Bősz Anett blogja

2018.okt.13.
Írta: Bősz Anett

Akik „örökül kapták a demokráciát” – egy frászt!

Nem a Sargentini-jelentéssel kezdődött, és nem is azzal fog véget érni

Az egyik legarcátlanabb mondata volt a magyar miniszterelnöknek Strasbourgban a minap, hogy megjegyezte nyugat-európai társainkra: ők örökül kapták a demokráciát. Kérdezem, hogy vajon a németek hány generációra visszamenőleg kapták örökül a demokráciát? Hát a franciák? A spanyolok? A portugálok? Maradjunk annyiban, hogy az előző évszázadban diktatúrából, kirekesztésből és szabadságjogok csorbításából, emberi méltóság megtagadásából ötösre vizsgáztak volna sokan, még az öreg kontinens országait tesztelve is. Ami nagy különbség – és nem vitatom, hogy ez egyúttal nagy terhet rak a jelen generációk vállára –, arrafelé több évtizede elhatározták, mitől fordulnak el végleg annak érdekében, hogy az emberi méltóság és az egyenlő bánásmód elvének mentén szervezzék a társadalmaikat.

Ami most zajlik itthon, nem más, mint közönséges erőszaktétel a társadalmon. Azokon is, akik egyébként örülnek az Erzsébet-utalványnak, vagy annak, hogy a harmadik gyerek után az ő lakásuk is megnőhetett, noha nem akkorára, mint mondjuk Lázár Jánosnak, vagy Rogán Antalnak, de azért mégiscsak. Tudatosítanunk kell magunkban, hogy a demokráciát senkinek sem adták ingyen, ahogyan a szabadságot sem. Mindkettőért a felelősségvállalásunkkal fizetünk, úgy egyéni, mint társadalmi szinten.

_europe_working_together.jpga kép forrása: Robert W. Bouman - Twitter 

Tisztába kerülni a jogainkkal

Mialatt a magyar kormány számolatlanul önti az adófizetők pénzét a gyűlöletet szító kék plakátokba, és az egyperces propaganda-híradókba, addig Németországban az államilag finanszírozott reklámfelületek a társadalomfejlődést szolgálják. Tájékoztatják az embereket arról, hogy amennyiben hátrányos megkülönböztetés érte őket, milyen telefonszámot hívhatnak, hová írhatnak e-mailt, és mely felületeken kaphatnak tájékoztatást a hasonló helyzetekről. Elmondják nekik, hogy az embert sem életkorából, sem elsődleges nemi jellegéből, sem bőrszínéből, sem származásából, sem fogyatékosságából vagy szexuális orientációjából adódóan nem különböztethetik meg hátrányosan, és amennyiben ez mégis megtörténik, őket jogsértés éri, amit követően segítséget kaphatnak különböző intézményektől.

Következett eztán egy plakátkampány, amely a mindennapos előítéleteknek kívánta elejét venni. Kérdéseket tettek fel, különféle emberekről készült fotók kíséretében. Egy férfiasabb nő fényképén az a kérdés díszelgett: „túl maszkulin, hogy édesanya legyen?”, egy kerekes székes srác várakozott egy lépcső aljában, mellette a kérdés: „túl kerekes székes a főbejárathoz?”. A harmadik egy pilótafülkében ücsörgő repülőgépet vezető nőt ábrázolt, feltéve a kérdést, vajon ő „túl nő-e ahhoz, hogy repülőgépet vezessen?”, de helyet kapott a kampányban két fiatal férfi is, akik egy csukott ajtó előtt fogták egymás kezét, „túl melegek ahhoz, hogy kivegyék a lakásod?” – szólt a kérdés.

_eselyegyenloseg.jpga kép forrása: elte

Ugyanilyen szándékkal jelentek meg a tájékoztató plakátok arról, hogy ma már ott tart az orvostudomány, hogy egy HÍV-fertőzöttnek is lehet egészséges gyermeke, a betegség kordában tartható, a vírusszám annyira leszorítható a szervezetben, hogy a fertőzött nem is tudja tovább adni a vírust.

Az ilyen kezdeményezéseken keresztül érhető el egy társadalom, ahol senkinek sem kell lehajtania a fejét egy olyan tulajdonságáért, amiről egyébként nem tehet. Idehaza minden ilyen vírussal frissen diagnosztizált embert felkészítenek arra, hogy fogja őket betegségükből adódóan hátrányos megkülönböztetés érni, azt is elmondják nekik, hogy hol. Ennél többet értük társadalmi értelemben nem tudnak tenni. Nincs is rá megfelelő kormányzati szándék, hogy ez megváltozzon.

Öntudatos állampolgárok nélkül egy tapodtat sem – gondolatok a Jogtudatosság hónapjáról

Az ember minden értelemben vett szabadsága felelősségvállalás árán születik meg. Akkor válik anyagi értelemben szabaddá, ha kész felelősséget vállalni pénzügyeiért. Akkor válik társadalmi értelemben szabaddá, ha kész tenni önmagáért: tud szólni, ha valami nem tetszik, és kész arra, hogy akár a jogegyenlőségért folytatott küzdelemben való többszöri alulmaradás után is újrapróbálja.

Sok társadalom zuhant már vissza diktatúrába, jogfosztottságba, egészen addig, amíg meg nem küzdött azért a stabil intézményrendszerért, ami kivétel nélkül mindenki számára biztosítja az egyenlő méltóság és egyenlő bánásmód elveinek gyakorlatban való érvényesülését. Idősnek, fiatalnak, romának és nem romának, nőnek és férfinak, erősnek és gyöngének. Addig azonban, annak érdekében, hogy egyszer majd a gyöngékkel se lehessen elbánni – mert egy jogfosztó állami működés azt eredményezi, hogy mindenkivel szemben addig mennek el, ameddig hagyja –, mindannyiunknak erőt kell mutatni, és kijárni az utat, ami Nyugat-Európában is rögös volt. Mindennapos küzdelem elérni a diszkrimináció-mentesség elvének kötelező érvényre juttatásáig.

wc-paragrafus.jpgmarabu rajza  

Ezért szemen szedett hazugság, amit a miniszterelnök állít. A demokráciát nem elég örökül kapni: annak fejlődéséért és stabilitásáért nap mint nap tenni kell. A Jogtudatosság hónapjától azt várom, hogy legalább részeredményeket tekintve léphetünk egyet-egyet előre. Mert az nem megy, hogy egy országban millióknak üzeni a kormány, hogy nekik jogfosztottságban a helyük, miközben átkozza azt a Nyugat-Európát, amely minden segítséget és bizalmat megadott nekünk, hogy a magyar társadalom tagjai mind jogaikban, mind méltóságukban egyenlők lehessenek. Ezt nevezem én történelmi aljasságnak a magyar kormány részéről. Ha mindenki tesz önmagáért a mindennapokban, talán ledobhatjuk a hátunkról.

 

 

Sosem voltak senkik

Vajon mi történik a szögesdrótok közt, amit annyira titkol a kormány, hogy még a saját sajtóorgánumait sem engedi be? Igazat mondanak a hatóságok, amikor a megfelelő élelmezésről beszélnek? Mi volt az oka annak, hogy éheztettek embereket a határon? És egyáltalán: mi a feladatunk ilyenkor, amikor látszólag mindenki tehetetlen, aki tudja, hogy segíteni kéne?

Tranzitzónában született és ott cseperedő gyerekek, újszülöttjéhez és frissen szült feleségéhez kórházba nem engedett férfi, elhanyagolt vese- és cukorbeteg édesapa, tűző napon használhatatlanná váló röplabdaháló – ez van a szögesdrótokon belül. Az élelmezés újraindult, azonban orvost csak hetente, pszichológust félhavonta látnak a senki földjén rekedtek. A lakhatásukra kialakított konténerekben - az ágyak és a ruhásszekrényeik elhelyezése után - kevesebb hely marad számukra, mint amekkorát a törvény egy börtönben előír az elítéltek számára. A röszkei határban álló telepen van mosókonyha, kéthetente cserélt ágynemű és zuhanyzó, közösségi tér ping-pong asztallal, lehetőségeik tehát mintha volnának, de egy ideje világos számukra: joguk leginkább hallgatni van. A kicsi gyerekeket ottjártamkor elfoglalják a velük játszó szociális munkások, de a nagyobbak már nagyon is tisztában vannak vele, hogy mi történik velük: az ittlévők hónapok óta nem élnek, csak léteznek.

Az ajtó csak Szerbia felé van nyitva, és amennyiben ott valaki kilép, felhagyhat minden reménnyel, hogy valaha eléri a célját: illegális határátlépőként láncreakciót zúdít magára, előbb a szerbek, majd a macedónok, végül pedig a görögök utasítják ki, míg végül ott állnak, ahol a part, de legalábbis Európa szakad. Egy fiatal lány számol be nekem: annak idején Afganisztánból egy pontosan ilyen kialakítású táborból indultak neki a nagy útnak, előbb hajóval, majd gyalog, míg végül itt kötöttek ki, ahol 2017 márciusa óta rendeleti úton korlátozták a befogadhatóságukat. Haza már biztosan nem mehetnek. Két éve ilyenkor egy afgán fiú azt mondta nekem: „az a mi nagy bajunk, hogy a Mengyelejev-táblázat összes eleme megtalálható a földünkben, és ezért mindenki szemet vet rá”.

 tranzitzona.jpegA kép forrása: 444.hu

Bolyongásra ítélve

A szerbek soha egyetlen egy embert sem vettek vissza, akinek a magyarok elutasították a menedékkérelmét. Ez az értelme a dél felé nyitott ajtónak és a múlt héten sajtón végighullámzott éheztetéstől is sokan várhatták: ha önként sétálnak el, le lesz a gond róluk - úgyis csak koloncok az ország nyakán. Mára ez megszűnt, sőt, a múlt héten elakadt adományok egy részére nem volt még szabályozás, akkor a mentelmi joggal rendelkezők még átjutottak az azóta szemmel láthatóan betömködött joghézagon: eljuttatták a MET-egyház által korábban hiába hozott élelmet.

A Hivatal munkatársai készségesek, tájékoztatást adnak arról, hogy vallási előírásoknak megfelelő, dietetikus által összeállított menü van, a két kamasz lányhoz csatlakozó kis társaság azonban arról számol be, hogy nagyjából hetente újra és újra visszatér ugyanaz az étel, és ha az egyhangúság nem volna elég, gyakorta nem tudnak sokat kezdeni az élelemmel, mert azzal indítanak: „itt jobbára mindenki beteg”. A „sick” kifejezést használják – úgy hiszem, ha napszúrásuk nem is, folyadékhiányuk mindenképpen van. Nem vádolom a hatóságokat azzal, hogy nem adnak nekik elegendőt, tudom, hogy vizet annyit isznak, amennyit szeretnének, az ember azonban egyetlen ott töltött óra alatt is kiszárad, ezek az emberek pedig az év legmelegebb hónapjait töltötték itt el, egy szem természetes árnyék nélkül. Most is a konténerek által vetett árnyékban ülnek. Amikor a lakhelyek hűthetőségéről kérdezősködöm, a hivatal munkatársai közlik: álló ventilátor van mindegyikben – ha már az ajtó és az ablak egy oldalon található, így a levegő nem járatható bennük.

A beszélgetőtársaim kimerültnek és reményvesztettnek tűnnek. Nem is nagyon panaszkodnak, csak meglepetten szemlélnek engem, aki – elmondásuk szerint – négy hónap után az első vagyok, aki a hogylétük felől érdeklődik. Néha nehezen értjük egymást. Amikor a hölgyek és az ő speciális napjaikon való higiéniai lehetőségeik felől érdeklődnék, hirtelen megtudom, hogy van egy várandós asszony a zónában, akinek folyamatosan hányingere van az ott kapott ételtől. A férjével beszélek, aki kezét széttéve mondja el: „tudod, hogy egy terhes nőnek mennyi mindenre van szüksége, vitaminokra, élelemre, gyümölcsre…” Azt mondja, jó lenne, ha ehetne levest, de tisztában vagyok vele, hogy különleges igények teljesítése szóba sem jön.

Visszanézek a lányra, aki először kezdett hozzám beszélni, megtudom: tizenöt éves. Akkurátusan elsorolja a családtagok életkorát is. A nővére sincs még 18. Ő azt mondja, nem tanulnak. Talán csak a kicsikhez járnak a pedagógusok, akikről a Hivatal munkatársa beszél. Legalább hozzájuk – tartom magamban élve a reményt.

tranzitzona_02.jpgA kép forrása: Police.hu

Lehet máshogy is

A Nemzetközi Judo Szövetség „Judo a Világért” című sorozatának keretében készült videóban, a török-szír határon hasonló metódussal felhúzott bádogvárosban, a sok esetben egyik szülőjüket elvesztő szír gyerekeknek török gyerekek közé integrált judo edzést indítottak. A riportban török kislány mesél arról, hogy van egy szír barátja, akivel iskola után együtt játszanak, ha nincs házi feladat, aztán mennek edzeni. Az öt év alatt két és félszeresére duzzadó lélekszámú Kilis polgármestere teljes mellszélességgel támogatja a sporttevékenységet a háború által traumatizált gyerekek körében.

Valószínűleg még ők sem tudják, mihez kezdenek a városba újonnan érkezett 140.000 emberrel, egy azonban biztos: amikor újra felragyog a menekült gyerekek szeme, az mindannyiuk sikere – történik mindez az egyéni- és kollektív szabadságjogokat lábbal tipró Erdogan-rendszerben. Lám, lenne, amit Orbán Viktornak érdemes volna megtanulnia Törökországból. Ha mást nem, akkor annyit, hogy autoriter rendszert úgy is fel lehet építeni, hogy közben nem verünk ki kék plakátokon és egyperces híradókon keresztül minden emberséget a társadalomból. Legfőképp azért nem, mert a mindennapjainkban is szükségünk lesz rá. Vagy minimum arra, hogy legalább egymás torkának ne essünk azért, mert embereknek most szükségük van ránk. Abban ugyanis, ami most történik, nem pusztán tranzitzónában rekedtek sorvadnak el szép lassan, hanem mi is, mindannyian.  

És persze, nem azt várom a kormánytól, hogy schengeni határőrként dobja sutba a biztonságot, hanem azt, hogy ha már egyszer bekéretőztünk a biztonság és a szabadság közösségébe, akkor a szabályok betartása mellett, az emberségnek elsődleges szempontnak kellene lennie, amikor döntéseket hozunk, akármiről is.  

dan_rendor_menekult_kislany.jpgEgy menekült kislány és egy dán rendőr - a kép forrása: NLcafe.hu

Gondolatok a gyűlöletről

Iványi Gábor kizárása a határzónából, Orbán Ráhel pelenkaeldobása Horvátországban, Imrédy-korszakot idéző augusztus 20-i díszítés a Parlament épületén, embertelen kilakoltatások, kirekesztésen alapuló párt alakulása a Jobbik-szakadárokból… - az elmúlt két hét szüretje, a teljesség igénye nélkül. Mind csak kórtünetei annak, aminek nem pusztán szemtanúja, de egyszersmind tettese és áldozata is a magyar társadalom. Egy dologgal mihamarabb szembesülnünk kell: ha a baloldali, liberális és mérsékelt konzervatív körökben megmarad a gyűlölet – márpedig jelen van –, nem marad mezsgye, amin elindulhat az alternatíva fölállítása.  

A gyűlölet rombolása

Imrédy-korszakot idéző díszítés a Parlamentben, a szélsőségesnél is szélsőségesebb párt alakulása, segítségnyújtásban akadályoztatott civilek és kisegyház, határzónában éheztetett emberek, szolidaritáshiányos tömegek: a kormány a tűzzel játszik, de elsősorban inkább velünk. Így blokkol folyamatokat, tördel szét társadalmi csoportokat, távolít el egymástól magyart és magyart, mert beleégette a mindennapi viselkedésbe, hogy ne azt nézzük, miben vagyunk egyek, hanem azt, miben különbözünk.

keresztes_zaszlok.jpgMagyarországon ma már keresztény szembeáll nem kereszténnyel, bevándorlót segíteni kívánó ember azzal, aki őket a pokolba kívánja, gazdag a szegénnyel, otthonápolók az emberminisztériummal, Nemzeti Bank által készíttetett tanulmány a központi költségvetéssel, etikai bizottság a pártvezetéssel, ellenzéki az ellenzékivel – mindenki mindenkivel.

Egy ilyen társadalomlélektani állapotban semmi sem épül. Maximum a mémgyárak, azok meg legfeljebb pár perces nevetésekre jók. Olyan nevetésekre, amelyek egyre ritkulnak a folyton csak fogyatkozó és szomorodó magyar társadalomban. Sokakat húzott le a mocsárként a gyűlölet, rombolva ezzel egyébként a gyűlöletet táplálók komplett táborát, még akkor is, ha a másik oldal nyilvánvaló aljasságán vagy hibáján való csámcsogás közepette egy röpke – csalóka elégedettséget okozó – pillanatra talán nyeregben érezhették magukat. 

A közéleti harctérre dobott pelenka, és minden, ami azután következett

Nem először és nem utoljára vagyunk szemtanúi annak, hogy a NER által felemelkedettek kulturálatlanul viselkednek, akár valakivel, akár a közösséggel szemben. Orbán Ráhel, persze, a Magyar Turisztikai Ügynökségen belül jelentős befolyással bíró fiatal nőként, de akár az elmúlt nyolc évben épített új elit tagjaként is gondolhatott volna arra, hogy érdemes elsétálni a szemetesig. Az is elfogadható, hogy a jelenetet becsmérlő kommentárokkal illetjük – már amennyiben mi magunk elmentünk volna a szemetesig (ez elég fontos kitétel, legalábbis az én szememben).

rahel.jpgA pelenkaeldobáson sokan azt kívánták leverni ezen a lányon, hogy nem dolgozott meg azért, amije van, sőt, mi több, az adófizetők pénzéből család számára elkülönített vagyonból járt évi tízmillió forintért Svájcban egyetemre, most különös üzleti szálakon keresztül kastélytulajdonossá, villatulajdonossá és milliárdossá vált. Értelemszerűen legalább valamifajta normális viselkedést elvárhatnánk tőle, ha mást nem is. Ismerjük az illiberális állam „szerencséseinek” történetét, alig láttunk tőlük intelligens vagy kulturált sajtómegszólalást, és – gondolhatjuk magunkban – legalább némi alázat szorult volna beléjük, ha már a társadalom kárára gazdagodtak.

Orbán Ráhel, Vajna Tímea, Rogán Cecília… egykutya. Mintha maguk építettek volna álomházat, vettek volna álomautót, építettek volna elismerésre méltó karriert. Cégtulajdonosok, vagy éppen állami vállalat élén töltenek be fontos szerepet – mindezt látványosan teljesítmény nélkül. Jogos a hűvös megvetés.  

Ugyanakkor, ha mi magunk szót emelünk a kormányzati gyűlöletpropaganda ellen, ha felemeljük a szavunkat akkor, amikor az egyik párt képviselője cigányozik a Parlamentben, ha követeljük, hogy az államalapítás ünnepe az egész magyar társadalomé, s ne csak vallásgyakorló keresztényeké legyen, akkor hogyan engedhetjük meg magunknak, hogy bármin ugyanolyan módon szaladjon el velünk a gyűlölet, mint az ellenkező oldallal? Gyűlöletből csak rombolás születik: így íródnak a történelemkönyvek legsötétebb oldalai.

„Keresztények” kontra „demokraták”

Gyakorta hangoztatjuk – jogosan –, hogy keresztény értékekhez méltatlan a kormányoldal viselkedése. Orbán Viktor, szívós, 2002-ben megkezdett, nyolcéves munkával, tudatosan két táborra szakította az országot, de éppen ezért, a vele szembenállók feladata nem az volna, hogy kiszolgálják ezt a játszmát, éppen ellenkezőleg: hogy megmutassák, máshogy is lehet. Ha egy szemetestől nem messze földre dobott pelus láttán, az ellenzék jó része az egyébként konstruktív, építő folyamatokra is használható energiája egészét beleöli abba napokon át, hogy gyűlölettel átitatva csámcsogjon ezen a történeten, pontosan ugyanolyanná válik, mint amikor a kormányoldal tábora Soros Györgyről fröcsög.

Volt itt a kommentfolyamban minden, Orbán Ráhel rondaságától kezdve, az ostobaságán és a kurvaságán át, egészen a farönk lábaiig, amin van pofája tangapapucsot hordani… minden ilyen eset pusztító folyamatként hullámzik végig az ellenzéken. „Ha haragot dédelgetsz, az olyan, mintha mérget innál, és azt várnád, hogy a másik haljon meg.” – tartják a buddhisták. Meglátszik az országon: már csaknem mindenki az összeesés szélén áll ebben a parttalan háborúban.

soros_gyorgy_david-csillag.jpgOrbán Viktor kommunikációs tanácsadóinak legnagyobb trükkje, hogy annyira hamis és képtelen társadalmi és kommunikációs teret állítanak elő, amelyben elmoshatók jó és rossz határvonalai. Mintha nem volna józan és nem józan, vagy helyes és helytelen álláspont, kenik hazug módon mindezt a tolerancia-eszmére, és annak „pusztítására”. Morális válságot emlegetnek, melyet kirekesztéssel kívánnak megoldani. Nekünk pedig, akik ellenirányt képviselünk, kutya kötelességünk bizonyítani a viselkedésünkkel, a mi közösségünket jellemző általános hangulattal, hogy Orbánék a lehető legrosszabb úton járnak.

A finkelsteini örökség és a gyűlöletspirál sokakat elkapott az ellenzékből is. Orbánék malmára hajtja a vizet, aki jelen helyzetben gyűlölettel válaszol a kormány gyűlöletére. Ha sárral dobálózunk, sarasak leszünk. És ez akkor is így van, ha a másik oldal ezt szaros pelenkával teszi.

Félelem és fogalomzavar Tusványoson

Orbán Viktor az év legőszintébb napját éli minden egyes alkalommal, amikor a Bálványosi Szabadegyetemen megtartja szokásos beszédét. Különösen azóta érdemes figyelni ezeket a beszédeket, amióta meghirdette az illiberális államot. Onnan jutott el odáig, hogy mostanra Magyarországról szinte semmi mondanivalója nincs, az idei beszéd derekát nyugat-európai társaink kritikája adta.

Az illiberális állam meghirdetése – eleget téve a liberális értékektől elfordulni látszó magyar társadalom igényeinek – egy olyan időpillanatban történt, amikor Magyarország már lényegében búcsút is mondott a liberális demokráciának. A beszéd egyszerre töltekezett az Orbán-kormány jogállami normákat romboló ténykedéséből, és abból, hogy idehaza eleddig soha egyetlen politikai erő sem vállalta fel a feladatot, hogy valóban közvetítse az állampolgárok felé, miben is áll a demokratikus pluralizmus és a joguralom házassága.

wc-paragrafus.jpgOrbán Viktor úgy használja alternatívaként a „kereszténydemokrácia” fogalmat, szemben a liberális demokráciával, mintha ennek bármi értelme is lenne. Amennyiben ugyanis a liberális demokráciát tagadja meg egy kormány, az nem mást jelent, mint a joguralomnak való hátat fordítást.

Ez eredményezi azt, hogy bizonyos társadalmi csoportoktól alaptörvényi szinten vitatnak el jogokat, hogy a piacgazdaságunk egy állam vezérelte, járadékvadászattal átitatott, becstelen kiszorítósdi martalékává vált, gyönge intézmény, melyben egyeseket méltatlan versenyelőny, másokat örökös állami pályázati győztes pozíció illet meg, megint másoknak az esélyegyenlőség teljes hiánya jut.

Inkább talán putyinizmus

Így néz ki az illiberális állam, melyet Orbán Viktor és barátai megálmodtak, és amely fogalomra Fareed Zakaria is felkapta a fejét. Úgy kommentálta a 2014-es beszédet: a rendszer, melyet Orbán Viktor megalkotott, inkább a putyinizmus nevet viselhetné.   

A miniszterelnök figyelmen kívül hagyja, hogy a kereszténydemokrácia a liberális demokrácia keretein belül működve, egy politikai oldal sajátja lehet ugyan, de magát a liberális demokráciát nem tagadhatja meg. Ha megteszi, sérti az uniós csatlakozási feltételekként szabott koppenhágai kritériumok jogállami keretrendszert érintő pontját.

Mindegy tehát, hogyan nevezzük, a lényeg ugyanaz: a polgárosodási folyamatokat visszafogó, egyéni- és kollektív szabadságjogokat korlátozó, joguralmat nem tisztelő, társadalmi csoportokat és egyéneket egymástól megkülönböztető szemléletben vezetett országgá váltunk, és mindig akad 2,7 millió ember, akik, a választási törvény átírásával kétharmadhoz juttatják ezt az oldalt.

putyin-orban.jpg

A hanyatló Nyugat és a virágzó Magyarország kapcsolata

A szabadságjogokat garantálni képtelen, rettegő és veszélyes átalakulási folyamaton keresztül áteső Nyugat-Európa képe vonult végig az idei tusványosi beszéden. Mintha csak egy berlini falleomlás előtti korszak híradójából idézték volna – természetesen Keletről. Európa kétségkívül válságos időszakot él. Intézményi reformra, közös szakpolitikákra, közös kül- és biztonságpolitikára, egységes szabályozásokra volna szüksége, ha együtt akar lépni, nem beszélve arról, hogy döntést kell hozni arról, merre tovább: cél-e a föderális Európa, nemzetállamok közösségévé válunk végül, vagy egy széteső országcsoport leszünk, amely egyesével bizonyosan lemarad a globális versenyben.

kek_plakat_jobb.jpgNem született jó megoldás a menekültkrízisre, a nettó befizetők egyre jogosabban követelik, hogy a nettó haszonélvezők demokráciát leépítő, emberi méltóságot nem tisztelő tagjai ne kaphassanak több támogatást, míg nem rendezik belső viszonyaikat. Mialatt egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a külső kihívások mellett, egyre több megoldatlan belső kihívás gyötri az öreg kontinenst, megengedhetetlen az egy helyben toporgás.

Kórházi fertőzések és leszakadó milliók

Orbán Viktor azonban egészen odáig jutott, hogy miközben azt ecseteli tusványosi beszédében, hogy a nyugat-európai demokráciákat veszélyeztetik a menekültek, és Magyarország a béke szigetévé vált, ahol jobban érvényesülnek a szabadságjogok, mint az egykori vasfüggöny túloldalán, közben ebben az országban nem más veszélyezteti a szabadságjogokat, mint maga a kormány, benne pedig Orbán Viktor személyesen. És mialatt könnyedén, most éppen egy fokkal normálisabb színű ingben, néhány pálinkával és pár szál kolbásszal a háta mögött, nincs semmi mondanivalója az oktatási rendszerről, a kivándorlásról vagy a kórházainkról, nagyon könnyű egyébként szabályozott piacgazdasággal, joguralommal és nálunk jóval nagyobb társadalmi békével rendelkező országokat ostorozni.

orban-viktor-tusvanyos-e1468989705897-1024x576.jpgAz meg, hogy közülünk hányan halnak bele kórházi fertőzésekbe, vagy hogy mennyi embert ölnek meg családon belül, mialatt a hatóságok tétlenül ülnek, esetleg hogy a gyerekeink közt változatlanul növekszik a társadalmi különbség, ahogyan halad velük előre az idő az iskolában, kit érdekel? Nem Tusványosra tartozik. És végtére is a miniszterelnökre sem. Az ő tevékenysége jó ideje kimerül a félelemkeltésben, valamint a fogalomzavar generálásban. És – lássuk be – neki jól megy. Az ország meg kit érdekel?

Novák Katalin felelőssége – a médiahacken túl…

Magyarország bajban van. Nem erős, nem büszke, de még csak nem is termékeny. A kormány nyolc éve kirekesztő családfogalommal operál, ezen keresztül alkotta meg saját Alaptörvényét, a családtámogatási rendszerét, de még a Nemzeti Alaptantervét és a tankönyveit is. Történik mindez úgy, hogy változatlanul öregszik a népességünk, és úgy, hogy nincs előremozdulás a nők munkapiaci diszkriminációját vagy a társadalmi helyzetét illetően, miközben mind több ország ismeri fel a szabad világban, hogy ez a kulcs ahhoz, hogy termékenységi arányszám legalább megközelítse a kívánatos, 2,1-es szintet.

Gegek márpedig kellenek

Persze, lehet felhívni a figyelmet a kormány kirekesztő társadalomszemléletére és családképére, elhívni a családügyi államtitkárt a Pride-ra, majd rámutatni, hogy ugyan ő úgy gondolja: tőle nem kell félteni a kisebbségek jogait, miközben az Alaptörvény egyik olyan paragrafusából idézett, amely emberek százezreit különbözteti meg hátrányosan azzal, hogy a kormány szája íze szerint definiálja a családot. Ettől még nem vagyunk beljebb, maximum néhány transzparenssel, melyek Novák Katalint ábrázolják.

novak_katalin_transzparensen.jpg(a kép forrása: mérce.hu) 

Amennyiben a kormány a kirekesztő szemlélettel kívánja biztosítani a népesség fogyásának megállítását, rossz úton jár. Újabb és újabb kutatások igazolják, hogy a fejlett világban ott születik a legtöbb gyermek, ahol a nők és férfiak egyenlősége mind jobban biztosított. Ez leginkább Izlandon és Svédországban mutatkozik meg, de nem pusztán nyugat-európai társadalmak – mint Norvégia, Luxemburg vagy Franciaország - járnak nálunk közelebb ahhoz, hogy fenn tudják tartani a népességszámukat, de Bulgária, Románia és Észtország is. Amennyiben a kormány keresztény értékekre hivatkozó családpolitikája helyes volna, Lengyelországnak el kéne húznia a mezőnytől, de a nemzetközi összehasonlítás hátsó traktusában helyezkedik el.

Magyarország egy rendszerhiba-halmazon ül, és a kormánynak esze ágában sincs változtatni.

A hazai alumni kutatások évek óta mutatják, hogy felsőoktatási intézményekben több nő és jobb eredménnyel végez, mint a férfiak, a nők karrierútja ugyanakkor már a kezdetekkor laposabban indul felfelé, mint a férfiaké, gyermekvállaláskor pedig a legtöbbek karrierjében törés következik be: "sokan ülnek diplomával a homokozó szélén". A munkapiac jelenleg ugyanis beárazza a gyermekvállalást, és már a gyermekkel nem rendelkező fiatal nőket is megbízhatatlan munkaerőnek bélyegzi, nem beszélve arról, amikor a terhesség alatt már nem bíznak nagy projekteket egyébként kiváló munkatársakra. Ami történik, elképesztő nemzetgazdasági pazarlás: hosszú távon GDP-ben mérhető következménye van. 

nok_es_ferfiak_egyenlosege.jpg(a kép forrása: www.skik.hu

Az ellátórendszereink rugalmatlanok

Az ellátórendszerek rugalmassága elengedhetetlen ahhoz, hogy egy fiatal család megfelelően tudja szervezni az életét, ugyanakkor a bölcsődei férőhelyekért tülekedés van, az intézmények időbeosztása a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető rugalmasnak, vagyis marad az ádáz küzdelem, gyakorta már a terhesség alatt, hogy a gyereknek jusson férőhely, aztán pedig a napi időbeosztással, hogy „ne szóljanak meg”.

bolcsi.jpg(a kép forrása: svabhegyibolcsode.hu)

A támogató környezet hiányzik

Egyre több olyan társadalmi probléma kerül felszínre, amely eddig a mélyben szunnyadt, köztük az, hogy az édesanyákat már gyakorta gyermekük születése előtt becsmérli a környezetük, holott támogató környezet nélkül mérhetetlen nehéz szilárnak és magabiztosnak maradni – legyen szó bármilyen foglalatosságról. Itthon szinte minden mozzanatért – és annak ellenkezőjéért is – ítélet hullik a fiatal szülők nyakába, és ez alól az apák sem mentesülnek. A nők esetében súlyosbítja a helyzetet, hogy gyakorta megaláztatások közepette adhatnak csak életet gyermekeiknek, ráadásul, amikor mindenen túlküzdötték magukat, érkezik a munkapiaci hidegzuhany.  

Nincs egységes szülészeti protokoll

Magyarországon a középosztály az élet több területén gyakorlatilag alapvető jogokat vásárol magának. Ennek egyik színtere a magánkórházakban való szolgáltatások igénybevétele, különös tekintettel a terhesgondozásra és a szülészetekre.

Az EMMI-t hiába kéri több szakértői fórum, érintett csoportok és civil szervezetek, nem dolgoz ki egységes, WHO-ajánlásokhoz is illeszkedő szülészeti protokollt, ami egyúttal azt eredményezi, hogy sok szülőnő és újszülött jogai súlyosan sérülnek az állami intézményekben: sok az indokolatlan beavatkozás, melyet gyakorta le sem egyeztetnek az anyával, nem magyarázzák el, vagy nem vázolnak fel alternatívát lehetőségként. Gyakori az a jelenség is, hogy az anyára terhelik a beavatkozás visszautasítás felelősségét, sőt, kifejezetten nyomást gyakorolnak rá annak érdekében, hogy ellenkezőleg döntsön. Nagyobb baj, hogy a kormány – hasonlóan sok társadalmi és szakmai problémakörhöz – ebben a kérdéskörben is tétlen marad, sőt, nem áll szóba az érintettekkel.

masallapotot.jpg(a kép forrása: www.teleelettel.hu)

Maradnak a civil szervezetek és magánkórházak, melyek nap mint nap küzdenek azért, amiért az államnak kéne: hogy a szülés és a születés ne járjon az emberi méltóság csorbulásával.

Az egészséges terhességek arányával sem állunk jól

A fejlett világban szokatlanul magasak a hazai koraszületési arányok, és sajnos ez a születési rendellenességekkel is így van. Mélyebb kutatásra egyelőre nem volt pénze senkinek, azt azonban tudjuk, hogy a problémát tekintve Magyarország északkeleti régiója áll az élen, vagyis előzetesen feltételezhető, hogy az alapvetően szegényebb, kevésbé iskolázott, alulinformált és egészségtudatos életmódhoz hozzáférni képtelen társadalmi csoportok körében születnek a legtöbben azok a babák, akiknek kevesebb esélyük van egészségesen nekivágni az életnek. (Ez azonban a probléma alaposabb kutatása nélkül csak feltételezés. Sokat elárul, hogy a kormány nem különít el forrásokat a probléma gyökerének feltérképezésére, holott állításuk szerint a „Családok évét” éljük.)  

korai_fejlesztes.jpg(a kép forrása: veol.hu)

Ennek fényében különösen problémás, hogy a korai fejlesztésre alig jutnak források, bár kétségtelen, hogy az elmúlt két évben javulásnak indultunk. A kormány otthonápolási díjemeléstől való elzárkózása azt is egyértelműen mutatja, hogy szó sincs emberbaráti szeretetről, de még felebarátiról sem: a keresztény családmodell és a gyermekvállalás egy esetben értékes igazán a Fidesz és a KDNP szemében, ha abból minimum kettő, de inkább három, makkegészséges gyermek születik, akiknek semmifajta extra intézményi vagy orvosi többletsegítségre nincs szüksége a felnövéshez.

A képlet tiszta: a jövő munkavállalóit kívánják most kipréselni a fiatalokból, úgy, hogy egyébként sem a munkájukat, sem a szülőszobát, sem a bölcsődéket, sem az iskolákat tekintve nem várja őket biztos talajra épített környezet.

Jogaink elidegeníthetetlenek. Vagy Magyarországon mégsem?

Minél alacsonyabban iskolázott egy nő, illetve minél kisebb településen él, annál valószínűbb, hogy sérülnek jogai, legyen szó akár kórházi ellátásról, a munkapiacról, vagy az ellátórendszerek útvesztőiben tett lépéseiről. Leginkább diplomások számolnak be arról, hogy HR-igazgatói pozíciójuk után az irodavezetői állást ajánlották fel nekik, miután életet adtak kisbabájuknak, de alacsonyabb munkapiaci pozíciókban nem ritkán az elbocsátás a módszer. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy politikai hajlandóság arra nem volt, hogy a nők és a férfiak egyenlőségéért küzdjenek a mindenkori kormányzatok, a nőkre mint a csökkenő népesség problémájának megoldási eszközére tekintettek, nem hátrányos megkülönböztetést elszenvedő társadalmi csoportra, holott a csökkenő népesség részben az utóbbi probléma következménye. 

noi_ferfi_egyenjogusag.jpg(a kép forrása: femina.hu) 

A megalázottság és a jogfosztottság érzete azokban is mély nyomot hagy, akik nevén sem nevezik a problémát. Sosem elfelejthető, hogy az egyenlő méltóság és az egyenlő bánásmód elve azokat is megilleti, akiknek nem áll módjában megküzdeni azokért. Az az állam és az az intézményrendszer, amely ezt képtelen biztosítani, nem alkalmas feladata ellátásra.

És akkor még egyszer Novák Katalinról és a kormány felelősségéről

Persze, jó volt Novák Katalint számos transzparensen látni, így vonulni a szivárványemberekkel az Andrássy úton, de alapvetően a valódi, kívánatos hatás újfent elmaradt: a kormányt társadalmi kórtünetek garmadája sem készteti elgondolkodásra, pláne nem családpolitikájának változtatására. A nők hátrányos megkülönböztetésének felszámolása helyett, marad kirekesztő családmodell, a túlontúl válogatós családtámogatási rendszer, a rugalmatlan ellátórendszerek, az elégtelen egészségügyi szolgáltatások, és a sehová sem vezető, pazarló, osztogató szemlélet. Mi sem mutatja jobban az elhibázott szakpolitikát, mint azt, hogy a gyermekvállalás ma Magyarországon az egyik szegénységi kockázatnövelő tényező. Mégis miféle környezet az ilyesmi?

Ezek után csoda, hogy minden hatodik magyar baba külföldön születik? Egy fenét. Persze, a Fideszre ebben a helyzetben is számíthatunk: ezeknek a gyerekeknek a születését is elő tudja adni saját sikerként – beleszámítva őket a magyarországi statisztikai adatokba. Nem baj, egyszer majd feltűnik valakinek ezer év dohszaga az EMMI épületében. Csak nehogy túl késő legyen. 

 

Beszélnünk kell a nők helyzetéről és a nők elleni erőszak visszaszorításáról

A Liberálisok évek óta küzdenek a nők és gyermekek elleni erőszak visszaszorításáért, valamint azért, hogy e bűncselekmények esetében a prevenció domináljon a jogszabályok kialakításában, valamint az erőszakszervezetek munkájának szervezésében. Magyarországon minden tizedik nő él vagy élt olyan párkapcsolatban, amelyben bántalmazták vagy jelenleg bántalmazzák. Ez tarthatatlan. A kormány változatlanul képtelen a nők elleni erőszak visszaszorításáért küzdő civilek meghallgatására és az Isztambuli Egyezmény ratifikációjára. A Lanzarote-i Egyezmény, mely a gyermekek szexuális kizsákmányolása ellen kötött nemzetközi szerződés, szintúgy ratifikációra vár hazánkban. A Liberálisokkal ennek életbeléptetését is követeltük már – eleddig hiába.

A Fidesz újfent tanúbizonyságot tett Brüsszelben arról, hogy politikájának hangsúlyos részét képezi a nők hátrányos megkülönböztetésének fenntartása – ennek legszélsőségesebb formája a nők elleni erőszak. Számos alkalommal voltunk szemtanúi annak, hogy még a parlamenti patkóban is szóbeli erőszakot követtek el kormánypárti képviselők, ellenzéki képviselőnőkkel szemben. Hogyan tudnánk megértetni egy olyan politikai közösséggel, amely a vak komondoros képviselőt megtartották soraik közt a Parlamentben, mi is volna a teendő a nők elleni erőszak visszaszorításának ügyében, vagy melyek a teljes jogegyenlőségért folytatott küzdelem első lépései?

fideszesek_az_ep-ben.jpgA kép forrása: MTI/Beliczay László

Olyan politikával nem lehet előre lépni, amely alapvetően érdekelt a nők és férfiak közti (jog)egyenlőtlenségek fenntartásában

A héten tárgyalta az Európai Parlament a McAvan–Šuica-jelentést, amely többek között a lányok és nők testi, illetve lelki épségének biztosítása, a gazdasági és szociális jogok, valamint a lányok és nők szerepvállalásának előmozdítása, hangjuk és részvételük erősítése mellett foglalt állást. A kormánypárt EP-képviselői távolmaradtak a szavazástól. Mondhatnánk, hogy kinyilvánították: számukra ez a küzdelem nem fontos. Ennél azonban én tovább mennék.

Korábban a nők elleni erőszak visszaszorításáért folytatott küzdelemben maradtak passzívak a brüsszeli fideszesek. A mostani szavazástól való tartózkodás szerintem nem csak annak szól, hogy a most napirenden levő állásfoglalás felszólította a magyar kormányt az Isztambuli Egyezmény ratifikációjára, melyet nyilvánvalóan nem akar megtenni. A Fidesz politikájában tudatos a nők elnyomása. Az ellenkezője automatikusan kezd el jobban működtetni egy társadalmat, de a Fidesznek érdeke, hogy fennmaradjon a minden területen tapasztalt aszimmetria, csakúgy, mint orvos és ápoló, tűzoltó és rendőr, egészségügyi dolgozó és beteg, tanár és szülő vagy tankerület és iskola között. Ez a Fidesz rendszerének egyik alapja: egymással szembenálló feleket teremteni, hierarchikus viszonyok bebetonozott rendszerét fenntartani. Így lehet autoriter hatalmat igazán eredményesen építeni. A legrombolóbb játszmák egyike, hogy férfiak és nők között is így tesz a kormány.

A kormánypártok, saját céljaik érdekében pedig azt is képesek tétlenül nézni, hogy ma, Magyarországon a szexuális bűncselekmények elsődleges helyszíne a család.

nok_elleni_eroszak_mandiner.jpgA kép forrása: Mandiner

A családon belüli erőszak létét szóhasználatában is elvető Orbán-kormány tevékenyen részt vesz több millió honfitársunk folyamatos szenvedéséhez, és ahhoz, hogy a társadalom egy olyan fejlődési lépcsőfokon rekedjen, ami nélkül nincs felzárkózás a szabad világ boldogabb társadalmaihoz.

A Jobbik kémiai kasztrációra tett javaslata középkori szemléletet hozna vissza

A Jobbik szexuális bűncselekmények visszaszorítására tett szélsőséges javaslatait a leghatározottabban el kell utasítanunk. A kémiai kasztráció módszere a szemet szemért elvet követi, ami középkori társadalmak szintjére vetné vissza a magyart. Nem pusztán társadalomfejlődési lépcsőfokot, de szakmai síkot tekintve is hibás a szélsőjobboldali párt javaslata. Csak azokban az esetekben mutattak ki kevesebb visszaesőt, amikor a bűnöző maga vállalta a gyógyszeres kezelést. Számos alkalommal bebizonyosodott, hogy a büntetési tételek súlyosbításának nincs a társadalom többi tagjára nézve visszatartó ereje.

A Sólyon történt gyerekgyilkosság érthető módon keltett közfelháborodást, azonban politikai hasznot húzni az emberek haragjából és elkeseredéséből, különösen ilyen ügyben, rendkívül káros. A nők és gyermekek sérelmére elkövetett szemérem elleni erőszak, és az erőszak további formái – akár szóbeli is – kizárólag prevencióval, átfogó programokkal és a nemzetközi közeg által létrehozott, működőképesebb modellek importjával visszaszorítható. A társadalomban való gyűlöletkeltéssel nem.

A szabad világban működő megoldás puszta importja is jobb volna a jelenlegi helyzetnél

Nincs és nem is lehet elégedett társadalom az egyenlő méltóság és az egyenlő bánásmód elvei nélkül. Ebben nem visz előre az Egyenlő Bánásmód hatóság, kizárólag a jogállami normák és a szabad világ nemzetközi szerződéseinek tényleges betartása lehet irányadó. A joguralomból és a szándékból, hogy jogainkban és méltóságunkban mind egyenlők lehessünk, egyenesen levezethető intézményi keretrendszerek kialakítására kötelezi magát egy modern állam.

Az nem jogegyenlőség, hogy egy nő státusza megszűnik munkahelyén a GYED ideje alatt. Az nem jogegyenlőség, hogy egy fiatal nő munkakeresését akadályozza a várható gyermekvállalása. Az nem jogegyenlőség, hogy felsővezetői szinten alig találunk nőket a cégek hierarchiájában, az pedig már a világ keleti fele előtt is kínos, hogy a magyar parlament mindössze 10 százaléka nő.

eselyegyenloseg_nok_es_ferfiak.jpg

Az sem jogegyenlőség, hogy a kormány folyamatosan közvetíti saját családmodelljét a társadalom felé, miszerint egy nő helye a fakanál és a bölcső mellett van. Ennek egyenes következménye, hogy a nőnek otthon nincs szava. Akinek nincs szava, azt miért hallgatnák meg arról, hogy "felette álló férfi" bántalmazza? Először szóban, majd gazdasági értelemben, később jön a barátoktól és környezettől való elszigeteltség, majd a fizikai bántalmazás, amely gyakorta szexuális erőszak, és azt is statisztikák bizonyítják, hogy ezt a sort számos esetben követi gyilkosság: minden hétre jut egy nő, akit saját partnere öl meg. 

Amely ország a fentiekkel érdemben nem foglalkozik, sosem teremt valódi jog- és esélyegyenlőséget. Anélkül pedig nincs felemelkedés, nincs progresszió. Ez nem női ügy, ez össztársadalmi érdek.

Egy pártról és egy nehéz kompromisszumról

Nem csak a tisztesség, de a köztünk szövődött, baráti munkakapcsolat is megkívánja, hogy ebben a kérdésben, jelen formában is megszólaljak. Még ha az elmúlt másfél hétben hozott döntéseinkkel minden olyan bélyegre rácáfoltunk, amelyek 2013 áprilisában ragadtak ránk, (azonnal, ahogyan megalakultunk) nem ez kapott lángra a sajtóban. Ez – sokadszor – mérhetetlenül igazságtalan a Magyar Liberális Párttal és Fodor Gáborral szemben is. Tudom, a politikusok nem feltétlenül Grál-lovagok (ha mind azok lennének, nem itt tartanánk), és minden társadalomnak olyan tollforgatói vannak, amilyeneket megkövetel a népharag (bár ne kéne erről beszélni!), éppen ezért, talán ritka dolog is igazságról vagy igazságosságról beszélni. Elmondom, miért teszem meg most mégis.

Két hete pénteken, a Magyar Szocialista Párt választmányán olyasvalami történt, ami hosszú ideje példátlan a magyar politikatörténetben. A Magyar Liberális Párt nevében, szót kértünk a Szocialistáktól (tettük ezt egy nyílt levélben). Sermer Ádám, a párt elnökhelyettese és én megkaptuk a lehetőséget, hogy felszólaljunk egy másik párt legfontosabb döntéshozó testülete előtt. Elmondhattuk, hogy hozni jöttünk, nem vinni, hogy a választási szövetség megkötése és újabb párttal való bővülése önmagában is hordozza az üzenetet, hogy komolyan gondoljuk a Változás Szövetségét, komolyan gondoljuk az ellenzéki szerepből adódó kötelességeinket.

unnamed_4.jpgA pedagógustüntetés előtti percek

Megszületett a döntés: az MSZP és a Párbeszéd szövetséget kívánt velünk kötni, és szerény, ám létező, releváns ajánlatot tettek felénk. Ekkor a választmányi elnök azt nyilatkozta, hogy engem ajánl a lista 15. helyére, amelyet az akkor még kétpárti szövetség fenntart számunkra – másnap délelőttig, amikor döntést kell hoznunk. A kampánynyitó szombat délutánra esett, nem volt sok idő. A Liberálisok Ügyvivői Testületének órái voltak rá, hogy eldöntse, él-e az egyébként valóban nagyon szerény, és bennünket igen nehéz helyzetbe hozó lehetőséggel. Nehéz kompromisszumok meghozása várt ránk, a pártelnökre különösen. Amikor megkérdezték tőlem, hogy hogyan fogjuk nevezni az aznap éjszakát, azt feleltem, hogy az egymás iránti szolidaritás és a lojalitás éjszakája volt. Minden eshetőség fölmerült, a szervezet kész volt az önálló indulásra – mint legrosszabb forgatókönyv, hiszen biztosan tudtuk, hogy aki most így dönt, ezen az oldalon, rombol. Azt a szándékot helyeztük minden elé, amit kezdetektől fogva: építeni akartunk.

epiteni_akartunk.jpgNem csak akartunk, tudtunk is építeni 

Sosem neveztem nevén a kollégámat a sajtóban – noha sokszor hivatkoztam rá –, aki az út elején azt tanította nekem, hogy „ha politikus vagy, első sorban azt kell nézned, mi a jó a hazádnak, második lehet a pártod, és harmadik lehetsz te”. Ő Fodor Gábor volt. Senkinek sem az jutott eszébe, hogy komolyan gondolhatta ezt, holott elég három nagyon jól látható pontot észrevenni az elmúlt harminc évéből: kétszer (1993, 2009) adott vissza parlamenti mandátumot, és amikor Magyarország a 2008-as gazdasági válság küszöbére egy koalíciós válságokkal terhelt időszakban érkezett, szakértői kormány létrehozásáért szállt ringbe, tette ezt széllel szemben. 

_fodor_bosz_blog_01.jpgA párt alakuló sajtótájékoztatója

A stafétaátadás egyedülálló gesztusa helyett, múlt péntek óta arról szóltak a hírek, hogy egy kevésbé ismert, fiatal politikus kapta a 15. helyet a listán. A folyosói beszélgetések pedig sok esetben arról, hogy „persze, mert tőle lesz a legkönnyebb visszavenni a mandátumot, aztán meg azt ültetnek oda, akit akarnak”. De ez nincs így. A lista három helye a Magyar Liberális Párté. Közülük az elsőre a Liberálisok engem jelöltek, a másik kettőre az elnökhelyettest és a pártigazgatót. Komolyan vettük a megállapodást, a szövetségeseinket és önmagunkat is. Az elmúlt öt évben nem volt olyan megállapodás, amit megkötöttünk, és ne tartottunk volna be. Ezzel is így vagyunk.

Amikor kaptunk jobbról-balról hideget-meleget, akkor is itt voltunk egymásnak. Egy pici, pár száz fős, de erős közösség, mérhetetlen teherbírással, és azzal a képességgel, hogy haladjunk az utunkon, bármi történjen is. Sokan elvitatták tőlünk, mások kifejezetten akadályozni akartak bennünket abban a közel öt éve kimondott szándékunkban, hogy a politikai otthont kereső liberális szavazók számára kívánunk közösséget építeni. Figyelembe véve, hogy sok esetben nagyon szeretett, eleinte kifejezetten népszerű szervezetek hogyan tűntek fel üstökösként a közéletben, és tűntek is el szinte teljesen, hónapok alatt, nincs miért szégyenkeznünk. Az elmúlt öt évben, alig voltak barátaink. Azok voltak, azok lettek, akik most is itt vannak körülöttünk. Magyarország érdekein, és a liberalizmus eszmeiségén túl, egymáshoz, akár szűk, akár tágabb körben, mindig hűek voltunk. Akkor is, amikor belülről, és akkor is, amikor kívülről kívántak szétszakítani bennünket. Megmaradtunk.

Most, hogy olyasvalami történt a köreinkben, amire az elmúlt harminc évben nem volt példa: valaki kész volt átadni a stafétát azoknak a fiataloknak, akiknek a fejlődését és felnövését ő kifejezetten támogatta, most sem ez ebből az egészből a fontos. Nem baj. A változásért dolgozunk. Szövetségben. És biztos vagyok abban, hogy a következő négy évben azt is világossá tudjuk tenni, hogy minden ellenszél mellett is, be tudjuk bizonyítani az embereknek, hogy jobbak, nagyobbak és többek vagyunk, mint amilyennek most gondolnak minket. Éppen az általunk kötött kompromisszumok mutatták meg ezt – bárki bárhogyan csomagolja is be őket. Mutassanak még egy pártvezetőt, aki erre kész lett volna.

_sa_fg_sajttaj.jpgSermer Ádám és Fodor Gábor közös sajtótájékoztatója

És hogy ez az egész miért? Mert hiszünk abban, hogy az emberi méltóság mindenekfölött való mivolta, az egyéni és csoportos felelősségvállalás kérdéskörei, a jogtudatosság, a nyugati világhoz hasonlatos állampolgári öntudat, a honfitársaink iránti feltétlen tisztelet, a szabad ország és szabad iskola – jelen pillanatban csak álom- – képe nem maradhat parlamenti képviselet nélkül. 

 

„Én sem akarok önöktől megtanulni nyereg alatt húst puhítani”

Többé-kevésbé állandó a romaellenesség Magyarországon, gyakorlatilag „telített a mezőny, nincs hová növekedjenek a számok” előítéletesség területén. A romák dehumanizálása mindennapos, az arctalan tömegképzés, az ember figyelmen kívül hagyása, az áldozathibáztatás része a társadalom cigányságról alkotott képének. Ugyanakkor, mintha valamifajta irigység is körülvenné a romákat: egy 2006-ban készült felmérés kimutatta, hogy Svédország után, a második helyen végeztünk abban a statisztikában, amely azt mutatja meg, hogy az állampolgárok közül hányan gondolják azt, hogy romának lenni inkább előny, mint hátrány. Zavaros víz a miénk. A Political Capital antiszemitizmusról és rasszizmusról szóló konferenciájának rövid beszámolója. 

Több évtizedes megoldatlan kérdés a romák rendszerváltás utáni helyzete, és az idő előrehaladásával alig-alig van előrelépés. Számos szervezet, az Autonómia Alapítvány, a Haver Alapítvány, a Zachor Alapítvány, az Idetartozunk Egyesület, vagy akár az Igazgyöngy Alapítvány küzd fáradhatatlanul azért, hogy a romák integráció sikeresebb folyamat legyen, mint az elmúlt közel három évtizedben. Amit azonban nagyon nehezen ért meg az ország: „egy feszültséggel teli közösség a társadalmi együttélést boldogtalanná teszi, a csoportokat összeugrasztja, és ezt a tendenciát nem a kisebbség tudja megváltoztatni”. Ez a többségi társadalom felelőssége.

pc_konfi.jpg

Valahol mind áldozatok vagyunk

Egy nagyon bizonytalan és zavaros identitású társadalom a magyar, túlszorongó az ország, így túlszorongja az iskolát is.” Emiatt ilyen kompetitív, emiatt ilyen stresszes. „Azért toljuk túl a versengést, mert fenyegetve érezzük magunkat.” Azt gondoljuk, az nyújt majd menedéket, ha érmeket akasztanak a nyakunkba, és tucat számmal kereteztetjük be az okleveleinket, bizonyítványaink mellé járó dicséretet. Erre lenne megoldás, ha szolidárisak volnánk, és a közösséget erősítenénk. Megértenénk, hogy nem csak az a jó gyerek, aki ötöst kap, vagy versenyt nyer, de az is, aki „csak” becsülettel eljött az iskolába, és elvégezte a feladatait.

Ebből a versengő rendszerből azonban véglegesen kiszorulnak azok, akik generációkon átívelő sikertelenségek erdejébe születtek, leszakadó kistérségbe, és meg sem tudják fogalmazni igazán, mit várnak önmaguktól, mit várnak az élettől. Mit várhat az ember, ha döngölt padló van a konyhájában, 2018-ban, Európában, és vagy van mit megsütni aznap a sparhelt tetején, vagy nincs.

Az integratív oktatás csak a belépő

Természetes, hogy integratív oktatás nélkül nem megy, ez azonban még csak a nulladik lépcső. Felhívni a figyelmet az előítéletes gondolkodás veszélyeire csak akkor ér valamit igazán, ha közben megtanuljuk az alapvető emberi jogokat az iskolában, megtanuljuk, hogy nem mindenki ugyanolyan, mint mi, és azt is, hogy ez így van jól. Ha úgy tetszik, az iskolának arról is szólnia kell, hogy megtanuljuk egymást. Meg kell mutatnia, hogy „van egy olyan morális szint, amely ahhoz segít hozzá bennünket, hogy felismerjük az előítéletes, kirekesztő gondolkodást, és tegyünk ellene”.

hejokeresztur.jpgA hejőkeresztúri csodasuli, ahonnan mindenki továbbtanul - fotó: Észak-Magyarország 

Ezen túl azonban vannak még valakik, akiket nem felejthetünk el: a már felnőtt generációk tagjait. Azokat az embereket, akik talán sosem jutnának ki a gödörből, alapítványok önkéntesei nélkül. Azokat az embereket, akikkel „kis célokat kell kitűzni, de azokat nagyon”. Hogy legyen egy ötfős családnak végre egy fürdőszobája azon a soron, ahol még a vezetékes víz is luxusnak számít. Hogy épüljön meg az előtetője annak a háznak, amely egy idő után összedőlne, ha nem védené a támfalat néhány újabb cserépsor.

Másoknak természetes, de a cigányságnak küzdeni kell érte

Az emberi méltóság, az egyenlő bánásmód, a tisztelet, az előítélet-mentesség több százezer ember számára ebben az országban puszta vágyálom. Míg a gyűlöletkeltő plakátok üzenetei futótűzként terjednek az országban, addig az elfogadást, az integrációt célzó kampányok rendre elbuknak. Nem pusztán azért, mert nem szólunk egymáshoz, vagy mert nem ismerjük meg közelről egymást. Nagyon jó, ha önkénteseknek köszönhetően látnak gyerekek zsidó vagy cigány embereket, „és látják, hogy nincs patájuk”. El tudják utána mondani, hogy „de hát én már találkoztam ilyen emberekkel, és nem olyanok voltak, mint amilyennek őket a tévében beállították”.

 „Sokan aranypolgárok, de a vasárnapi ebénél pogromokról vizionálnak.” Fontos feladat az előítélet tényének elismerése is. Jól példázza a jelenlegi helyzetet, hogy a tíz éve kezdődött romagyilkosságok ügyében először a romák körében vizsgálódtak. A rendőrök az egyik kettős gyilkosságot balesetként akarták jegyzőkönyvezni. A másik esetén elindult a találgatás, hogy vajon milyen roma csoportok számolhattak le egymással, miközben jól megtervezett gyűlölet-bűncselekményekkel álltunk szemben. És mire ez elhangzott a médiában, talán már késő is volt.

Amíg a romák arctalan tömegként kezelése nem szűnik meg, addig nincs előrelépés. Amíg egy 130 kilós cigány ember sorban áll a boltban, és mikor sorra kerül, úgy érzi, hirtelen átlátszó üveggé változott, mert kiszolgálták az előtte állót, és azonnal a mögötte állóhoz szóltak, hogy „mit adhatok?”, addig nem arról kell beszélnünk, hogy a politikának színvaknak kell lennie. A politikának látnia kell a kialakult helyzetet, és látnia kell a cigányság problémáit. „A közszolgáltatásoknak kell színvaknak lenniük.” Hogy ne mondhassuk el, hogy jelen pillanatban több tízezer roma gyerek azért ér be sárosan az iskolába, mert ahol élnek, ott nem hogy járda, de közút sincs. Hogy amíg mi azt mondjuk, hogy azon az utcán megyünk haza késő este, ahol világosabb van, addig náluk az egész faluban nincs közvilágítás. Hogyan legyen tiszta az utca, ha nincs kuka, és nincs szemétszállítás? Nincs íróasztal, nincs hegyesre hegyezett színes ceruza – mert az is kérdés, kitart-e a zsíros kenyér hó végéig.

nyomor_szele_1.jpgFotó: Nyomor széle blog

Ekkora erőforráshiánnyal nincs előrelépés

Sok régió nem pusztán az elkötelezett, de a kiégett szociális munkásokat is nélkülözi. Nem csak pénz, ember sincs arra, hogy szóljunk azokhoz, akikhez jobbára senki sem szól. Nincs pszichológus, nincsen alternatív hírcsatorna, nincs bekapcsolódás a társadalom vérkeringésébe. Nemzedékeket nyomorított meg a történelemoktatás, mert úgy tűnt, nem volt cigány történelmi szereplő, holott ez nem igaz. Ez az előítélet, meg az, hogy „minden Megasztár tele van tehetséges cigányokkal, de roma közszereplőt politikai műsorban nem látunk”.

setet_jeno.jpgSetét Jenő - a kép forrása: PR Herald 

Amíg ezzel a drámával állunk szemben, és amíg olyan mondatokat hallani kormánypárti politikusok szájából, hogy „a roma-ügy komolyabb annál, minthogy csak a romákra bízzuk”, nem lesz változás. Addig sem, amíg egy romakonferenciát végigülő ember fel tudja tenni azt a kérdést, hogy „mit tudok én tanulni a cigányoktól, ezt mondja meg nekem”. És – Setét Jenőnek köszönhetően – nem maradt el a legjobb válasz, ami adható: „hozok ide magának olyan romát, aki genetikus, olyat, aki mérnök, olyat, aki asztalos, vagy cipész. Mindegyiktől mást tanulhat. De legfőképpen azt tanulja meg, hogy ne tegyen fel ilyen kérdést, mert így arctalan tömeggé tesz minket. Én sem akarok önöktől megtanulni nyereg alatt húst puhítani, vagy hátrafelé nyilazni”.

Az óvodák és az iskolák nem műveleti területek! – gondolatok a HIT-ről

A napokban levelet kaptak az oktatási intézmények vezetői, hogy mostantól ők felelősek az intézményre háruló honvédelmi- és válságkezelés katonai vonatkozású feladatainak megszervezéséért és végrehajtásáért. Azzal, hogy az iskola- és óvodaigazgatóknak kell megírniuk a Honvédelmi Intézkedési Tervet (HIT) a kormány hallgatólagosan elismeri, hogy a Magyar Állam képtelen az adófizetők pénzéből finanszírozott egyik legfontosabb feladatának ellátására: arra, hogy garantálja állampolgárai biztonságát.

Nem az óvoda- és az iskolaigazgatók feladata, hogy a terrorizmustól megvédjék a gyerekeket és a fiatalokat. Ez a Terrorelhárítási Központ, a rendőrség és a honvédség feladata lenne – szorosan együttműködve a titkosszolgálatokkal. Érthetetlen, hogy az Orbán-kormány miért várja el az iskola és óvodaigazgatóktól, hogy terrorellenes intézkedési tervet dolgozzanak ki, miközben Orbán Viktor saját állítása szerint is Magyarország biztonságban van a kormány „kiváló” politikájának hála. A Honvédelmi Intézkedési Terv ötlete az mutatja, hogy súlyos problémák vannak a kormányzással. Két lehetőség van:

1.) vagy Orbán Viktor hazudik, amikor azt állítja, hogy Magyarország biztonságos hely és egész Európában a legbiztonságosabb ország. A miniszterelnök még tavaly októberben azt mondta: „A mi határainkon már csak az juthat át, aki jogszerűen érkezik, és tiszteletben tartja a törvényeinket”. Amennyiben igaznak feltételezzük a kormány állítását, hogy a menekültek azok, akik a terrorveszélyt magukkal hozzák, és a mi határainkat hermetikusan lezárták, miért kellene bármilyen terrortámadástól tartanunk?

2.) vagy az Orbán-kormány félelem és gyűlöletkeltő politikájának újabb sötét állomásához érkeztünk, amikor a gyerekeket is bevonják a háborús propaganda terjesztésébe.

playing_with_fear.pngJáték a félelemmel - hírünk a nagyvilágban. A The Economist korábbi címlapján, a magyar miniszterelnök a francia szélsőjobb vezetőjével és Donald Trumppal egy társaságban

Akár az egyik igaz, akár a másik, mindkét esetben súlyos helyzetben van Magyarország.  

Ha az 1.) pont igaz, akkor az Orbán-kormány komoly mulasztásban van, a lakosság pedig veszélyben. Ezek szerint a kormány folyamatosan hazudozik, amikor azt állítja, hogy meg tudja védeni állampolgárait. Ha viszont így van, akkor sem a pedagógusoktól kell elvárni, hogy hirtelen terrorelhárítási szakemberekké váljanak. Megvannak a megfelelő szervek, hogy ezt a feladatot ellássák. A terror ellenes küzdelmet nem az ovisokkal és az iskolás gyerekekkel kell megvívni. Ezt a feladatot a TEK-nek, a rendőrségnek és a honvédségnek kell ellátnia. Az iskolák vészhelyzetre kialakított tervére központi protokollt kell kidolgozni, amelyet a helyi sajátosságok felmérése után ismertetnek az intézmény vezetőségével és tantestületével.

Ha 2.) pont az igaz, akkor sincs okunk az örömre. A Fidesz gátlástalanságának újabb sötét állomásához érkeztünk. Gyerekeket használnak fel a hazugság- és félelemkampány terjesztéséhez. Láttuk az ünnepek alatt, hogyan térdepeltették a gyerekeket, tudjuk, hogy már a középiskolásoknak is honvédelmet és lövészetet tanítanának. Mi jöhet még ezután?

Jogos a követelés, hogy a kormány vonuljon ki az oktatási intézményekből! Hagyja békén a gyerekeket! Hagyja békén az ovisokat és az iskolásokat!

A terrorizmussal való és a félelemkeltés – most már gyerekekben is – történelmi bűn. Az óvodákban és iskolákban félelmet kelteni kifejezetten káros. Társadalomromboló hatása van. Ne hazudják azt, hogy a gyerekeink veszélyben vannak! Ne csináljanak úgy, mintha az óvodák és iskolák igazgatóinak bármiféle terrorveszéllyel kellene szembenézniük!

Egy felelős kormány nem félelmet kelt, hanem azt üzeni a polgárainak, hogy ők biztonságban vannak. Bízhatnak az egyenruhásokban, bízhatnak a hivatalos szervekben, bízhatnak a kormányban, és abban a titkosszolgálatban, amely többek közt a terrortámadásokat hivatott előre jelezni, és még az előtt megakadályozni, hogy az elkövetők a civilek közé jutnának.

Ha a kormány nem tudja megvédeni az óvodákat és az iskolákat, és ezt a feladatot, egy hozzá nem értők által megírt forgatókönyv alapján, a tanárokra bízza, akkor ki kell mondanunk, az Orbán-kormány kudarcot vallott a honvédelemben és a biztonságpolitikában.

Az állam cselekvő részvételének a honvédelem infrastruktúrájának fejlesztésében kellene megmutatkoznia, a titkosszolgálat, a rendőrség és a katonaság olyan minőségi felszerelésében és működtetésében, hogy az állampolgárok védelmét ellássák. Amelyik kormány ilyen kötelezettséggel terheli az oktatási intézmények vezetőit, az nem gondoskodik megfelelően az állampolgárok biztonságáról. És a legszomorúbb, hogy ebből a mulasztásból még politikai tőkét is kovácsolnak.

A hatalommal való visszaélés társadalma – a #metoo kampány rendszerszintű olvasata

Nem meglepő, hogy olyan kormányunk van, amely visszaél hatalmával, hiszen ennek a viselkedésnek számos megjelenési formájával találkozunk Magyarországon, így sokan észre sem veszik, hogy amit a kormány tesz, az nem más, mint a polgárok folytonos megalázása. A fejletlen (esetünkben az éppen visszafejlődő) demokráciákban és az instabil lábakon álló, fejlesztésre szoruló jogállamokban ritkán létezik a társadalom polgári öntudata, holott ennek megléte elengedhetetlen előbbi kettő megszilárdításához. A #metoo kampány rendszerszintű olvasata behálózza az egész országot. Mindenkit érint, és mindenkit visszahúz. Azért fontos megértenünk a problémáját, hogy túlhaladhassuk azt

Hűbéruram, uram-bátyám

Már az iskolában elkezdik hozzászoktatni a diákokat ahhoz, hogy büntet az értékelési rendszerünk, hogy hozzánk lehet vágni az ellenőrzőfüzetet, krétát, vagy éppen még egy karót, hiszen „jó” módszer a féléves bizonyítvány közeledtét fegyelmezési eszközként használni. A gyerek vagy belehúz, vagy két jeggyel rosszabbat visz haza, és így a szülő beszállhat a tanár által már hosszú ideje vezényelt megalázó hadjáratba – otthonról is érkezik a büntetés. A sorkatonaság intézményéből adódóan a fiatal fiúkkal hamar meg lehetett tanultatni, hogy a rangsorban felettük álló kiképző tiszt bárhogyan beszélhet velük, sőt, az infrastrukturálisan fejletlen, gondolkodó ember számára nevetséges és méltatlan intézményt „tisztelni” kell, puszta léte miatt. Ez kezd most visszakúszni, az orbáni oktatáspolitikán keresztül, a már-már félkatonai iskolarendszerünkbe.

A feltétel nélküli parancsvégrehajtás, a tekintélytisztelet és az alá-fölérendeltségi viszonyok érdemtelenül megmászott szamárlétrái mellett nem fejlődhet egészséges társadalom.

hierarchia.jpgÉppígy volt ez a manapság leginkább orvostársadalomban megjelenő hűbérúri viszonyokkal, így volt ez a kádári diktatúra uram-bátyám világán alapuló országban, és így van ez ma is, a Fidesz által teremtett, illiberális államban, amelyet a kormány Nemzeti Együttműködés Rendszerének nevez. Hát persze: vannak, akik együttműködnek a nemzettel, és vannak, akik nem. Ők a rendszeren kívüliek. Akiknek semmi sem jár.

Megerőszakolták? Zaklatták? Fogja be a száját!

A vezetésoktató-mazsola viszonytól kezdve, a rendőr-sofőr viszonyon át, az oktató-hallgató viszonyokig, a hivatalnok és az ügyet intéző állampolgár mind-mind olyan hatalmi viszonyban állnak egymással, ami jelen világunkban több mint egészségtelen. A fortélyos félelem és a megfelelési kényszer nyomasztó, sokakat megbetegítő hálója igazgat. Egy olyan világ szabályrendszerét merevíti meg a Fidesz Magyarországon, amelynek kizárólag egy nagyon szűk, privilegizált kör élvezi hasznát, és mindenkinek, aki a társadalmi ranglétrán/szakmai hierarchiában/befolyását vagy anyagi helyzetét tekintve alattuk foglal helyet, kuss a neve.

Így lett kuss a neve végül azoknak is, akik bűncselekmények áldozatai. Így maradt szégyenben az a bántalmazott, akinek a bántalmazóját kéne pellengére állítani. Így válik a nemi erőszak, vagy a szexuális bántalmazás, szóbeli vagy fizikai erőszak – sok esetben családon belüli – áldozata megalázottá, a tettes pedig győztessé. Mert a játszma az áldozatra szabja azt a szerepet, amiben nem lehet megszólalni. Az áldozat szavát kérdőjelezik meg, nem a tettesét. És nem ez az egyedüli élethelyzet, ahol így van.

humiliation.jpgA diák, akinek bűne abban áll, hogy diszgráfiás, kapja sorozatban a fekete pontokat, és veszti el végül minden kedvét arra, hogy iskolába járjon. A hivatalba ügyet intézni érkező állampolgár távozik végül megszégyenülten a hivatalból, mert ott elhitették vele, hogy hibát követett el, és jöjjön legközelebb – holott a hivatalban egy pillanat alatt lehetett volna korrigálni a hiányosságot. A szülőnő érzi magát rosszul, mert szólni mert, hogy inna egy pohár vizet, vagy hogy elzsibbadt a lába, mert kikötözték a fejlettebb országokban már alig használt szülőágyhoz. Ugyanez a nő az is, aki aztán hónapokon át dolgozik azért, hogy kötődni tudjon a kisbabájához, mert megaláztatások és vele előre nem egyeztetett beavatkozások sorát kellett némán tűrnie a szülészeten – azért, mert a főorvos úr azt mondta -, és a traumatikus szülés a legbiztosabb receptek egyike a poszttraumás stressz és a szülés utáni depresszió előidézésére egy fiatal anyukánál.

Így vezetnek végül a bántalmazottakról statisztikát, és nem a bántalmazókról. Így lett végül a kiszolgáltatott megbélyegezve, szemben a bűncselekményt ellene elkövetővel. Így bélyegzik meg azt a nőt, aki nem ugrik ki a bőréből egy néhány hetes csecsemőt tologatva a kocsiban, és nem azt az orvost, aki őt megalázta, mialatt élete legszebb pillanatainak átélésében is segíthette volna.

Emberi méltóság? Ugyan már!

Ezek a problémák mind egy tőről fakadnak. Abból, hogy az emberi méltóság és az alapvető állampolgári jogokat meg kell tanulni tisztelni. Egy hűbéri viszonyokból ilyen-olyan diktatúrába átfordult, megszállások sorozatát elszenvedett országnak talán egy picit többet és jobban kell tanulnia, mint a szabad világ nyugatibb társadalmainak.  A véráldozat nélkül lejátszódott, ’89-es forradalom azonban nem azt jelenti, hogy megspórolható a társadalmi munka. A szemléletünk megváltoztatása, a gondolatiság megszületése, hogy mi mind állampolgárok vagyunk, azonos jogokkal és egyenlő méltósággal, evidencia kell, hogy legyen. Nem létezhetnek egyenlők és egyenlőbbek, mert így a korábbi, egészségtelen társadalmi viszonyok és egyének közti beteges beidegződések közösségét termeljük újra.

Alapvetően hibás azt hinni, hogy a jelenlegi rendszerben Martonisták és Sárosdisták pártjaira szakadva megoldást és kiutat találhatunk ebből a közösségi zsákutcából. Amíg a hatalommal való visszaélés kérdésköre nem megértett és kibeszélt probléma, mindig ugyanazokban a mocsarakban fog elsüllyedni ez a társadalom, amelyek máris Európa perifériájára küldtek minket – és ez csak egyre rosszabb lesz.

abuse-of-power.jpgMert bármit is csinálunk mi itt, ezen az alig 94.000 négyzetméteren, a világ közben fejlődik. Maximum mi kimaradunk a folyamatból. Az pedig a jövő diákjainak, színésznőinek, katonáinak, ügyet intézni kívánó embereinek, adóalanyainak, szülőnőinek, és állampolgári jogok gyakorlati megvalósulásáról még csak álmodni sem merő magyarjainak lesz nagyon rossz. Történik ez úgy, hogy a hátrányokat mindig csak a „másodlagos egyenlőségű” egyének fogják észlelni. Az úszópápák, a miniszterelnökök, a kiképzőtisztek, a diákot megalázó tanárok, a főorvos urak, a színházigazgatók vagy a Kossuth-díjasok sosem.