. A fejletlen (esetünkben az éppen visszafejlődő) demokráciákban és az instabil lábakon álló, fejlesztésre szoruló jogállamokban ritkán létezik a társadalom polgári öntudata, holott ennek megléte elengedhetetlen előbbi kettő megszilárdításához. A #metoo kampány rendszerszintű olvasata behálózza az egész országot. Mindenkit érint, és mindenkit visszahúz. Azért fontos megértenünk a problémáját, hogy túlhaladhassuk azt

Hűbéruram, uram-bátyám

Már az iskolában elkezdik hozzászoktatni a diákokat ahhoz, hogy büntet az értékelési rendszerünk, hogy hozzánk lehet vágni az ellenőrzőfüzetet, krétát, vagy éppen még egy karót, hiszen „jó” módszer a féléves bizonyítvány közeledtét fegyelmezési eszközként használni. A gyerek vagy belehúz, vagy két jeggyel rosszabbat visz haza, és így a szülő beszállhat a tanár által már hosszú ideje vezényelt megalázó hadjáratba – otthonról is érkezik a büntetés. A sorkatonaság intézményéből adódóan a fiatal fiúkkal hamar meg lehetett tanultatni, hogy a rangsorban felettük álló kiképző tiszt bárhogyan beszélhet velük, sőt, az infrastrukturálisan fejletlen, gondolkodó ember számára nevetséges és méltatlan intézményt „tisztelni” kell, puszta léte miatt. Ez kezd most visszakúszni, az orbáni oktatáspolitikán keresztül, a már-már félkatonai iskolarendszerünkbe.

A feltétel nélküli parancsvégrehajtás, a tekintélytisztelet és az alá-fölérendeltségi viszonyok érdemtelenül megmászott szamárlétrái mellett nem fejlődhet egészséges társadalom.

hierarchia.jpgÉppígy volt ez a manapság leginkább orvostársadalomban megjelenő hűbérúri viszonyokkal, így volt ez a kádári diktatúra uram-bátyám világán alapuló országban, és így van ez ma is, a Fidesz által teremtett, illiberális államban, amelyet a kormány Nemzeti Együttműködés Rendszerének nevez. Hát persze: vannak, akik együttműködnek a nemzettel, és vannak, akik nem. Ők a rendszeren kívüliek. Akiknek semmi sem jár.

Megerőszakolták? Zaklatták? Fogja be a száját!

A vezetésoktató-mazsola viszonytól kezdve, a rendőr-sofőr viszonyon át, az oktató-hallgató viszonyokig, a hivatalnok és az ügyet intéző állampolgár mind-mind olyan hatalmi viszonyban állnak egymással, ami jelen világunkban több mint egészségtelen. A fortélyos félelem és a megfelelési kényszer nyomasztó, sokakat megbetegítő hálója igazgat. Egy olyan világ szabályrendszerét merevíti meg a Fidesz Magyarországon, amelynek kizárólag egy nagyon szűk, privilegizált kör élvezi hasznát, és mindenkinek, aki a társadalmi ranglétrán/szakmai hierarchiában/befolyását vagy anyagi helyzetét tekintve alattuk foglal helyet, kuss a neve.

Így lett kuss a neve végül azoknak is, akik bűncselekmények áldozatai. Így maradt szégyenben az a bántalmazott, akinek a bántalmazóját kéne pellengére állítani. Így válik a nemi erőszak, vagy a szexuális bántalmazás, szóbeli vagy fizikai erőszak – sok esetben családon belüli – áldozata megalázottá, a tettes pedig győztessé. Mert a játszma az áldozatra szabja azt a szerepet, amiben nem lehet megszólalni. Az áldozat szavát kérdőjelezik meg, nem a tettesét. És nem ez az egyedüli élethelyzet, ahol így van.

humiliation.jpgA diák, akinek bűne abban áll, hogy diszgráfiás, kapja sorozatban a fekete pontokat, és veszti el végül minden kedvét arra, hogy iskolába járjon. A hivatalba ügyet intézni érkező állampolgár távozik végül megszégyenülten a hivatalból, mert ott elhitették vele, hogy hibát követett el, és jöjjön legközelebb – holott a hivatalban egy pillanat alatt lehetett volna korrigálni a hiányosságot. A szülőnő érzi magát rosszul, mert szólni mert, hogy inna egy pohár vizet, vagy hogy elzsibbadt a lába, mert kikötözték a fejlettebb országokban már alig használt szülőágyhoz. Ugyanez a nő az is, aki aztán hónapokon át dolgozik azért, hogy kötődni tudjon a kisbabájához, mert megaláztatások és vele előre nem egyeztetett beavatkozások sorát kellett némán tűrnie a szülészeten – azért, mert a főorvos úr azt mondta -, és a traumatikus szülés a legbiztosabb receptek egyike a poszttraumás stressz és a szülés utáni depresszió előidézésére egy fiatal anyukánál.

Így vezetnek végül a bántalmazottakról statisztikát, és nem a bántalmazókról. Így lett végül a kiszolgáltatott megbélyegezve, szemben a bűncselekményt ellene elkövetővel. Így bélyegzik meg azt a nőt, aki nem ugrik ki a bőréből egy néhány hetes csecsemőt tologatva a kocsiban, és nem azt az orvost, aki őt megalázta, mialatt élete legszebb pillanatainak átélésében is segíthette volna.

Emberi méltóság? Ugyan már!

Ezek a problémák mind egy tőről fakadnak. Abból, hogy az emberi méltóság és az alapvető állampolgári jogokat meg kell tanulni tisztelni. Egy hűbéri viszonyokból ilyen-olyan diktatúrába átfordult, megszállások sorozatát elszenvedett országnak talán egy picit többet és jobban kell tanulnia, mint a szabad világ nyugatibb társadalmainak.  A véráldozat nélkül lejátszódott, ’89-es forradalom azonban nem azt jelenti, hogy megspórolható a társadalmi munka. A szemléletünk megváltoztatása, a gondolatiság megszületése, hogy mi mind állampolgárok vagyunk, azonos jogokkal és egyenlő méltósággal, evidencia kell, hogy legyen. Nem létezhetnek egyenlők és egyenlőbbek, mert így a korábbi, egészségtelen társadalmi viszonyok és egyének közti beteges beidegződések közösségét termeljük újra.

Alapvetően hibás azt hinni, hogy a jelenlegi rendszerben Martonisták és Sárosdisták pártjaira szakadva megoldást és kiutat találhatunk ebből a közösségi zsákutcából. Amíg a hatalommal való visszaélés kérdésköre nem megértett és kibeszélt probléma, mindig ugyanazokban a mocsarakban fog elsüllyedni ez a társadalom, amelyek máris Európa perifériájára küldtek minket – és ez csak egyre rosszabb lesz.

abuse-of-power.jpgMert bármit is csinálunk mi itt, ezen az alig 94.000 négyzetméteren, a világ közben fejlődik. Maximum mi kimaradunk a folyamatból. Az pedig a jövő diákjainak, színésznőinek, katonáinak, ügyet intézni kívánó embereinek, adóalanyainak, szülőnőinek, és állampolgári jogok gyakorlati megvalósulásáról még csak álmodni sem merő magyarjainak lesz nagyon rossz. Történik ez úgy, hogy a hátrányokat mindig csak a „másodlagos egyenlőségű” egyének fogják észlelni. Az úszópápák, a miniszterelnökök, a kiképzőtisztek, a diákot megalázó tanárok, a főorvos urak, a színházigazgatók vagy a Kossuth-díjasok sosem.

Sporttalanság

Orbán Viktor azt mondja, sportnemzet vagyunk, ezért fontos stratégiai irány a sportfejlesztés – ami nála egyenlő a stadionépítéssel és a méregdrága sportversenyek rendezésével. Vitatkoznék vele.

Sportnemzet vagyunk, vagyis hosszú idő óta teljesítenek válogatott sportolóink átlag fölött, amikor világversenyek éremtáblázatairól van szó – holott sokan messze elégtelen feltételek között készülnek. Sportnemzet vagyunk, vagyis hét és fél éve költünk százmilliárdokat a miniszterelnök személyes hobbijára, és arra, hogy baráti sportklubok játsszák át az egyébként klubok gazdálkodását elősegítő állami támogatást a profi sportra – amire a keret, törvényileg nem is volna fordítható.

14_pancho_arena_felcsut_hungary_photo_jozsef_takacs.jpg

a kép forrása

Sportnemzet vagyunk, csak éppen az a három alapfeltétel nem adott a tömegsport kialakulásához, amelyre elemi szükség volna: szabadidő, a sporttevékenységre elkölthető pénzösszeg és motiváció. Itthon nincs presztízsértéke a sportnak, kizárólag akkor, ha érmet akasztanak a nyakunkba a nap végén. Nem tiszteljük azt, aki kimegy, és körbesétálja a Margit-szigetet, vagy azt, aki rendszeresen biciklivel megy dolgozni. Miért döntenénk magunk ilyen tevékenység mellett, amikor úgy hisszük, az ilyesmi értéktelen foglalatosság?

Itthon sem történelmi, sem kulturális hagyománya nincs a kluboknak: a tömegsportot jellemzően felülről szervezték, és most nincsenek meg azok a sportegyesületek, ahol a szülők be tudnák vallani egyáltalán az edzőnek, hogy a gyerekük nem akar versenyezni. Ettől a kijelentéstől kezdve ugyanis a gyerek parkolópályán landol – legalábbis a nagyoknál mindenképp. A kicsik pedig nem jutnak állami támogatáshoz, szponzorokról nem is álmodnak: maradnak a pici, szakadt, de legalább emberközeli és gyerekközpontú edzőtermek. Lám, ha valaki egész életére szóló hobbielfoglaltságot szeretne magának, talán jobb is, ha nem kerül a kormány által osztogatott sportpénzek szemszögéből szerencsés oldalra került, lokális, lelketlen sportmonopóliumok közelébe. Ott hangzanak el azok a mondatok, hogy a kvótát utolsó pillanatban megszerző olimpikon „csak plusz súly a repülőn”.

A rekreáció és az egészségmegőrzés végképp nem megy…

Idehaza az idősek, a túlsolyosak és a kismamák is passzívak, sőt, sokkal inkább jellemző, hogy a kocogó kismamának kell magyarázkodnia, a társadalmi tévhitek és beidegződések miatt, hogy vajon neki ettől miért nem lesz semmi baja. Az idősek számára a legritkább esetben elérhetők a sportlétesítmények: nagyon kevesen fektetnek nyugdíjasok fogadásába, mert a tapasztalt azt mutatja, hogy ha ez a korosztály csalódik egy szolgáltatásban, akkor könnyen abbahagyja az egész tevékenységet. Ma, Magyarországon még egy úszóbérlet is túl drága a nyugdíjasok pénztárcájához mérten, holott lassan az a csoda, ha egy nyugdíjas még mozogni szeretne.

A gyerekek és a fiatalok élete sem rózsás. A mindennapos testneveléshez biztosítandó feltételek elégtelen mivolta gyerekek tömegei számára teszi nyűggé a tornaórát – így magát a mozgást is. Az ablakon kihajigált állami támogatásból és stadionfejlesztésre szánt összegekből bőven lehetett volna iskolai sportlétesítményeket fejleszteni, vagy akár újakat építeni, régieket felújítani, de ez rendre elmaradt. Maradt helyettük a várhatóan mintegy 50 milliárd forintot felemésztő iskolai lőtérépítési program. Hadd ne térjek ki arra, hogy ha kés, villa, olló nem való a gyerek kezébe, akkor vajon hogyan adhatunk bele lőfegyvert – ez egy másik, nem kevésbé drámai téma.

nepszava_kepe.jpegAz iskolai étkeztetési reformnak köszönhetően a gyerekek azt is megtanulták már, hogy ami egészséges, az ehetetlenül rossz, így a mindennapos testnevelésórához hasonlóan, a menzareform sokkal inkább rombolt, mint épített volna bármit is. Sok helyről hallani, hogy egy gyermekét most óvodába írató szülőt megnyugtatnak: „ne aggódjon, mi sütünk lángost, muffint, brownit a gyerekekkel, szeretni fogják itt az evést”. A megoldás tehát: nem eszik ugyan a rémesen elkészített zöldséget a gyerekek, de legalább jó csapatépítő a zsírt, szénhidrátot és natúr cukrot vegyítő tésztagyúrásban való részvételük.  

A születéskor várható élettartam és az egészségben eltöltött évek száma is alacsony

Várható élettartamunk jóval alulmúlja nyugat-európai társainkét, de már azt a szintet sem ütjük meg, ami gazdasági fejlettségünknek megfelelne. Kevesebb ideig élünk, és kevesebb évet töltünk el egészségben, mint nyugat-európai társaink, ami még nem volna meglepő, de gazdasági fejlettségünkhöz mérten is alulteljesítünk: regionális szinten, a lengyelek és a csehek mutatói is sokkal jobban állnak a mienknél, rettenetes egészségi állapotban van a magyar társadalom. Nem csoda, hiszen Európa legelhízottabb nemzete a magyar, s kiszűrhető betegségek jelennek meg tömegesen, már a negyvenesek körében is, és ha ez nem volna elég, olyan betegségekbe halunk bele, amelyek már jól és hatékonyan gyógyíthatók. A kórházi fertőzések tízezrek halálát okozó megléte már tényleg csak a kegyelemdöfés. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy az orvosok tömeges elvándorlása miatt, maradnak a túlterhelt egészségügyi dolgozók, slendriánul kezelt kórlapok, kései felismerések és embertelen bánásmód az egészségügyi intézményekben.

varhato_elettartam.jpgforrás: Világbank

egeszsegben_eltoltott_evek_szama.jpg

Ki az álomvilágból!

Azt tudom mondani Orbán Viktornak (aki egyébiránt rengeteget köszönhet az öltönynek és a nyakkendőnek, így csak ritkán látszik igazán, mennyire egészségtelenül van ő elhízva - noha elég megnézni a parlamenti beszédei előtt azt a néhány másodpercet, ahogyan a lépcsőn felmegy -: a mozgásából látszik a rendkívül mozgásszegény, meglehetősen egészségtelen életmód), hogy nem vagyunk sportnemzet.

ov_tusnadfurdon.jpgA páratlanul sikeres élsport, a tiszteletre méltó, felnőttként futni, biciklizni, úszni, túrázni, jógázni kezdő, vagy sportolónak nevelt, és sportosan maradó, elenyésző kisebbség, valamint a nem sportoló többség országa vagyunk. Vagyunk ezen felül a 190 milliárd forintos Puskás Ferenc stadion, és a több százmilliárdnyi adóforintokba kerülő TAO-pénzek országa. Egy olyan ország, amely 2010 és 2016 között több mint 40 milliárd forintot ölt azóta üresen pangó stadionokba és abba a fociba, ahol a magyar válogatott gyakorta szenved vereséget olyan nemzetek csapataitól, ahol a játékosok elsődleges foglalkozása nem is a labdarúgás. 

Ideje lenne észhez térni, Miniszterelnök úr! A sportban ostobán, pazarlón elköltött milliárdoknak ugyanúgy megissza egy nemzetgazdaság a levét, mint ahogyan így van ez az egészségügyben és az infrastruktúra fejlesztésben, vagy akár a kedvező gazdasági környezet kialakításában elmaradt befektetések esetében. A mostani, nagy önbizalommal kimondott hazugságoknak már a jelenben is isszuk a levét, de a sportéletről való ilyen hamis kép kialakítása a következő évtizedeinkben is vesztessé tesz minket. Nem csak a stadionok árát bukjuk el, de az egészségünket, az aktivitásunkat és a boldogságunkat is. 

Az azóta már kormány egyik kedvenc sportemberévé avanzsált egykori szövetségi kapitányt kijelentését tartom idevalónak: Nyugat-Európával szemben 15 év lemaradást akarunk behozni, 30 százalékkal rosszabb egészségi állapotban. Nem fog menni.

 

„Énekelve mennek majd a gyerekek a lőtérre” ‖ Mi lesz veled, magyar iskola?

A Republikon Intézet és a Friedrich-Naumann-Stiftung közös, oktatásügyi rendezvényén jártam. Hiller István és Palkovics László vitáját mindenki megírja majd, az oktatáskutatók és szakértők paneljeiről már kevesebb szó esik – így működik a sajtófigyelem. Ugyan nem vitázom Radó Péterrel abban, hogy a kérdés politikai – s így a válasznak is annak kell lennie –, nem tudok elmenni a tény mellett, hogy az elmúlt hét és fél év oktatáspolitikájának eredményeit leginkább annak köszönhetjük, hogy a szakma teljesen kiszorult az iskolarendszerünk tervezéséből. Politikai szándékot és szubjektivitást sem nélkülöző, szakmai alapokon nyugvó konferencia-beszámoló.

Nem sok jót sejtet, ha egy konferencián, egy kérdésre adott válaszban elhangozhat, hogy „amennyiben önnek nem tetszik egy ilyen hagyományos, félkatonai iskola”, akkor körül lehet nézni, és lehet Waldorfba adni, vagy az ismeretségi körben lenyomozni, hogy hol van olyan tanító néni, aki kilóg a sorból. Szó esett síró apukákról, akiknek az állami iskola karmai közül nem sikerült alternatív iskolába menteniük a gyereküket, és egy igazán optimista megszólalás is helyet kapott szakértői részről, mely szerint a kormány oktatáspolitikájának számos intézkedését az „amatőr jó szándék” vezérli, legalábbis ami a mindennapos testnevelést és énekórát jelenti.

nepszava_kepe.jpegA kép forrása

Időhurok, időcsapda, víziómentesség és problémás János vitéz

A magyar társadalom valóban régóta nem izzadt ki magából egy olyan oktatásügyi víziót, amire érdemes lenne évtizedeket alapozni, és amely stabil vázat eredményezne az oktatási rendszerünk számára. Ez megálljt parancsolhatna annak a rombolásnak, amit a folytonos változtatások okoznak. Olyan ez, mint amikor egy anyahajó kormányát nem megfelelő ideig fordítják el, mert hirtelen rájönnek, hogy a másik irányba akarnak menni. A hajó nem fordul el, a kormány rángatása pedig a belsejében található tárgyak összetöréséhez vezet. Ez történik a magyar oktatási rendszerben.

Az időhurok sajátos, Fidesz által teremtett dráma: kevés EU-s tagországnak van ma a ’60-as éveket idéző iskolarendszere. Ez a jogállami normákat és demokratikus intézményeket nélkülöző, jogfosztó kormányzást elfogadni kész alattvalók neveléséhez szükséges. A gondolkodó állampolgár csak zavarja a képet: ellenáll vagy elmegy külföldre – egy kutya, nem hiányzik a sikerpropagandának egyik sem.

001.jpgAz időcsapda ugyanakkor másban áll. Évek óta nincs politikai erő, amely felvállalná, hogy a magyar oktatás szerkezetéhez hozzányúl – mondja Horn Gábor. Nincs, aki el merne kezdeni összerakni egy új iskolát, nincs, aki elköszönne a 8 osztályos általánostól, és 9 vagy 10 évfolyamot faragna belőle. Nincs, aki az alapozó képzést 6 évessé tenné, és a szakosodást, a felsőoktatásra való felkészülést, vagy éppen a szakma tanulását a 11. és 12. évfolyamra csoportosítaná át, holott ez volna az a reformlépés, amely megalapozhatna egy valóban megújuló oktatási rendszert.

Lannert Judit a víziómentesség problémájáról beszélt, és arról, hogy hamarosan milliók munkáját veszik majd át gépek. Feltehetően nem azon kéne tehát agyalni – ahogyan az az első panelben előkerült –, hogy miért olvassanak János vitézt a hatodikosok, hanem azon, hogy hogyan küzdünk majd meg egy minden eddiginél nagyobb technológiai ugrás teremtette kihívásokkal.

Ehhez azonban nem pusztán az iskolák teljes infrastrukturális átszerelésére van szükség, de a pedagógusképzés átalakítására, valamint a magyar oktatási rendszer gyerekekről és oktatásról alkotott képének változására is.  A frontális oktatás megléte és a gyerekközpontúság nélkülözése olyan kombináció, amely determinálja az ország 21. századi sikertelenségét. Azok az országok sikeresek ugyanis, ahol perszonalizált oktatás folyik, és ahol a szereplők egyéni motivációi, az egyének döntései, valamint a változás képessége kerül az oktatás középpontjába – mondja Radó.

Vízió nincs, de igény volna rá

A kérdésre, hogy a víziót miért kizárólag a gépekhez igazítanánk, és hogy miért nem lehet egyszerre gondolkodni abban, hogy a diákoknak érezniük kell az iskolában, hogy fontosak egyéniségként, fontos, hogy gondolkodjanak a világról, de közben azt is lényeges megérteniük, hogy ők egy közösség tagjaiként léteznek, amiért jó volna tenni, hosszú ideje nem érkezik válasz szinte senkitől. Ez a gondolat a jövőben ki kell, hogy egészítse azt a folyamatot, amely a társadalom digitális analfabetizmusból való kirángatását jelenti. Az oktatás digitalizációjának egyszerre kell végbemennie az iskola emberarcúvá tételével. Amennyiben a két folyamatot nem sikerül szimultán megvalósítani, lőttek a vágyainknak, amelyek arról szólnak, hogy a magyar társadalom tagjai valaha békében élnek majd egymással, de annak is, hogy ez a kis nyitott gazdaság tevékeny és termékeny résztvevője lesz a globális gazdasági versenynek. 

Nahalka István azt is megosztotta a közönséggel, hogy valamiért a neveléstudomány és a tananyagfejlesztés mindig elmentek egymás mellett a magyar oktatáskutatásban – ez történetileg így alakult - fogalmazott. Nagy kár ezt hallani. Ezek szerint nincs történelme az iskola előkészítésének, amelyben a gyerek úgy készül hatékonyan a felnőtt életére, hogy közben még a jelenlegi életét is élvezi. Újfent csak egyet tudok érteni a Horn Gábor kijelentésével, hogy „az például egy vízió volna, ha a gyerekek végre nem éreznék rosszul magukat az iskolában”.

sved_iskola.jpgEz itt egy svéd iskola belülről. Forrás és további képek itt

Az Orbán-kormány csupán politikamentesen akart oktatási rendszert csinálni

Ezt tudtuk meg Palkovics Lászlótól, amikor terítékre került, hogy a jelenlegi kormány által biztosított egyeztetőfórumokon miért nincsenek jelen bizonyos szervezetek, és miért képviseltetik magukat szinte kizárólag a kormány politikáját támogatók, amikor az oktatás jövője van terítéken. Ehhez – érthetően – nem kívánnak asszisztálni más szervezetek. Ez a hiányosság viszont újabbakat szül, hiszen a kormány nem szembesül azzal a problémával, amik „terepen” léteznek. Mendrey László az egyik leghúsbavágóbbat említette: a tanárhiányt. Nem megoldott a nyugdíjas tanárok foglalkoztatása, a megfelelő utánpótlás, és az sem, hogy a pedagógus szakma vonzóképessége javuljon.

Hogyan is javulna, amikor csodás, állami tévében bemutatott bértáblák kerülnek napvilágra a kormány részéről, azonban újabb és újabb pedagógusok szólnak közbe közösségi fórumokon: egy kezdő pedagógus fizetése nem éri el a nettó 130.000 forintot? Nagyobb gond, hogy a pedagógusok megbecsültsége valóban rémesen alacsony, holott most már leginkább ők azok, akiken áll vagy bukik, hogy egy iskola egyáltalán működik-e még a feldarabolt központosítás keretein belül (csak mert a decentralizáció egészen mást jelent, annak ellenére, hogy a kormány így nevezi a KLIK 59 darabra való bombázását).

Nem merném Eldorádónak nevezni a ’90-es évek közepét, de az biztos, hogy a szabadság tantestületekbe és oktatási módszerekbe való begyűrűzése kétségtelenül akkor élte fénykorát. Dráma, hogy közel másfél évtizeddel később, ennek éppen az ellenkezőjét éljük meg az iskolákban. Ami biztos: a központosító szemlélet és az emberi méltóságot nem tisztelő iskolarendszer felszámolása nélkül, egy tapodtat sem mozdul majd előre a magyar iskola, és ha már a neveléstudomány fejlődése mellé sosem sikerült a tantervfejlesztést passzintani, legalább a globális verseny rákényszeríthetne bennünket. Végre-valahára.

---

A címben szereplő idézet Nahalka Istvántól származik. 

 

Putyin és a judo? Ugyan már!

Sok mindentől kiráz a hideg, ami Oroszország vezetőjét jellemzi, de attól leginkább, amikor judós szerepben látom. Vlagyimir Putyin sok mindent jelent: nemzetbiztonsági kockázatot, Magyarországon fel-alá járkáló, le nem kapcsolt orosz kémeket, módszeresen felszámolt sajtószabadságot, diktatúrát és más diktátorok támogatását, no meg jó valószínűséggel kalodába zárt magyar miniszterelnököt, aki úgy táncol, ahogy az orosz medve fütyül. Ez eddig sem szép és jó, de ami végképp gyalázat, hogy miféle imázs épül emellett a rengeteg gaztett mellett. Judósként, különösen szomorú egy ilyen embert judós szerepben látni. Gyakorlatilag minden egyes tette megcsúfolja a küzdősportolók, a harcművészek és a japán kultúra összes elemét.

Gondolatok a judóról

Pár alapdologgal kezdeném, ami a sportágat illeti. A judo európai importja nem sikerült maradéktalanul, de tudnunk kell azt is, hogy egyfelől japánná sosem válik majd egyikőnk sem, másfelől viszont sokat tehetünk azért, hogy mélyebben megértsük azt a kultúrát, amellyel megajándékoz bennünket bármely, felkelő nap országából érkező harcművészet. A judo – bár sokáig nem láttam ezt – valóban olyan küzdősport, amely az ember egész életére való fejlődési lehetőséget, járható utat, önreflexiós kötelezettséget, tanulást, mély megértést, önismeretet, és nagyon sok mindent rejt magában, amitől az ember több lehet, mint amikor először szőnyegre lépett. Aki a versenyjudós oldalát látja ennek, az is mérhetetlen sok értéket sajátít el, az élsport sokszor kínzó vágtája mellett is. Az ellenfél tiszteletét, az alázatot, az emelt fővel veszíteni tudást, a szabályok betartását, a becsületes helytállást, a küzdelem képességét, akkor is, amikor vesztésre állunk.

gondolatok_a_judorol.jpegNagyon sokkal többek az átlagosnál azok a fiúk és lányok, akik a napokban zajló, budapesti világbajnokságon tatamira lépnek, és azok is, akik segítették őket idáig az útjukban.

Vlagyimir Putyin – úgy tűnik – ez alkalomból érkezett Budapestre (gyorsan megdobták egy debreceni egyetemi díszpolgári címmel is), de nekem folyton az jár az eszemben, hogy csak megcsúfolja ezt a sportágat. Úgy tetszeleg, mint a feketeöves judós, a Nemzetközi Judo Szövetség tiszteletbeli elnöke, a harcművész, aki hol medvékkel birkózik, hol meglovagolja, hol csak egyszerűen lepuffantja őket egy puskával (mert hogy arrafelé nem divat a fácánvadászat). A judo Putyin számára nem életforma, nem harcművészet, de még csak nem is küzdősport, ahol a ki-ki meccsekből is letisztázott viszonyok között, keményen, mindent beleadva, de becsületesen küzdve kerül ki a győztes. Az ilyen viszonyok Putyinnak sosem kellettek. Éppen ellenkezőleg. Ismervén politikai és katonai akcióit, számára ez a sportág pusztán a sportpolitikában való befolyás stabilizálásának eszköze, valamint egy könnyen eladható PR-fogás.   

putyin_medve1.jpg

Putyin valódi arca

Putyin Oroszországában pont akkor halad el a nyílt utcán lelőtt politikai ellenfél mellett egy hókotró, amikor az a lehető legjobban kitakarja az áldozatot és barátnőjét a biztonsági kamera elől, lehetőséget teremtve arra, hogy a tettes zavartalanul meneküljön el a helyszínről. Putyin Oroszországában egy így lelőtt parlamenti képviselőre emlékező aktivistát úgy orrba lehet vernimi van, nem szereted Putyint?” kérdéssel, hogy az napokkal később belehal sérüléseibe. Ez az Oroszország az, ahol polóniummal lehet megmérgezni az Orosz Állambiztonsági Szolgálat volt alezredesét, anélkül, hogy valaha fény derülne a tettes kilétére, de ugyanez az Oroszország az is, ahol ugyan már rács mögött vannak az egykori miniszterelnök-helyettes feltételezett gyilkosai, a szerencsétlenül járt Putyin-ellenfél szülei azonban azt mondják, szerintük, a bérgyilkosok megbízói sosem kerülnek majd kézre.   

Ez az az Oroszország, amely úgy annektálta a Krími-félszigetet, hogy először felségjelzés nélküli katonák szállták meg a térséget, majd sikeresen fordította az Ukrajnában élő orosz kisebbséget a többségi társadalom és a nyugat-barát reformerek ellen, s miután már nagyságrendileg tízezer ember - köztük több ezer civil - életét követelték a kelet-ukrajnai harcok, végül, egy durván manipulált EBESZ-megfigyelőket kínosan távol tartó „népszavazáson”, az országhoz csatolta a nagyhatalmi játszótérré lett félszigetet. (Ritka manapság az olyan barbárság Európa közelében, ahol civilek rekedhetnek az ostromgyűrűben, de tudvalevő, hogy a szíriai gáztámadásokat követő, ENSZ BT-határozattervezetet, amely szankciókkal sújtotta volna az efféle embertelen fegyverek használatát, Oroszország - Kínával közösen - megvétózta. Nincs tehát új a nap alatt, a civil lakosság háborúban való védelme, az embertelen fegyverek tilalma és az emberi méltóság tisztelete mindig is távol állt Vlagyimir Putyintól.)

putyin_putyout.jpg

a kép forrása

Ő az az ember, aki miatt összeomlott a szír tűzszünet, és aki számára emberek millióinak fájdalma, lakhatásának ellehetetlenülése, országának porig rombolása csak egy eszköz arra, hogy engedményeket csikarjon ki az Európai Unióból – miközben a vele szövetségben küzdő európai szélsőségesek az ő hibájából is elfajuló szír polgárháború elől menekülő emberek ellen keltett gyűlöletből erősödnek meg újra. Ugyanő az is, aki a „győzelem napját” nem lufikkal, vattacukorral, vagy a béke és a hosszú idő óta tiszteletben tartott sokszínűség fesztiváljával ünnepli, hanem interkontinentális, ballisztikus rakéták felvonultatásával, a Kreml árnyékában. Mindeközben olyan országot vezet, amelyben a lakosság 85 százaléka nem rendelkezik útlevéllel, kimaradt a globális versenyből (tehát a felzárkózás lehetőségétől esik el, jó valószínűséggel örökre), és ahol az állami média által beadott propaganda az, amely ezeknek a szerencsétlenül járt millióknak egyedül tájékoztatást nyújt a világ dolgairól, de még így is különös, hogy egy ilyen vezető nem veszít – a közvélemény kutatások alapján legalábbis töretlen – népszerűségéből.

interkontinentalis_ballisztikus_raketa.jpg

Fotó: Grigory Dukor / Reuters - én az index.hu-n találtam 

Ha ezek után bárki komolyan gondolja, hogy jó, ha egy ilyen emberrel barátkozunk, legalább egyet tegyen meg: ne tisztelje benne a harcművészt. Mert ebben az emberben a judo szellemiségének szikrája sincs meg.

Beszélnünk kéne az eutanáziáról – vitaindító, második felvonás

Legutóbbi cikkemben az általánosságokat vettem sorra, megírtam, miért volna jó kinyitni a vitát, miért lenne kívánatos a kihívás szőnyeg alá söprése helyett beszélni az eutanázia kérdéséről. Igény volna itthon az eutanáziára, csak most „meg kell oldani”. Jelen írás arról szól, hogy milyen tapasztalatokkal rendelkezünk nemzetközi színtéren, és milyen szabályozások léteznek, amelyekből tanulhatnánk.

A magyar egészségügyben, egyéb helyzetekben is gyakori a páciens döntési jogának megvonása, a tájékoztatás elmaradása és a betegjogok lábbal tiprása. Nem pusztán a gyógyulás folyamatára, de a haldoklás végstádiumában átélt szenvedésre sincs hatása szinte senkinek itthon. A szerencsésebbeknek, utóbbi esetben, elégséges fájdalomcsillapítás és asszisztencia adatik meg, hogy emberi méltóságukat megőrizve várhassák halálukat. Van, akinek még ennyi sem jut.

Európai körkép

A Benelux-államok ebben a kérdéskörben is a legliberálisabb szabályozással állnak az élen, náluk legális az aktív eutanázia. Őket követik a svédek, a németek és a svájciak, az öngyilkosság legális segítésével. A kegyes halál legelterjedtebb, szabályozott formája a passzív eutanázia. E legnépesebb országcsoportba tartozunk mi, magyarok is: 1997 óta, szigorú szabályok mentén, joga van egy betegnek visszautasítani az életét meghosszabbító gyógykezeléseket. Ugyanígy van ez Ausztriában, Nagy-Britanniában, Finnországban, Norvégiában, Franciaországban és Spanyolországban. Az írek, a görögök, a dánok és a szlovénok is ezt alkalmazzák. Az öreg kontinensen egyedül Lengyelországban deklarált, hogy illegális mind az aktív, mind a passzív eutanázia – ideértve az öngyilkosság asszisztenciáját is. A többiekről nem állnak rendelkezésre adatok.

euthanasia_in_europe.png

a kép forrása

Amit tiltanak, az valahogyan utat tör

Nem szerencsés az ilyen és az ehhez hasonló intézmények merev tiltása, sokkal inkább fontos a megfelelő jogi szabályozás, amely kiszűri a visszaéléseket, és senkit sem sodor veszélybe. Találkozni azzal az érvvel, hogy létezik „kikényszerített” és „kéretlen” „eutanázia”, ezek, olvasatomban gyilkosságok, amelyet soha, semmi szín alatt nem tudnék elfogadni. Létezik azonban többféle formája az „eutanáziának”, amely méltatlan helyzetbe hozza a gyógyíthatatlan betegeket. Ilyen az, amikor halálos betegek önkezükkel vetnek véget életüknek – egy elszánt pillanatban, még az utolsó erejükkel levetik magukat egy ablakból, vagy saját fürdővizükbe dobnak hajszárítót, esetleg túladagolják valamely gyógyszerüket –, de nem különbözik ettől az a rettenetes élethelyzet sem, amikor egy „jóakarót” kell rávenniük: tegye meg helyettük, amire nekik már nincs erejük.

_eutanazia_02.jpga kép forrása

Harmadik lehetőség az eutanázia-turizmus. Svájcba, évente több százan utaznak asszisztált öngyilkosságért, de nem ritka, hogy Belgiumba, Luxemburgba, vagy Hollandiába megy valaki azért, mert saját hazájában törvénybe ütközik az aktív eutanázia. Ismerünk ennél jóval súlyosabb esetet is: Mexikóban hozzá lehet jutni ahhoz a szerhez, amelyet háziállatok elaltatására használnak. Ennek a szernek a beadása egy órán belül, fájdalommentes halálba segíti azokat az embereket, akik ezt így kívánják.

Nyilvánvaló, hogy a halált, amit emberi mivoltunk és ösztöneink egész életünkben távol tartanak tőlünk, kifejezetten kívánni, nem puszta elkeseredettség, hitetlenség vagy gyávaság. Olyan rendkívüli állapottal állunk szemben, amelyre nem véletlenül születik szabályozás, és amelyet nem véletlenül alkalmaznak hosszú idő óta az orvostudományban. Emiatt, az eutanáziát közös lapon említeni az öngyilkossággal, vagy a gyilkossággal, nem fair és nem is jogos. 

Nem játszunk Istent

Az egyházi megnyilvánulások legszélsőségesebb formája az, amikor valakit a reprodukciós jogaiban korlátoznak, vagy amikor súlyos betegeket szinte köteleznek a további, akár hónapokig elhúzódó szenvedésre, vallási okokra hivatkozva.  Nemrégiben megszaporodtak a lombikbébi programmal kapcsolatos, becsmérlő nyilatkozatok az egyházak részéről, de jól ismerjük az abortusz, az abortusztabletta és sok esetben a fogamzásgátlás kérdésében foglalt álláspontokat is.

Annál rosszabbat nem tudok elképzelni, mint amikor a szabad akaratot korlátozzák, a szent írásra hivatkozva. Rettenetes, hogy a boldogságát, vagy a megnyugvását kereső ember életébe, bárki, erőszakosan beavatkozzon, és azt mondja: nem rendelkezhet a saját teste, szervezete, élete fölött.

A leggyakoribb egyházi érv, hogy nem játszhatunk Istent, nem szólhatunk bele, kinek szülessen, kinek ne szülessen gyermeke. Nem kérhetünk embert arra, hogy szabadítson meg a hamarosan bekövetkező halálunkig tartó szenvedéstől. Eszerint a felfogás szerint nem nyúlhatunk hozzá saját életünk fonalához, nem határozhatunk arról, hogy amennyiben olyan súlyos betegek lennénk, és biztosan nem lehet bennünket meggyógyítani, akkor méltósággal elköszönhessünk szeretteinktől, legyen tudomásunk arról, mikor és hogyan áll be a halálunk, legyen döntési jogkörünk arra nézve, hogy mi történik velünk olyankor, ha már nyilvánvalóan csak a szenvedés jut számunkra az életből.  

eutanaziahoz.jpg

Meggyőződésem, hogy ebben a kérdéskörben félre kell tenni az évszázados – vagy akár évezredes – beidegződéseket, félre kell tenni az előítéleteket, félre kell tenni azt a nyilvánvalóan hibás gondolkodást, hogy amennyiben ilyen szerek rendelkezésre fognak állni egy kórházban, azonnal megszaporodnak visszaélések. Jól kell működtetni a rendszert. Akkor nem a szereplők moralitása határoz arról, mi történik ezekkel a szerekkel és a haldokló betegekkel.

Rend, te szülj nekem szabadságot!

Tévedés, hogy a szabadság és a rend egymással ellentétes jelenségek volnának, éppen ellenkezőleg. Tudunk kell, mi áll jogunkban, és mi nem. Tudnunk kell, meddig terjed a szabadságunk, így élhetünk vele. Ebben áll a jogállam legfőbb előnye, bármely más rendszerrel szemben. Szabályozott keretek között, tisztán, lépésről lépésre lefektetett, megkerülhetetlen és megmásíthatatlan agendával lehetne elindulni. Számos példa áll rendelkezésre, még akár szabályrendszert is importálhatnánk. Egy ilyen jogi keret adhatja meg annak az alapját, hogy a súlyos betegek előtt megnyíljon az út az aktív eutanáziához. Ez egy ember egyéni szabadságának új dimenziója. Nem kiterjesztése, nem növelése, új dimenziója. Úgy látom, a szabadságot csak elvitatni lehet emberektől, hiszen jogainkat sem az államtól kapjuk, azok azért illetnek meg bennünket, mert embernek születtünk.  

paragrafus.gif

Az emberi méltóság mindenekfölött való mivolta egyenesen rámutat arra a kérdésre, amelyet ebben az ügyben leginkább fontolóra kell vennünk. A méltatlan helyzetek, az emberhez nem méltó élet vállalásának kötelezettsége ennek szöges ellentéte. Senkit nem lehet arra kötelezni, hogy akarata ellenére életben maradjon. Pláne egy olyan helyzetben, ahol egyetlen kérdés bizonytalan csak: a halál időpontja.

Nem mindennapi téma ez. Tessék velem vitába szállni!

Beszélnünk kéne az eutanáziáról - vitaindító, első felvonás

A minap látott napvilágot a hír, hogy egy házaspár, 65 év együttlét után, közösen kérte az eutanáziát. 65 év. Van, akinek egyedül sem jut ennyi, nemhogy társuk mellett. Mindketten gyógyíthatatlan betegek voltak, mások segítségére szorultak, állapotuk a biztos romlás útján járt, és így már nem kívántak élni. Végül, egymás kezét fogva, szeretetben, a családtagjaik körében hunyták le szemeiket örökre. 91 évesek voltak. Közös kegyes haláluk és történetük bejárta a világhálót, néhol még vitát is generált. Azt gondolom, ideje kinyitni ezt a kérdést itthon is.

Egy társadalom állapotának sokféle lakmuszpapírja van. Az, hogy hogyan bánik az elesettekkel, a gyógyítható páciensekkel és a gyógyíthatatlan betegekkel, minden bizonnyal az egyik legsokatmondóbb. Az emberi méltóság sok esetben még a gyógyulófélben lévő betegeknek sem adatik meg a magyar állami egészségügy keretein belül, sőt, a betegnek semmi szín alatt nem nevezhető szülőnők és újszülöttek is gyakorta járnak így, nem beszélve a sportbalesetesekről, a mandulaműtétesekről, és számos más honfitársunkról, akiknek épp elég volna megküzdeni a felépülésük fázisaival, nem hiányzik nekik még egy vaskalapos, beteget nem tisztelő egészségügy is.

Az emberi méltóság elidegeníthetetlen! Csakhogy Magyarországon nem az…

Ideje volna félretenni az évszázadok óta magunkkal cipelt beidegződéseket, a problémák elől elkapott tekinteteket, az álszentséget, és beszélni arról, ami a legfontosabb: mindig, minden helyzetben embernek kell tudnunk éreznünk magunkat, olyan embernek, akitől senki nem vitathatja el méltóságát és önrendelkezését.

Magyarországon sokan találják magukat abban a helyzetben, hogy oda a méltóságuk. Nem pusztán magatehetetlen emberekről van szó. Mindennapos eset, hogy egy ereje teljében levő felnőttől elvitatják, hogy döntést hozni képes, felelősségteljes ember, akivel információkat kell megosztani, és tiszteletben tartani a rendelkezésre álló felvilágosítás alapján választott forgatókönyvét. A magyar állami egészségügyben hatványozottan igaz ez az idősekre, a súlyos betegekre, a romákra, a szegényekre, a túlsúlyosakra, a diplomával nem rendelkezőkre, a nőkre, az édesanyákra, és sajnos számos más, „ideális betegtől eltérő” páciensre.

Ki kell mondani, hogy a döntés szabadságának elvitatása mindennapos egy magyar kórházban, egészségügyi intézményben. Nem csoda, hogy elő sem kerül az eutanázia kérdése. Jobb az a szőnyeg alá söpörve, mint oly’ sok más kérdés – gondolják sokan. Legfontosabb az volna, hogy az indulatait és előítéleteit mindenki félretegye, képes legyen ész érvekkel alátámasztani álláspontját, és meghallgatni a másik oldalt is. Kemény téma ez. Megoldást kéne benne keresni, nem új frontot nyitni. 

eutanaziahoz.jpg

a kép forrása: http://www.rafaelazanella.com.br

Homokba dugjuk a fejünket

Itthon az 1997. évi CLIV. törvény rendelkezik a passzív eutanázia feltételeiről, lehetséges eseteiről. Ez – olvasatomban – a kérdéskör szőnyeg alá söprése, noha a semminél kétségkívül több. Egy Alzheimer- vagy Parkinson-kóros beteg, esetleg idős négyvégtag-sérült emberek éveken át élhetnek még anélkül, hogy érdemi orvosi kezelést kapnának, a passzív eutanázia az ő helyzetükön nem segít: állapotuk folytonos, 24 órás jelenlétet igényel, akár a családjuk egyik tagjától, vagy egy fizetett ápolótól. A kérdés félmegoldása azt eredményezi, mint bármely illegalitásba kényszerített gyakorlat. Ezek az emberek vagy visszariadnak az aktív eutanáziát bűncselekménynek kezelő jogi szabályozástól, és évekig élnek még úgy, hogy gyakorlatilag minden percük méltatlan, vagy más módszerekhez folyamodnak, és fű alatt „szívességet” kérnek egy jó ismerőstől, esetleg, egy sorsfordító pillanatukban, minden maradék erejüket összeszedve, önkezükkel vetnek véget életüknek.

Ez minden érintettnek rossz. Ideje társadalmi vitát kezdeni arról, milyen módon lehet és kell szabályozni az aktív eutanáziát, ideje elkezdeni arról beszélni, mi történjen azokkal a gyógyíthatatlan betegekkel, akik nem a kegyes halált, hanem a méltó végstádiumot választják. Nem elhanyagolható ebben a vitában a hospice-ról beszélni, valamint arról, hogy az idősgondozással hányadán állunk – de ez egy másik cikk témája.  

Ezek a kérdések – és a velük való nem foglalkozás, valamint a jelenleg létező, rémes megoldások – éppen úgy a társadalom kórtünetei, ahogyan a kisebbségekkel és az elesettekkel való általános bánásmód. Amíg ezeket a kérdéseket nem oldjuk meg, nem lesz teljes az ország. Ezek nem marginális kérdések, megoldásuk össztársadalmi érdek. Olyan szemléletváltást igényelnek, amely egy mindenki számára élhetőbb országot eredményeznek. Ha valami nemzeti tragédia, akkor az az, hogy sosem merünk belevágni.

----------

A következő bejegyzésben részletesen írok arról, hol tart a világ, jelenleg hogyan szabályozzák az aktív eutanáziát az egyes országokban, és mit eredményezett ez.

Gondolatok a hazafias tornaóráról

Az Orbán-kormányt áthatja az áporodott szagú, huszadik század közepét idéző szellemiség: megfélemlítés, idomítás, dezinformáció a bűvös trió. Az oktatási rendszer egyértelműen az autoriter vezetés fenntarthatóságát hivatott szolgálni, és már sajnos egyáltalán nem meglepő, hogy megjelent a „hazafias testnevelésóra” gondolata. Az EMMI a megvalósíthatósági tanulmányra el is különített nyolcmillió forintot. Minden okunk megvolna rá, hogy lemondóan bámuljunk magunk elé, de ilyenkor kell a leginkább tiltakozni.

Az egész alapja nem más, mint az iskolai lőterek kialakításáé: „ha már úgyis fenyeget bennünket az egész világ – különös tekintettel a menekültválságra -, ez a töketlen Európai Unió meg úgysem képes semmire, hát majd megvédjük magunkat. Erre pedig ildomos időben felkészülni” – gondolja a kormány.

tornaora_1910.jpg

a kép forrása: orankivul.blog.hu 

A legfőbb gond azzal van, hogy az oktatási rendszert mindig úgy kell összerakni, hogy tervezői a jövőbe tekintsenek, ne a múltba, hiszen a jövőben való kihívásokra kell majd választ találniuk a jelenlegi iskolásoknak. Radó Péter szigorúan a témánál maradva azt mondta: „a hazafias testnevelés alatt korábban a katonai előképzést értették. A 19. és a 20. század első felének tömeghadsereg-ideológiája alapult azon, hogy az ország védelméhez nagy mennyiségű, elkötelezett, képzetlen katona kell, akiknek pár hét alatt meg lehet tanítani, hogyan használják a kezükbe adott puskát. A modern hadsereg viszont nem ilyen, oda magasan képzett szakemberek kellenek, amihez nem hazafias testnevelés kell, hanem jó színvonalú középfokú közismereti oktatás. A felderítő szakasz eltéved, ha nem tudja értelmezni a műholdról kapott adatok tömkelegét a laptopján.” Kirívóan kínos tehát, hogy amennyiben a kormány célja valóban az, hogy egyszer majd megvédhessük magunkat, mert – szerintük - NATO és EU tagokként nem számíthatunk majd senki másra, még esélyt sem adunk arra, hogy ez sikerülhessen.

A jelenbeli hatások még elkeserítőbbek. Az iskolának ma arról kell szólnia, hogy megtalálja a gyerekhez az utat. Már nem válnak be a régi vágású metódusok: egy poroszos szemléletben oktató tanár maximum közutálat tárgyává válik a suliban, ennél többet nem ér el. Nem tud változtatni a gyerek viselkedésén, nem lesz rá hatással, nem tudja terelgetni, nem fogja lenyűgözni. A tanár-diák viszonyban az hozza a legcsodálatosabb eredményeket, ha kapcsolatuk együttműködésen alapszik, és a felnőtt is kész tanulni a gyerektől. Ekkor tanárt a diák önszántából követi. Ez az elmúlt évszázad diktatúráiban kialakított oktatási szemléletben nem sikerülhet. Ezt nehezére esik megérteni ennek a kormánynak: lényegében nekilátott az iskolarendszerünk baltával való szétbarmolásának.

Nem teremtő rombolásról beszélünk

Ma egy olyan oktatási rendszer kezd megmerevedni itthon, ahol az iskolapolgárok mindegyike rosszul érzi magát. A diák, a szülő, a tanár, az intézményvezető… mindenki. A kozmetikázó lépések mind azért következtek be, mert az oktatásügyért felelős aktuális tisztségviselők látták ugyan, hogy baj van, mégsem volt birtokukban működőképes recept, hogyan lehetne javulni. Minden dimenziót tekintve elment mellettük az idő, a megrendelő – maga Orbán Viktor – világismeretét és emberképét tekintve évtizedekkel van elmaradva attól, ahogyan az euroatlanti szövetségi rendszer szebb napokat látott tagországaiban tekintenek polgáraikra. A miniszterelnök úgy tekint a gyerekekre, ahogyan a Horthy-korszakban volt szokás, emiatt csúszik szét minden.

iskola_a_horthy-korszakban.jpg

a kép forrása: mek.oszk.hu

A világ és a gyerekek is megváltoztak. Nem lehet kalodába zárni a fejüket, nem lehet megfenyegetni őket. Ha valaki megpróbál velük erőszakosan bánni, csak irányíthatatlanná válnak. A legjobb az volna – mind fiziológiás mind pedagógiai értelemben -, ha az alsó tagozatos testnevelésóra a szabad mozgásról, a gyerekek saját ötleteiből születő játékokból állna nagyrészt, amelyeket tarkítanának az egyébként elsajátítandó mozdulatsorok, feladatok. A „hazafias testnevelésóra” ennek totális ellentéte. Nevetséges is beadni a gyereknek, hogy azért fut, rúgja a bőrt, mászik kötélre, vagy lóg a bordásfalon, hogy egyszer majd megvédje a hazáját. Az itthoni sorkatonaság emlékét sokan őrzik még az emlékezetükben. A középiskola utáni teljes szellemi lepusztulás és az elégtelen környezetben való túlélés terepévé váltak a laktanyák, nem a fejlődésé.

Nem értik, hogy nem ez az irány

Amennyiben valaki már az iskolai tornaórán azt akarja üzenni a gyerekeknek, hogy fel kell készülnünk önmagunk megvédésére, az tovább akarja erősíteni az elszigeteltséget, az Európai Unión belüli fekete bárányságot, a két világ közti lebegést, és azt az érzést egy alig tízmilliós társadalomban, hogy erősek vagyunk. De itt, félúton Kelet és Nyugat között, egy ilyen kicsi nemzetnek éppen abban rejlenének lehetőségei, amit ez a kormány egyáltalán nem akar erősíteni. A kreativitás támogatása, az önálló gondolatok szárnyalása, az informatikai szaktudás – amelyen keresztül előbbi kettő leginkább kamatoztatható ebben az évszázadban -, valamint az együttműködésre való készség fejlesztése, a csapatmunka, az asszertív kommunikáció… ezek mind elengedhetetlen képességek ahhoz, hogy az ember megállja a helyét a jelenben. Feltehetően erről szól majd a következő pár évtizedünk is.

coworking_resize_4.jpg

a kép forrása: Coworker.com

Nem hinném, hogy találunk épeszű embert ebben az országban, aki örömmel rábólintana arra, hogy a gyereke azért hajtsa végre a tornagyakorlatokat, hogy egyszer majd a hazáját is megvédhesse. Szánalmas azt gondolni, hogy egy XXI. századi esetleges háborúban bárki is érni fog még valamit a partizánkúszásával. Nem itt tart már a világ. Az a kormány, amelyik itt tart, egyetlen dolgot akar elérni: állampolgárai úgy féljenek valamitől, hogy közben azt hiszik, hogy fapados – és módfelett elégtelen - felkészülésük még felsőbbrendűvé is tette őket a többi nemzethez képest. Ez a kezdeményezés nem pusztán szánalmas, de talán minden eddigi oktatásügyi rombolást felülmúl.  

#avízösszeköt #egyekvagyunk?

Azzal kell, kezdjem, hogy a beugróként szervezővé lett Magyarország remekül megoldotta a vizes világbajnokság sporteseményeinek lebonyolítását. A rendezvények szervezettek voltak, a létesítmények nem mondtak csődöt, a sportolók és a szurkolók utaztatása profin megoldódott. Nem találkoztunk az átlagosnál nagyobb forgalmi dugóval, és csak egyetlen egy ezüstérmes műugró árválkodott a BKK busz megállójában – rajta is hamar segített egy önkéntes. Ebben a tekintetben aligha érheti szó a ház elejét. Másról szeretnék beszélni.

A magyar társadalomban valami nagyon régen tört el, és az elmúlt hét és fél év aligha dolgozott azon, hogy ezeket a sebeket gyógyítsa. Nemhogy feltépte a régieket, újakat is gyártott mellé. A hazudott nemzeti egység mögött sztenderden fel tud sorakozni bő kétmillió ember abból a nagyjából 9 és félből, akik még egyáltalán itthon maradtak.  Nincs és nem is volt olyan, hogy valami össze tudta volna valaha kötni ezt a társadalmat. A „mi és ők” kérdésköre az egész történelmünkön végighullámzott, és azon kevés nemzet közé tartozunk, akik a jelenben nem tettek lépéseket annak érdekében, hogy ezek az ellentétek legalább egy picit csökkenjenek magyar és magyar között. Sőt!

A kádári diktatúrából ránk maradt – mára kifejezetten kelet-európai régióba visszahúzódott sportfelfogás –, hogy csak az aranyérmes ér valamit az egész csapatból, a többi töltelék, még mindig velünk él. Innen az önbizalomhiány, innen a döntőbe jutott sportoló „győzni fogok” nyilatkozata utáni összezuhanása, hogy „azért ez mégiscsak nagyképű volt”, hiszen a győztes itthon egy ikon, aki utána mindent megérdemel, az ezüstérmes meg semmit. Maximum egy jó nagy leszúrást az öltözőben, lesajnáló kommenteket a facebookon, lehangoló elemző vitát a sportcsatornán. Az egyes sportszövetségek (s ebben élen járt az úszás), mindent megtettek, hogy a regionális felsőbbrendűség érzetet fenntartsák a legvidámabb barakkban, és legalább a világversenyek alkalmával, legalább az olimpiákon, azt tudjuk érezni: különlegesek vagyunk. Éppen ez történik most is.

vb_duna_arena.jpgAz volna a cél, hogy ne csak az ilyen versenyek alkalmával tudja kihúzni magát a társadalom. Hogy ne kelljen lehajtania a fejét a jelenkori történelmének sötét foltjai miatt, ne kelljen újra és újra szembesülnie a statisztikákkal, hogy a versenyképességi mutatóinkat már a V4-ekkel szemben is versenyképtelenségi mutatóknak kéne nevezni, és hogy megindult a nyugat-romániai munkapiaci régió a kelet-magyarországi munkavállalók felé: olyan ország leszünk, akik nem pusztán nyugatra, de keletre is ingáznak majd munkáért. Mindeközben meg itt vannak ezek a súlyos tízmilliárdokba kerülő sikerpropagandák, máskor meg a megfélemlítés, amelyek együttes üzenete: minden máshol sokkal rosszabb, mint nálunk.

A fentiek miatt, az utcán, a BKK járatain, egy tömött autópályán, tapintható a feszültség magyar és magyar között. Aztán, jön egy vizes VB, és rögtön megvan az új törésvonal: vannak a nemzeti érzelmű, vizes VB-t szeretők, a másik sarokban pedig a sorosista hazaárulók, akik semminek sem tudnak örülni. Ringathatjuk magunkat még az efféle ostobaság-hintákban, de semmi értelme.

Az egyik oldalnak meg kell tanulnia, mikor, mit és hogyan kritizál, a másiknak pedig azt, hogy aki felemeli a korrupció vagy a gagyiság – esetleg egy korábbi úszókapitány nemi erőszak ügye vagy az úszószövetségben működő diktatúra – ellen a szavát, még nem nemzetellenes/hazaáruló.

A vizes vébé enyhén szólva is kifogásolhatóan drága mivolta, az épülés közben közel egymilliárdnyi drágulást magáénak tudó ugrótornya, a jó ég tudja, kinek odaadott arculati tervezése, amire már nyilvánvalóan csak a "white fülűek" emlékeznek, egészen elképesztően kínos volt. A Budapest fölött godzillaként közlekedő sportolók az imázsfilmben, vagy a 3,4 milliárdért lezavart, 120 perces nyitóünnepség, ahová egy olyan énekest sikerült elhívni, akinek az egyik leghíresebb száma az, hogy „Fuck you”, mind azt mutatták, hogy itt minden mindegy, csak nyomjuk a pénzt, aztán majd fürdünk a sikerben, amiért a sportoló fiataljaink izzadtak meg. A fenti lista nem csak kínos, de pazarló, rossz, és a társadalmat is rombolja.

vizes_vb_elso_arculat_444.jpeg

A vizes VB első - később, társadalmi felháborodás miatt lecserélt - arculata. Forrás: 444

Nem fekete ez a VB, és nem fehér. Ezek a sportesemények nem szolgálhatnak olyan elégedettség-pótlásként, amit éppen az elégedetlen adófizetők pénzéből, szemrebbenés nélkül kimondott hazugságokkal, arcpirító bakikkal és vérlázító korrupcióval hoznak össze. Egy kiegyensúlyozott társadalomban ez a plusz, az életünk színesítője. Nem emiatt gondoljuk, hogy jó magyarnak/németnek/britnek/svédnek/amerikainak lenni. Aki ezt akarja elhitetni egy újabb sikerpropagandán keresztül, rossz úton jár, mert újabb árkot mélyít el ember és ember között.

Csak rá kell nézni ezekre a kommentekre. Tényleg komolyan gondolta valaki az #egyekvagyunk hashtaget? Hát hiszen éppen arról szól az élet itthon 2010 óta, hogy világos határvonalat kell húzni azok között, akikkel egyek vagyunk, és akikkel nem. És ezen jottányit sem javít egy világcsúcs vagy nagy fölénnyel nyert döntő. 

vb-kommentek.jpg

süti beállítások módosítása