Bősz Anett blogja

2016.máj.18.
Írta: Bősz Anett komment

Üzenjük Brüsszelnek: „a Viktor nem engedi meg”

Soros György pénzéből tanult angolul és járt a milliárdos üzletember alapítványainak jóvoltából ösztöndíjasként egy olyan egyetemre, ahol most szégyenkeznek miatta. Vágyott a Kelettől való elszakadásra, arra, hogy maga mögött hagyja a fiút, akit olykor agyba-főbe vert az apja a faluszéli házban, de most megtűri az asszonyverőket a frakciójában, és örömmel üzletel a putyini Oroszországgal, elfordulva mindentől, amit az euroatlanti szövetségi rendszer jelent. Demokráciát, jogállamot, diszkrimináció-mentességet, kisebbségi jogok védelmét, alapvető emberi jogok tiszteletét, jólétet és szabadságot. Fordul helyette a megalomán autoriter vezetők felé, a kerti stadion és házi kisvasút építésének világába, majd a fanyalgóknak azt üzeni: ez az ország mindig is olyan volt, hogy aki épített, azt pocskondiázták – az ellenzők véleménynyilvánítása puszta cinizmus tehát.

orban_viktor_1989_2015.jpg

Nincs benne érték, sem a jobb, sem a baloldalról – a liberalizmust már rég eltemette magában, már ha volt benne egyáltalán valaha (megjegyzem, egy önmagát liberálisnak nevező rendszerváltó pártban illett volna). A keresztény-konzervatív értékekhez, valamint a valláshoz, egyházhoz való viszonyát mi sem mutatja jobban, mint hogy az összes gyermekét más egyház keresztelte meg. Mindig az, amely az éppen aktuális érdekeit szolgálta. Politikai üzenet, vagy önös érdekű üzlet? Firtatni talán hasztalan is, beszédesebb a fordulat, hogy az Evangéliumi Testvérközösség létét is veszélybe sodorta, mert nem tudta elviselni, hogy vezetője Iványi Gábor - a regnáló miniszterelnököt és feleségét eskető lelkész -, szolidáris, szabadelvű ember. Vérbeli demokrata, aki akkor is képes az elesetteken segíteni – világszínvonalon -, ha az államtól semmilyen segítséget nem kap.

A kormányfőben nincs szolidaritás, nincs benne önkorrekcióra való képesség – lásd unortodox gazdaságpolitika, amely az uniós gazdasági mutatók statisztikáinak legvégére sorolt bennünket az elmúlt negyedéves GDP-növekedési adatok között (amely esetünkben az előző negyedévi adatokhoz képesti GDP-csökkenés) -, a szolidaritás hiánya pedig rögvest megmutatkozik a szegregáció újbóli állami támogatásában, s az elesettek út széléről árokba való taszításában. Minden ideológia legszélsőségesebb formájából adódó negatívumait gyűjtötte össze, öntötte le nemzeti mázzal, beborította a székely zászlóval és a magyar Himnusszal. A rosszemlékű szocializmus államosítása, a szélsőjobboldali kirekesztés, sőt, még a liberalizmusból sokak által nem szeretett individualizmus és neoliberális gondolat is megjelenik benne: „ha nincs semmid, annyit is érsz, de az államra ne számíts.” Teszi mindezt világbajnok áfával, és állami szolgáltatások silány mivoltához mérten pofátlanul magas adóterhek mellett.

4,6 millió szegény él ebben az országban. Az ingázókkal együtt több mint félmillióan dolgoznak külföldön. Ez azt jelenti, hogy a hazánkban próbálkozók közül minden második szegény. A szegények jelentős része – 47 százaléka – pedig még dolgozik is, a minimálbért keresők 22%-kal maradnak el az uniós szegénységi küszöbtől. Ennek ellenére – mivel a magánnyugdíj-vagyon államosításával az utolsó reményt is elégették a semmibe, hogy a magyar polgárok elenyésző része legalább a saját nyugdíjáról gondoskodik majd, ha már egyszer – a meg nem született gyermekek országaként – öregedő társadalmunk nem lesz képes fenntartani az állami nyugdíjrendszert. Éppen ezért a „briliáns” ötlet a törvénygyár kazánfűtőitől: legyen perelhető, aki nagykorú állampolgárként nem tartja el idős szüleit.

Most itt vannak Orbánnak a láthatatlan ellenségek. A közel-keleti konfliktusok meghozták, amire egy megosztásra játszó politikus vágyik. A bőrüket háború elől menekítő emberek tömegei, akik közül nem egész 1300-at kéne befogadnia ennek az országnak. Olyan embereket, akik igazolták már: állításuk igaz, mely szerint ők az ENSZ Alapokmányának menekültekről szóló záradéka értelmében valódi menekültek: jogosultak egy biztonságos országtól segítséget kérni. Nem gazdasági haszonlesők, nem olyan emberek, akik saját országuk gazdasági és szociális problémáit nyugatabbra költöztetnék. Hazudnak róluk. 

1300 ember. Egy népesebb fővárosi általános iskola iskolapolgárainak létszáma. Nem hogy az ország kultúrájára nem lennének kihatással, de egy budapesti kerületére sem. A szolidaritás hiányának ára megközelíti a 80 millió forintot fejenként. Te jó ég! Ha mindegyikőjük lakást és autót kapna a Magyar Államtól, no meg ingyenes egyetemi képzést és két nyelvtanfolyamot, esetleg szakmát kezébe – ha nem volna egyébként -, akkor sem tudnánk rájuk ennyi pénzt költeni. De beindult a gyűlöletkampány: nem jöhetnek.

És hogy miért nem?

Arra – különös módon – indirekt választ adott Rubovszky György, a Hír TV kamerája által rögzített hang- és képanyagon keresztül. „Mert a Viktor nem engedi meg.” Mindegy, hogy éppen mit enged meg, vagy mit nem – hogy Áder Jánost akarja a süllyesztőbe dobni, vagy megépíteni egy kisvasutat, miközben a kórházainkban többen halnak meg egy év alatt ott szerzett fertőzésekben, mint ugyanennyi idő alatt autóbalesetben -, a kételkedni és ellentmondani képtelen gépezet mögötte mozdulatlannak látszik (tele olyanokkal, akik még a Kádár-rendszerben tanulták a szervilizmust), még ha időnként ki is lóg a lóláb. Továbbra is költik az adóforintjaink milliárdjait olyan dolgokra, amit "a Viktor megenged", no meg olyanokra, amelyeket "nem enged meg." Ennyiből áll ez a kormányzás. Ennyiből áll a Nemzeti Együttműködés Rendszere. Orbán Viktorból, és abból, amit ő megenged.

rubovszky.jpeg

A kérdés az, hogy mennyi kárt tud még okozni Orbán Viktor és kormánya a magyar társadalomnak. Mennyire blamál még le bennünket egy újabb sértődött külügyminiszteri nyilatkozat, hány – esetleg nagyítóval még fellelhető – szövetségest vesztünk még el, és milyen bizonyítványt állítunk ki magunkról azok előtt a népek előtt, akik egyébként szíves örömest fogadtak be bennünket 12 évvel ezelőtt az Európai Unióba, elfogadván, hogy adóeuróikból minálunk épül új főtér vagy épp metró.

Orbán Viktor nem való az Unióba. Nem való a 21. század politikusai közé, de nem való a nyugati szövetségi rendszerbe sem. Az a kérdés, hogy őt veti-e ki magából a magyar társadalom, vagy megtörténik a dráma: évtizedes történelmi visszafordulás a múltba, a diktatúrák által kikövezett Keletbe, és abba a világba, ahol az embernek akkor sem szól a szája, ha már nagyon fáj a feje. És hogy miért nem? Azért, "mert a Viktor nem engedi meg". Teljes képtelenség.

Nyílt levél a szakszövetségek vezetőihez

Tisztelt Elnök Urak, Elnök Asszonyok!

Felhívással fordulok Önökhöz, az elmúlt két hétben zajló úszóbotránnyal kapcsolatban. Levelemmel nem célom visszatérni Kiss László nemi erőszak ügyében kapott börtönbüntetéséhez, véleményem szerint másról kell beszélnünk. Olyan ügy ez, amiben az egész magyar sporttársadalomnak felelőssége van. 

Az Úszószövetség botrányát nem kizárólag az 55 évvel ezelőtti nemi erőszak ügyének eltitkolása adja – az annak egy lényegi eleme, amely felszínre hozott a nyilvánosság előtt eddig szintúgy rejtve maradt problémákat. A botrány az áldozathibáztatás és a történtek elbagatellizálása miatt gyűrűzött tova. Ezek mellett nem mehetünk el szó nélkül, hiszen a társadalomfejlődés egy fontos lépcsőfoka a felismerés: az erőszak áldozatára áldozatként, nem pedig tettestársként, esetleg a történtek okozójaként kell tekinteni.

Ami ellen szintúgy kötelességünk felemelni a szavunkat: Kiss ügye felszínre hozta, hogy az úszógyerekek felkészülésében mindennapos (volt) a testi fenyítés, a megaláztatás és a megfélemlítés. Egy edző nem sértheti tanítványai emberi méltóságát. Súlyos anomália az, ha a sportpályán, vagy az öltözőkben meg lehet valakit fosztani alapvető emberi jogaitól. Az emberi jogok lábbal tiprása számos formát ölthet: ilyenek a testi fenyítés, egy ember félelemben tartása, megalázása, mások előtt való megszégyenítése.

respect-in-sport3.jpgSportolóként tisztában vagyunk vele mindannyian, hogy a sikerhez vezető út fájdalommal van kikövezve. Izomláz, ficamok, rándulások, törések, lila foltok, térdműtétek, sporttársakkal való véres összecsapás és begipszelt végtagok is jellemzik egy élsportoló felkészülését. A fájdalom nagyon is része egy élsportoló életének. Ez az, amit mindenki vállal a nemzetközi sikerhez vezető úton. Amit azonban nem vállal senki, hogy az emberi méltósága sérüljön a felkészülése során.

A korábbi úszók közül egyre többen fordulnak nyilvánossághoz saját történeteikkel, amelyek azt mutatják, az erőszak kultúrája nemcsak normálissá és mindennapossá, de normává is vált az úszótársadalomban.

Az ókori olimpiák a békét hozták el a társadalom életébe. Az olimpia évében erre is gondolnunk kell. Éppen ezért arra kérem Önöket, tegyenek hitet az erőszakmentes versenyfelkészülés mellet. Tegyenek hitet egy olyan sporttársadalom mellett, amely szakít a korábban bevett szokásokkal, és amely fejet hajt a sportolók emberi méltósága előtt. Kérem Önöket, határolódjanak el a sportolókkal szembeni mindennemű erőszak alkalmazásától.

Köszönettel és barátsággal,

Bősz Anett

Ügyvivő

Magyar Liberális Párt

Beszéljünk még egyszer az áldozathibáztatásról!

Úgy tűnik, tovább dolgozik az a körfűrész, az egykori vasfüggöny nyomvonalán, amely mintha végérvényesen választaná le Magyarországot Nyugat-Európáról. Aczél Endre, Csapó Gábor, Gyárfás Tamás, és mindenki, aki részt vett Kiss László ügyének kapcsán az áldozathibáztatásban és a történtek elbagatellizálásában, évtizedekkel veti vissza a magyar társadalomfejlődést, a nemi erőszak áldozatait pedig, meglévő lelki és testi sérüléseik mellett, további dilemmáknak és az önvád kínjának is kiteszik. A társadalom szemében éppen a tettesnek kéne megszégyenülnie, az áldozat helyett. Nem erre mennek idehaza a folyamatok.

Kiss László ügyében nagyon fontosnak tartom leszögezni: természetes, hogy a büntetés végrehajtás nevelő hatással kell, bírjon, s nem megtorló szerepet kell betöltenie. Tisztában vagyok azzal is, hogy egy bűnelkövetőnek meg kell bűnhődnie, rá kell döbbennie, hogy rettenetes dolgot művelt, és arra az elhatározásra is el kell jutnia, hogy nem követ el ilyet többé. Az érem másik oldala viszont, hogy a tettesnek jogában áll újra bizonyítania a társadalom szemében: büntetése letöltése után nem követ el újfent bűncselekményt, és képes a közösség hasznos tagjaként élni.  

A Kiss-ügy legnagyobb problémái azonban az áldozathibáztatás, az erőszak kultúrájának nyilvánvalóvá válása és a diszkrimináció. Ha Kiss azt mondta volna, hogy kér fél órát a köztévében - esetleg ''őszintén Kiss Lászlóval'' lehetett volna a címe -, ahol elmondja, mi történt, nem mosakszik, nem hibáztat másokat, nem keres felelősöket, nem konfabulál (mert sajnos ez is történt), hanem vállalja a felelősséget, és kendőzetlenül a nyilvánosság elé tárja a történteket, más helyzet alakult volna ki. Akkor még azt is elmondhatta volna, hogy megbánta – gondolom, ez a bíróságon kötelező gyakorlat, a sajtóban már gesztus. Nem így történt. Sőt!

Az áldozat azóta meghalt, így nem tud arra mit mondani, hogy "amúgy ő meg egyébként is szeretett kefélni, úgyhogy most mi a baj". Azzal van a baj, hogy ez a kérdés valakiben felmerül.

aldozathibaztatas.jpgAz erőszak kultúrája fennmaradt a MÚSZ-ban, és normává vált. Folyamatosan, és egyre nagyobb számban látnak napvilágot azok a történetek, amelyek szerint itt folytonosan vernek tanítványokat, a nevelés fő eszközei a megszégyenítés, a büntetés és a félelemkeltés. Ha a fizikális és a pszichikai erőszak mindennapos jelenségek az úszótársadalomban, onnan csak egy lépés, hogy a szexuális abúzus is elfogadott tett legyen.

Ha valakinek nem célja felmosni másokkal a padlót, az én vagyok. Látom ugyanakkor, hogy sokan erre használják fel a kialakult botrányt, amivel szerintem nem használnak senkinek. Itt gyerekek, fiatalok ezreinek emberi méltósága sélrül(t) az uszodákban, pont amiatt a szemlélet miatt, hogy "mert ezt így szoktuk". Ezen kell változtatni. A szemléleten, az évtizedes hagyománnyal rendelkező "kultúrán", ami mintha megmerevedett volna a '60-as években, és nem mozdult volna fél évszázada.

A macsóság, az erőszak kultúrája, az, hogy Aczél Endre lényegében prostituáltnak titulálta az áldozatot, Csapó Gábor pedig viccet csinált belőle – éppúgy erősen támaszkodva az áldozathibáztatásra, mint oly’ sok megszólaló -, elfogadhatatlan. Kiss László is rosszul kezelte a helyzetet, hiszen ha egy ilyen ügy napvilágot lát, akkor tiszta vizet kell önteni a pohárba, nem pedig elküldeni az újságírót a p*csába, ha nyilatkozatot kér - ahogyan a volt szövetségi kapitány tette. 

A brit rendőrség úgy magyarázza el a szexuális erőszak alaptételét (miszerint a nem, az mindig nemet jelent), hogy azt mindenki számára érthető legyen: „ha valaki nem kér teát, ne itasd meg vele. Akkor sem, ha mikor megkérdezted, akkor még szívesen ivott volna. Mialatt felforraltad a vizet, könnyen lehet, hogy elment a kedve tőle." És mit mond erre a magyar rendőrség? "Ha megerőszakolnak, tehetsz róla." 

Amíg az áldozatokra és a tettesekre nem képes a bűncselekmény elkövetésének idején betöltött szerepeik szerint tekinteni a társadalom, (értsd: amíg a tettes még büszke is lehet a tettére, az áldozat pedig húzza meg magát, hiszen ez az ő szégyene), sosem tudunk megszabadulni azoktól a rettenetes statisztikáktól, amelyeket a családon belüli, vagy a nők elleni erőszak témakörében ma mérnek. 

Isztambuli Egyezmény ratifikációja, hol késel már?

Szent-Iványi István: Fodor Gábornak tényleg mennie kell?

Zentai András saját blogján már kétszer is távozásra szólította fel Fodor Gábort, az MLP elnökét annak kapcsán, hogy feleségét, Czeizel Barbarát az EMMI a korai fejlesztés miniszteri biztosává nevezte ki. Ezeket az erősen szubjektív véleménycikkeket, amelyeket az eredeti megjelenési helyén valószínűleg kevesen láttak, az Index blogketrec a széles nyilvánosság számára is elérhetővé tette.

Zentai András indulatos és elfogult véleménye néhány észrevételt váltott ki belőlem.

Kezdjük egy látszólag aprósággal, egy kicsi, de jelentős ténybeli tévedéssel, amit Zentai András második cikkében is megismétel: Czeizel Barbara nem kormánybiztos, hanem miniszteri biztos, tehát nem a kormány nevezte ki, hanem egy minisztérium, jelen esetben az EMMI. Egy kívülálló számára ez lényegtelen különbség, de egy politikával foglalkozó ember számára van jelentősége.  Zentai ugyanis úgy érvel, hogy kormánybiztosként a feleség a kormány sikerében érdekelt, tehát érdekellentét áll fenn a feleség és a férj között. Csakhogy a miniszteri biztosról úgy általában nem jelenthető ki, hogy a kormány sikerében érdekelt, még ha a többségükre valószínűleg igaz is. A miniszteri biztos egy meghatározott program, projekt megvalósításán dolgozik, annak sikerében természetesen érdekelt, de a kormány egészéhez való viszonya magánügy.

fodor_gabor.jpgEnnél fontosabb azonban az a körülmény, amit Zentai bagatellizál ill. kétségbe von, hogy Fodor Gábor és Czeizel Barbara házastársak ugyan, de nem élnek együtt. Két szuverén, autonóm személyiség teljes cselekvési önállósággal. Ha együtt élő házastársak lennének, akkor is az lenne a méltányos, ha mindkettőjüket saját cselekedetei, tettei és döntései alapján ítélnénk meg. Mert önálló személyiségek, és nem függelékei, alárendeltjei egymásnak. Meglepő, hogy egy magát progresszív baloldalinak nevező párt egyik vezetője ezt nem így gondolja.

Illetve nem is világos, hogy mit gondol. Ha önmagához következetes lenne, akkor ugyanúgy érvelhetne amellett is, hogy Czeizel Barbarának nem szabadna elfogadnia ezt a megbizatást a már különélő férje miatt. Ettől az abszurditástól (ami egyébként pontos megfelelője annak, amit állít), ő is visszariad. Mert azzal talán ő is tisztában van, hogy Czeizel Barbarát nem azért nevezték ki miniszteri biztosnak, mert Fodor Gábor felesége, hanem éppen annak ellenére. Mert ennek a területnek a megkérdőjelezhetetlen és megkerülhetetlen szakértője, aki nélkül egy ilyen jelentős (egyébként EU támogatásból finanszírozott) programot talán nem is lehetne végrehajtani. A civilek is ragaszkodtak  a kinevezéséhez.

Ha nincs problémája azzal, hogy Czeizel Barbara elfogadta a kinevezést (nagyon helyesen), akkor miért is kellene a különélő férjnek emiatt lemondania a mandátumáról és az MLP elnöki posztjáról?

Nem ezért, hanem csak. Mert Zentai igazából úgy gondolja, hogy Fodornak eredetileg sem kellett volna mandátumhoz jutnia, mert szerinte Fodor alibi politizálást folytat és a Fidesz embere. Ezek nagyon súlyos állítások, amelyeket bizonyítani illene. Ráadásul a hitelükbőlnagyon sokat levon az, hogy a szerző nem egy pártatlan kívülálló, vagy független elemző, hanem egy rivális párt, az Együtt Országos Politikai Tanácsának tagja, az Y-Gen Egyesület elnöke. Azaz ebben a kérdésben pártatlannak aligha nevezhető.

A magyarországi baloldal sanyarú helyzetéről sokat elárul, hogy annak egyes képviselői (ez különösen igaz a DK és az Együtt számos politikusára) folyamatosan az ellenzék más pártjaival, vezetőivel foglalkoznak. Az érvényes mondanivaló hiányát a vetélytársak lejáratásával, becsmérlésével kívánják pótolni: ez lehet, hogy a szűk tábor harcikedvét fokozza, de új szavazók megszerzésére aligha jó stratégia.

Mostanság széltében-hosszában azt terjesztik a baloldalon, hogy Fodor Gábor a Fidesz embere. Nem olyan régen még az volt a nóta, hogy Fodor az MSZP vagy éppen Mesterházy embere. Ezt olyan közismert tényként szeretnék elismertetni, ami nem kíván további bizonyítást. Bizonyíték nincs, csak az a viszolyogtató paranoia, ami egyébként a megnyerhető tömegeket tartja távol az ellenzék pártjaitól.  Ha az ellenzéknek ez a része nem tud megszabadulni a szektás, paranoid, ellenségkereső, mindenütt árulást gyanító mentalitástól, akkor megérdemli a sorsát.

A Fodor Gáborral kapcsolatos baloldali hisztériának van egy valóságos, érthető oka.  Fodor Gábor nem baloldali, hanem liberális, nem szekértábor logikában gondolkodik, hanem azon kívül áll, cenrista, józan, tisztességes, mérsékelt és minden irányban méltányos politizálást szeretne folytatni. Ezt ma nagyon nehéz megtenni Magyarországon, mert ebben nem csak a Fidesz ellenérdekelt, hanem a baloldal egy része is. Pedig Fodor Gábor nem az ő riválisuk, lehetne akár a szövetségesük is, de így nehéz lesz megnyerni őt és követőit.

Végezetül a politikai haszonlesőknek és intrikusoknak természetesen joguk van akárhányszor felszólítani Fodor Gábort a lemondásra, távozásra, de neki ezen csak akkor szabad egyáltalán elgondolkodnia, ha a felszólítás azoknak az embereknek a közösségéből érkezik, akiknek a képviseletére vállalkozott. A szabad, a mindenkivel szemben méltányos, toleráns és tisztességes emberek közösségére gondolok. Közülük azonban senki sem mondta, hogy Fodornak távoznia kell.

Szent-Iványi István, a Magyar Liberális Párt külpolitikai tanácsadója. A cikk a szabad ne feledd oldalon elérhető. 

A NER-ről és Czeizel Barbara kinevezéséről

Nem járok dohányboltba. Egyszer ez komoly gondot okozott a működésemben, ugyanis jegy nélkül meg nem szállok fel a buszra. Megálltam a küszöbön, és onnan kérdeztem meg, van-e buszjegyük. Hála az Égnek, nem volt – nem kellett megszegnem a saját magam alkotta szabályt. Próbálkoztam tovább, de még a buszsofőr sem tudott adni. Elkönyveltem azt egy ilyen estének. Amiért ezt megírom, az éppen az, mert kerülök minden kétharmad által létrehozott szörnyszülöttet, és azt, hogy bármilyen szerepet játszhassanak az életemben. Azt gondolom, ez egy állampolgár feladata, aki megtapasztalta – és megtanulta – mit jelent egy nyugati demokrácia. Mit jelent, hogy velem a hatalom nem tehet meg akármit. Ha valamiért érdemes hazajönni (szemben ezzel a pocsék, ostoba és nevetséges „gyere haza fiatal” programmal), akkor az, hogy ebben az országban újra tiszta levegőt lehessen szívni. 

Ez a kormány tele van inkompetens, piaci versenyben saját lábán állni képtelen szerencsétlenekkel. Sokan vannak köztük, akik nagyon nem szerencsétlenek, csak épp az életben nem volt céljuk tenni ezért a társadalomért. Ott vannak még a szervilis kiszolgáló személyzet tagjai, és a folyosón özönlenek a rendszerben gondolkodni képtelen emberek, akiknek mindegy, de „jól néz ki a névjegykártyájuk” – ez számít. Gyűlölködni viszont kiválóan tudnak – elég csak a veszprémi képviselőnőre gondolni, aki kamionnal hajtana át a menekülteken. Tele van olyan emberekkel a Fidesz, akik egyik nap mondanak valamit, aztán a másik napon az ellenkezőjét teszik. Bővelkednek a pozícióbirtoklók közt olyanok, akik azt sem szűrik ki, ha a kezükbe olyan anyagot adtak, amit egy elsős joghallgató szégyellne kiadni a kezéből – nem beszélve a gazdaság állapotáért felelős szervekről, amelyek vezetőit már a gimiben közgázt tanuló srácok lepipálnák.

Az emberek ordítani tudnának. Sokan ezt is teszik – vagy csak némán állnak ötvenezred magukkal a Kossuth téren, a hideg, szakadó esőben. Mert ezt jelenti ma, Magyarországon gerincesnek lenni. Hogy a sajátjaimért, azért a célért, amire feltettem az életem, kiállok. És mindenekfelett kiállok.

Mert lett nekünk egy olyan kormányunk, amely minden elemében azt üzeni, hogy ebben az országban nem biztonságos tüntetni. Egy olyan országunk, ahol a Szabadság-hídról éppen olyan testtartásban toloncolnak el egy ártatlan, demokráciáért kiáltó fiatalt, mint amilyen kép Orbán Viktorról – „a diktatúra új demokratájáról” – ’88-ban készült, amikor nekinyomták a rendőrzsigulinak, mert Isten tudja, miért demonstrált akkor éppen.

Lett nekünk egy olyan kormányunk, amely nemcsak hogy felelős az ország folyamatos – és mára szinte visszafordíthatatlannak tűnő – elszegényedéséért, hanem még csak észre sem akarja venni, hogy hányan fekszenek az út szélén. Könnyebb mellettük kis tologató-lapáttal végigmenni, és belökni őket az árokba – akkor legalább nem látszódnak, ha majd azon az aszfaltcsíkon végig akar süvíteni a miniszterelnök megkülönböztetett jelzésű mikrobusza és még néhány villogó rendőrautó. „Nem gond”, hogy a nyugati társadalmakban szinte már fel sem tűnik, ha a miniszterelnökük metróval, vagy a polgármesterük villamossal érkezik dolgozni. A lényeg a dzsentri világból velünk maradt, hamis felsőbbrendűség-érzet: „látjátok, szerencsétlenek, ott maradhattam volna a kis falumban, szegényen, reménytelenül, küzdve, hogy kitartson a fizetésem legalább hó végéig, mint olyan sokan közületek, de nem. Én miniszterelnök lettem – és most azt teszek, amit csak akarok. Ti meg még hagyjátok is.

Így néz ki egy ember, aki a saját érdekeit előrébb valónak tartja, mint a társadalomét, amelynek maga is tagja. Ha valami, akkor ez az a kormány, amitől viszolygok.

ner_es_czeizel_barbara.jpgTegnap végigsöpört a hír, hogy „Fodor Gábor felesége” miniszteri biztosi pozíciót kap. Fontos ezt helyretenni. Ő nem „Fodor Gábor felesége”, hanem Czeizel Barbara, aki harminc éve arra tette fel az életét, hogy azok a gyerekek, akik láttán sokan félrekapják a fejüket, ebben a változni alig képes társadalomban, a lehető legtöbbet hozzák ki önmagukból, szülessenek akár kromoszóma-rendellenességgel, vagy végtaghiánnyal. Hogyan is lenne képes változni ez a társadalom, amikor 2002-ben Orbán Viktor úgy döntött, hogy összeveszejti egymással a tagjait, 2010-ben pedig végleg visszaküldte a XX. század diktatúráinak hangulatába, útját állva a XXI. századi társadalomfejlődésnek?

Járt már valaki a Korai Fejlesztőben? Én egy picit vidámabb helyen jártam: a Mexikói úti Mozgásjavítóban (tudják, ahol értelmi fogyatékos nincs, csak nagyon sok olyan gyerek, akinek egész életében nem működik a lába). Látta valaki, milyen állapotban vannak ezek az intézmények? Hogyan fizetnek gyógypedagógusokat egy olyan országban, amelyben, ha valaki szül egy Down-szindrómás babát, közlik vele, hogy „menjen haza, és szüljön egy másikat”, esetleg azt, hogy „nem ciki intézetbe adni, ne tegye tönkre a család életét”?

Ilyen és ehhez hasonló embereknek, családoknak egyengeti az útját a Mozgásjavító, a Korai Fejlesztő és az ország számos pontján olyan elhivatott emberek, akik éppúgy nincsenek megfizetve, mint az egészségügyi dolgozók. Már csak halkan jegyzem meg, hogy magát a korai fejlesztés intézményét is létre kellett hozni anno, ami sikeresen végbement, a ’90-es évek elején, ez a kormány pedig lerombolta azt. Czeizel Barbara és kollégái családok sokaságának terheit is viszik a vállukon, és közben mosolyogva dicsérnek meg olyan gyerekeket feladatokért, akik esetleg erre már három perc múlva sem fognak emlékezni. Tegye fel a kezét, aki ezt a munkát tudná csinálni. Akár egy hétig!

Ha valakik igazán ordíthatnának ebben az országban, azok a fogyatékkal élő gyerekek szülei. De még csak nem is látjuk őket. Nem csak az ordításukat, a csemetéiket sem. A vasfüggönytől nyugatra jóval többen tolják a barátjukat/gyereküket/bárkijüket kerekesszékben az utcán, és nagyon sok család van, ahol az egyik egy sérült gyerek, a másik viszont ép, aki a világ legnagyobb elfogadását tanulja a testvérétől. Ezek a családok nálunk arra vannak kényszerítve, hogy a négy fal közt éljék le az életüket, mert annyit sem teszünk meg értük, hogy nem bámuljuk meg őket, ha esetleg kimerészkedtek a kapun túlra, és halált megvető bátorsággal nekivágtak egy autista, vagy egy Down-szindrómás gyerekkel annak, hogy elmenjenek a Margit-szigetre.

Nem csak őket, a segítőiket sem látjuk. Sosem. Miért? Mert van valami különös gondolat ebben a felsőbbrendűség-érzetet folyton kergető, békétlen nemzetben – aminek ez a kormány kivételesen bicskanyitogató szintjét valósítja meg -: amit nem látunk, az nincsen. És nekünk ne csökkentsék már a komfortérzetünket a Nagyréten azzal, hogy idehoznak egy gyereket, aki még csak meg sem tud fogni egy labdát… Ez a helyzet itthon. Megfeszített tempóban dolgozik egy láthatatlan, alázatos csoport, hogy legalább egy picit ne így legyen.

Ha látnám ezt az inkompetens, cinikus kormányt, látnám a társadalmi nyomást, hogy „történjen már valami, mert hamarosan belebolondulunk”, akkor nem gondolkodnék, ha felcsillanna a remény, hogy a küzdelem mégsem hiábavaló, és hogy talán változhat valami ebben a mozdulatlanságáról megismerhető országban, amiben a leginkább az állóháború frontja mozdulatlan, amire mintha valamiért mindenki egységesen esküdött volna fel.

Számomra ezt jelenti Czeizel Barbara döntése, akit tisztelek mindazért, amit olyan régóta tesz, hogy én még a világon se voltam, amikor elkezdte. És nem lehet, hogy három évtized hiábavalóságban ússzon el, mert itt emberekről van szó. A legnagyobb harcokat vívó emberekről, amit egészséges gyerekekkel rendelkező szülők el sem tudnak képzelni, amikor a legnagyobb problémájuk az, hogy a gyerekek összerajzolták a tapétát filctollal. Mert ezek a szülők bármit megadnának azért, ha egyszer kihágáson kaphatnák a gyerekeiket - ugyanis az azt jelentené, hogy ők kiszálltak a kerekesszékből, nem azzal kezdték a reggelüket, hogy megkatéterezték őket, van kezük, amivel elcsenték a filctollat valahonnan, ahová nem szabadott volna menni, de ahová ők a saját lábukon érkeztek, és valami "művészi" alkotást feltétlenül "adni" kívántak a világnak. 

Politikai értelemben nincs és nem is létezhet konszenzuskeresés ezzel a kormánnyal. De ha valaki a meggyőződése ellenére, másokért elvállal egy ilyen feladatot – ami ráadásul most már több mint felelősség –, az emberi értelemben kikezdhetetlen. De kérdezzenek erről valakit, aki tartotta már a karjában a saját gyerekét, abban a pillanatban, amikor autizmust diagnosztizáltak nála. Talán kilendítené ezt a helyzetet abból, hogy mindent feketében és fehérben lássunk.

Mit szórakozik Orbán? #kocka #esernyő #orbánnakmenniekell

A demokrácia megcsúfolása, amit Orbánék művelnek a pedagógustüntetéssel kapcsolatosan. Egy magára valamit is adó uniós tagország ennek a tizedét nem engedi meg magának. Tényleg beletörődünk, hogy nekünk ilyen „jogállam” jutott?

A kormánynak egyetlen állítása van arról, hogy miért cselekednek helyesen – szemben azzal, amit az ellenzék állít -, de az egy hazugságon alapul: azt állítják, az előző kormányok vették ki a pénzt az oktatásból, és ők „visszateszik”. Hol van ez a pénz? Kőművesek, vízvezeték szerelők, asztalosok és technikusok már nem vállalnak el javítómunkákat az iskolákban, mert tudják, hogy a Klik nem fizeti ki a munkájukat.

Személyesen mesélte el nekem egy pedagógus, hogy már egyetlen vállalkozótól sem tud árajánlatot kérni az iskolája, holott az iskolaépületben omladozó teraszt azonnal renoválni kéne. A törvényi kötelességük az volna, hogy három különböző ajánlat mérlegelése után döntsenek az egyik mellett. Úgy tűnik, a kisvállalkozók már döntöttek: a Klikkel nincs üzlet - így az omladozó teraszos iskolákkal, a tornatermekben leszakadt csempék és kosárpalánkok közt élő általánosokkal és gimikkel sincs. 

Az Orbán-kormánynak hat éve volt rá, hogy helyrehozza az oktatási rendszert, ehelyett romba döntötte azt. Itt már nem lehet „elmúlt nyócévezni”. Az elmúlt nyolc évből hat Orbáné és az ő szervilis kiszolgáló személyzetéé. A jelenlegi helyzetet ők okozták, és nem tudják, vagy nem akarják helyrehozni.

Ahogyan a tüntetésekre és a tüntetőkre reagál a kormány, éppen olyan, mint ahogyan az oktatási rendszert szervezi: 20. századi diktatúrákat idéz. A megboldogult köztársaság 27. évében odáig jutottunk, hogy szakmai vita helyett, a problémák megoldására képtelen kormány rezsibiztosa lebolsevikozza a tüntetők egyik vezéralakját. Németh Szilárd azt mondja, nem lehet őt meggyőzni arról, hogy a sztrájkot pártatlan szülők szervezik. A kormány egyik leghűségesebb kutyája bizonyára azt a jelenséget tartja valószínűtlennek, hogy szabad állampolgárok, önálló gondolatokat fogalmazzanak meg, és önszerveződésbe fogjanak. Értem, hogy ez a Némethnek furcsa, csak nem szeretem.

tovarisi_konyec_nemeth_sz.jpgAz oktatási rendszer azonnali, átfogó reformjára van szükség. Ehhez önálló oktatási minisztériumot kell létrehozni, és hozzáértő minisztert kell keresni, nem szervilis végrehajtókat, akik Orbán Viktor letűnt korok diktatúráinak oktatási rendszerét hozzák vissza. Amíg a Fidesz-KDNP kormánynak gondolkodni, kételkedni, írni-olvasni és csapatban együttműködni képtelen alattvalókra, addig a 21. századnak és az Európai Unió tagországainak öntudatos állampolgárokra, tudás alapú gazdaságra és felelős kormányra van szüksége.

Orbán Viktor nem csak több százezer tüntetővel, de az idők szavával és Magyarország érdekeivel is szembe megy. Ha a miniszterelnök és az ország érdeke ütközik, nem kérdés, kinek kell elmenni.

A kormány szerint progresszív és demokratikus. Mi az?

A kormány tisztségviselői jó ideje élik úgy az életüket, mintha a NER valamifajta alternatív valóság volna, ahol minden máshogy sül el, mint amire hivatott. Két forgatókönyvet tudok elképzelni: vagy ennyire nem látják, hány ponton rombolják a magyar társadalom tagjainak életminőségét, vagy egyszerűen fogalmuk sincs, merre volna az előre – legalábbis a XXI. századi, alapvető emberi jogokat mindenekelőtt tiszteletben tartó és mindenfajta diktatórikus viselkedéstől tartózkodó Európában.

Az oktatási államtitkár minap megjelent interjúja integratív oktatáspolitikáról, demokrata tárgyalókészségről és nyomokban még progresszív oktatási rendszerről is árulkodik, ugyanakkor a gyakorlatban egészen más történik. Palkovics László úgy beszél a köznevelési kerekasztalról, mintha az maga lenne a megtestesült demokrácia, holott kezdetektől fogva világos volt, hogy az egy üres intézmény, amelyre a kormány képviselői igyekeztek számos Fidesz-barát szerveztet meghívni, bizonyítandó a jelenlegi oktatási rendszer nagyarányú támogatottságát.

A demokrata hozzáállás teljes hiányát sok más történet is jól mutatja, például az, hogy Palkovics László szerint a Zuglóban sztrájkoló tanárnőt - aki úgy fejezi ki nemtetszését, hogy nem írja be a jegyeket - el kéne bocsátani. A pedagógustüntetésről úgy beszél, mint egy olcsó politikai játszmáról, holott akik politikai kérdést csinálnak a gyerekeink jövőjéből, azok a kormánypárti politikusok. Amit tesznek, nem más, mint a helyzet súlyának elbagatellizálása. Az oktatási rendszerünk az összeomlás szélén áll. Ezt nem bevallani súlyos felelőtlenség.

001.jpgPalkovics úgy tesz, mintha az oktatási rendszert elég volna kozmetikázni, és minden gond megoldódna. Az államtitkár szerint nincs vita az állami fenntartás kérdésében – hiszen három (!) önkormányzati szervezetet is megkérdeztek, és mindegyik egyetértett a kormánnyal a központosítás pozitív megítélésében. Palkovics László azt mondja, a Klik megszüntetésére irányuló követelés nincs. Utóbbi megállapítás már csak a Herman Ottó és a Teleki Blanka Gimnáziumok követeléseit tekintve sem állja meg a helyét.

palkovics_balog.jpgA Liberálisok törvénymódosító javaslatot nyújtottak be az oktatási rendszer decentralizációjának érdekében, amely hatálybalépése esetén megszüntetné a Klik-et, és a jelenlegi, valamint a 2010 előtt meglévő problémákat együttesen igyekszik orvosolni. Ezt azonban a kormánypártok - a Jobbikkal karöltve - lesöpörték az asztalról. Az országgyűlés Kulturális Bizottságában, a Fidesz, a KDNP és a Jobbik elutasította a Liberálisok oktatási rendszert érintő törvénymódosító javaslatát, így a Bizottság attól is megfosztott egy szakértők segítségével összeállított javaslatot, hogy vita tárgyát képezhesse az országgyűlésben. Sajnos, erre már sokan fel sem kapják a fejüket – a NER hatodik évében.

Palkovics éppen olyan kompromisszumképtelen végrehajtója az erőszakosan központosított, XX. századi diktatúrákat idéző orbáni oktatáspolitikának, mint amilyen Czunyiné, vagy Hoffmann Rózsa volt. Az oktatási rendszer reformjára, önálló oktatási minisztériumra és felelős oktatási miniszterre van szükség. Ezeket azonban csak egy felelős kormány tudja megteremteni. Egyelőre csak kormányzati cinizmussal állunk szemben.

A fentiek miatt, holnap délután mindnyájunknak el kell menni, és kifejezni, hogy azokkal a pedagógusokkal vagyunk, akik a gyerekeinkért – vagyis az ország jövőjéért – vállalták a kockázatot, hogy szembemennek a kormánnyal. Micsoda dráma, hogy 2016-ban, egy tiltakozáshullám még kockázatos lehet az Európai Unió állampolgárai számára, legyen szó bármely tagországról. Hadd idézzem a csehek első köztársasági elnökét: „Egy liberális demokráciában biztonságos tüntetni.” Ha valamiért utcára kell menni, akkor azért, hogy utcára menni újra biztonságos legyen. 

Szégyen, amit a Fidesz és a KDNP művel - nem csak az oktatással.

vaclav_havel.jpg

Ők azok

Itt van a fegyelmezett tömeg. Isten hozta!

Csak az esőcseppek hallatszottak az órák óta szakadatlanul szakadó esőben. Akinek már átázott a cipője, vagy nagyon mennie kellett, az is csak úgy osont - nehogy megzavarja azt az áldott pillanatot. Egy férfit lábujjhegyen láttam átlépni az egyre csak hízó pocsolyát, az orrom előtt. Egy másik olyan halkan telefonált, hogy csak a szája mozgásából látszott: már nem arra vár, hogy a másik fölvegye a telefont. Arra az öt percre, amely végérvényesen bizonyította be, hogy ez a tüntetés más, mint a többi, elnémult az is, akit valami már szólított, és elindult, egyeztetett vagy a szeretteit hívta.

Mintha nem csak a csöndre, de a mozdulatlanságra is felesküdtünk volna arra a 300 másodpercre. Ígéretet tettünk egymásnak, és mindenki tartotta a szavát. Megyeszékhelynyi ember közt köttetett a szóbeli egyezség, és mindannyian megláttuk benne saját felelősségünk súlyát. Nem mozdult szinte senki, csak az oktatási rendszerünket is sirató felhők. Kopogtak a cseppek az esernyők ponyváin, a szerencsésebbeknek gördültek még a vízhatlan kabátujján, akinek már átázott, tűrte.

esernyok.jpg

A kép forrása: mno.hu

Hallgattam a csöndet. Nem a tömeget néztem, csak a járólapokat, amelyeken abból a városnyi emberből alig egy tucatnyi vonult át előttem, mialatt kézzel tapinthatóvá vált a tömeg ereje, az ország házának tövében. Hosszú idő óta talán először volt valami nehezen megfogható folytonosság köztünk és azok között, akikre a hátunk mögött álló épület vaskos oszlopain emlékeznek a lövedékeket szimbolizáló vasgolyók.

Hogy bizonyosan csodalények álltak ma a Kossuth téren, afelől kétségem sincs. Hogyan tudtak volna máskülönben ilyen erőset és hangosan tapsolni, amikor esernyő volt a kezükben? Kritikusaimnak mondom: mivel engem a kesztyűm és az esernyőm is akadályozott abban, hogy a tapsomnak legalább valami elhaló hangja legyen: nem tartozom a csodalények közé. Ők a többiek voltak. Ők, tippem szerint olyan 59.999-en.

A helyzet az, hogy már annyi kudarcot és hullámvölgyet megéltünk – külön-külön, és együtt is -, hogy nem is mondja senki azt, ami talán a legfontosabb. Nem baj, akkor majd én. Mondtam én már annyi mindent, amit más nem mondott ki… Valami elkezdődött.

Mondják, Miskolcon vasemberek élnek. Csaknem húsz éve volt, amikor az avasi lakótelepen fociztunk egy nyári barátnőnk édesanyjának vezetésével, aki képes volt arra, hogy a környék legnagyobb zsiványait is becsületes játékra bírja. Eszter anyukája már felnevelt két fiút, aztán megérkezett az életébe ez a kislány, két fiú vagányságával és egy kitűnő tanuló kislány maximalizmusával.

Ezek az Eszterre és rám, vagy a testvéremre szinte semmiben sem hasonlító csirkefogók, Eszter anyukájának terelgetésére, elkezdték érteni, mit jelent a közösség. Azóta sem értem, hogy csinálta. Rábírta őket, hogy betartsák a szabályokat. Egy vétlen szabálytalanság után az egyikőjük megállt, és a másik csapatnak adta a labdát. Aztán Ronaldo ügyességével szerezte vissza, és akkora gólt lőtt, hogy a labda majd’ szétszakította a vaskaput. Eszter anyukája pedig kimondta azt a mondatot, amire egész életemben emlékezni fogok: „és ez az egész azzal kezdődött, hogy te megálltál.”

Azóta tudom, hogy abban a városban nincs lehetetlen.

Most nem Eszter anyukája bizonyította be, hanem a Hermanosok. Így, nagybetűvel. A legkisebbektől a legnagyobbakig. Mind forradalmárokká váltak, akik a budapesti Kossuth térre is képesek voltak elhozni magukkal az erőt.

Ha majd egyszer, a történelmünkön éktelenkedő sötét foltként emlékezünk majd erre a kormányra, a jogállam szétverésére, a demokratikus intézményrendszer lebontására, a társadalom porig alázására, és sok minden másra, ami már hat éve jellemzi ezt az országot, nekem biztosan eszembe jut majd ez az öt perc, és azt fogom mesélni ennek a kormánynak a leváltásáról, hogy „ez az egész azzal kezdődött, hogy mi megálltunk”.

Kétszáz év dohszagától bűzlik az EMMI

A Kliknek mennie kell. Balog Zoltán sem vezethet már sokáig egy olyan mamutminisztériumot, amely az oktatást is irányítja. Egy olyan embernek semmi keresnivalója ebben a pozícióban, akinek halványlila gőze nincs a XXI. századi tudásfogalomról – nem beszélve arról, hogy a saját maguk által áterőltetett törvények területén is hiányosak az ismeretei. Elég volt az átideologizált tankönyvekből, elég volt az újraírt történelemből, a tantestületek megfélemlítéséből, az erőszakos központosításból, emberek tömegeinek a folyamatos megalázásából és a fideszes oktatásirányítás totális bukásából! Történelmi bűn, amit ez a kormány elkövet az ország jövője ellen.

Az EMMI vezetője nem érti, hogy ma arról szól a „tudás” fogalma, hogy hogyan tudom használni azt az információt, amelyet megszerzek, és hogy hogyan tudom feltalálni magam egy új helyzetben. Seymour Papert briliáns megfogalmazásában úgy hangzik ez: „régen azt neveztük tudásnak, hogy amit megtanultunk az iskolában, azt jól csináljuk, ma az a tudás, hogy hogyan tudom jól csinálni azt, amit nem tanultam”.

orban-balog.jpgFényévekre vannak tőlünk ma azok a társadalmat, amelyek az oktatási rendszer átfogó reformján keresztül várták az országuk felemelkedését. Ma nem lehet összehasonlítani az 50 évvel ezelőtti Finnországot jelenlegi önmagával. Kicsi és jelentéktelen, erdőkkel övezett, mezőgazdaságból élő országból küzdötte magát a világ élvonalába. A gyerekeik boldogok, kíváncsiak a világra, eleget játszanak, pihennek, s közben úgy ismerik meg a világot, hogy annak tananyaggal övezett bemutatása illeszkedik az éppen aktuális életkori sajátosságaikhoz. Ezzel szemben mi van itthon? A gyerekeink jó része nem érti, amit olvas, nem tud egybefüggő szöveget alkotni, és kiugróan sok köztük a digitális analfabéta.

Magyarországon nem értik a pozitív értékelés fogalmát sem. Mintha arra menne ki az egész rendszer, hogy nap mint nap beledörgölje a gyerek orrát a saját hibáiba. Mikor lesz ebben az országban egy olyan értékelési rendszer az iskolában, amely nem a hasfájós, hasmenős, hányingerrel iskolába menő, rettegő gyerekeket termeli újra? Magyarország önbizalom-hiányos funkcionális analfabéták tömegeit neveli fel a közoktatás rendszerében. Az értékelési rendszer megváltoztatása valódi oktatási reform volna. 2010-ben mindene megvolt a Fidesznek ahhoz, hogy történelmet írhasson, és leszámolhasson régi hibákkal, de másra használta az erejét: visszavitte az oktatást egy olyan világba, amely ebben az évszázadban teljességgel működésképtelen. 

Ez a kormány szándékosan követ el mindent annak érdekében, hogy nehogy véletlenül felnőhessen egy generáció, amely nem a búval bélelt, mindentől összerezzenő, kihívásoktól megrettenő, önmagáért kiállni csak a legritkább esetben képes társadalmat termelné újra. Persze, ezek a „jó emberek” ennek a kormánynak. Akik nem kérdeznek. Nem kételkednek. Nem tudják értelmezni az információt, amely eléri őket. No meg hozzászoktatták őket: jobb, ha csöndben maradnak – „abból baj nem lehet”.

Tegnap, pedagógusok, diákok, intézményvezetők, szülők tömegei üzenték meg Orbán Viktornak, Balog Zoltánnak, Hoffmann Rózsának, Czunyinénak és sokaknak, hogy egy kormány nem alázhat meg nap mint nap több százezer embert. Igen, tudom: az Orbán-kormány számára az volna az ideális forgatókönyv, ha sorba beállós, fejüket leszegő, információhiányos és globális világgal összekötődni képtelen Fidesz szavazókat tudnának felnevelni.

Annak a gyalázatnak, amelyet Orbán Viktor és szervilis kiszolgáló személyzete oktatási rendszerként épített ebben az országban, az Európai Unióban semmi helye. Ez diktatúrákat idéző sötétséget hozott az iskolákba, és ha most nem sikerül megfogni, akkor diktatúrákat idéző sötétséget teremt az ország következő évtizedeiben is. Ha az Emberi Erőforrások Minisztériumára gondolok, szinte facsarja az orromat az intézményből áradó dohszag. 

Orbán Viktor azt mondta 1989. június 16-án, a Hősök terén, hogy „a hatodik koporsóban nem csak egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkezendő húsz, vagy ki tudja hány évünk fekszik.” Annyira kínos, hogy neki mindössze 6 év kormányzása elegendő volt egy olyan mértékű romboláshoz, amelyet az előző rendszer csak négy évtized alatt volt képes véghezvinni. Most először felcsillant a remény, hogy több tízezer ember képes lesz elkezdeni a romok eltakarítását, és új életet kezdeni.

554504_10205049735907932_3311883441345293448_n.jpgNem kérünk az Orbán Viktor teremtette koporsókból. Egy magára valamit is adó társadalom ezekkel előbb, vagy utóbb, de leszámol. Épp elég időt vesztegetett ez a kis ország tévutakra. Ideje új lapot nyitni. Hajrá Pedagógusok! Hajrá Demokraták!

 

A Kárpát-medencében ugrálni, fröcskölni és a kormányt zavarni tilos!

Január 1-jével a Budapesti Corvinus Egyetem Budai Campusa már a gödöllői Szent István Egyetemet erősíti. A döntés hirtelen jött, egyeztetés nélküli volt, s annak rendje és módja szerint, sokan tiltakoztak is ellene. A felsőoktatási államtitkárság mégis hajthatatlan volt. A legnagyobb problémám az, hogy hogyan történhetett mindez ekkora csendben.

Nem mennék most bele abba, hogy hányszor nem tartotta a szavát sem a miniszter, sem az államtitkár, sem senki, akik a miniszterelnök döntéseinek végrehajtóivá váltak az elmúlt fél évtizedben. Úgy hírlik, a campus autonómiáját Gödöllőn is tiszteletben kívánják tartani, de sajnos én ezt nem tudom elhinni. A campus karai ugyanis gyönyörűen tovább darabolhatók, és kétlem, hogy az ezidáig hétkarú intézmény, szemben állván a három - egyébként szárnyaszegett, és ide-oda dobált - karral szemben ne mutatna erőfölényt a jövőben. A campus szétdarabolása túlmutat az oktatáspolitika keretein, és hosszú távú, gazdaságstratégiai következményei vannak. Ezeket most nem részletezném, csak azt remélem: nem lesz igazam.

budai_campus_01.jpgAz intézkedés személyesen is bánt, és ezzel nem vagyok egyedül, de azt hiszem, azzal sem, hogy nem a személyes indíttatásom hajtott, amikor a döntés ellen tiltakoztam.

Vérbeli közgázossá váltam. Az integrációt testközelből láttam elindulni, majd hallgatói érdekképviseleti vezetőként, az előremozdításáért is felelősséget éreztem. Része voltam az első évfolyamnak, amely tagjainak már gólyaként „Budapesti Corvinus Egyetem” feliratú könyvtárbelépőt készítettek, de abban az EHÖK-ben is dolgoztam, amely feladatának tekintette, hogy az integráció ne csak intézmények, de hallgatók között is létrejöjjön. 

Az akkori rektor, egyfelől keményen dolgozott azért, hogy elismert, hétkarú, Európában számon tartott, valóban jól működő és színvonalas képzéseket biztosító egyetemet faragjon a hét karú, több mint tízezer hallgatóval rendelkező, új, budapesti óriásból, időnként ábrándozva azt mondta egy-egy beszédében – amikor a Neptun-rendszer integrációs folyamatai elindultak, és az áthallgatás egyszerűbbé vált, mint valaha -: „miért ne akarhatna egy közgazdász lány virágkötést tanulni? Tudják, milyen csodákat készítenek odaát, Budán?” Mindeközben úgy végezte a munkáját, hogy Szenátussal és a Kari Tanácsokkal folyamatosan egyeztetett, a folyamatok pedig a maguk medrében tudtak folyni, az egyetemi autonómia teljes erejével, mindig szem előtt tartva, mi az egyetemi polgárok érdeke. 

Mészáros Tamás gyakorta mesélt az integrációról tartott beszédeiben az akkor még csak fejében létező képről – ügyelve a PC-re is -, mely szerint: „milyen szép lesz, amikor a közgazdász lány és a tájépítész fiú, majd a Szabadság-hídon kézen fogva sétálnak, és ők ugyanannak az egyetemnek a hallgatói.” 

Ennek az álomnak vége. Régen tört össze. Már akkor, amikor a 2010-ben frissen megválasztott, nyolcévnyi ellenzéki lét után hamvaiból feltámadt, bosszúra szomjazó Orbán Viktor hivatalba lépett. Akkor a legrosszabbat vizionáltam: úgy hittem, csak idő kérdése, hogy az egyetem helyét sóval hintse be az EMMI.

orban-balog.jpgAmikor a Közigazgatástudományi kar átkerült az NKE-re, azt hittem, elült a veszély: megkapták, amit a legjobban akartak. Amikor a Marx-szobrot elvitették az Aulából, úgy láttam, most már a legalantasabb - és sok egyetemi polgárnak fájó, ugyanakkor pusztán egy igen ostoba politikai üzenettel bíró - változtatást is kikényszerítették a jó öreg egyetemből: elég lesz. Aztán jött a tavalyi nyár, és mindent felbolygatott. Palkovics László bejelentette a bejelenthetetlent: a budai karokat is elveszíti a Corvinus.

A campus hallgatói, oktatói és jó néhány szimpatizáns elismerésre méltó tömeget verbuvált, gyakorlatilag néhány óra leforgása alatt, és közösen vonultak a – közönség soraiból kifütyült külügyminiszter beszédével tarkított – egyetemi évnyitóra. Néhány nap múlva már nem volt kérdés: a felsőoktatási államtitkárság véghezviszi a tervet: teljesen szétszakítja a Corvinust, mindössze a Közgáz-karokat meghagyva, 10 év munkáját téve semmissé az intézmény történetében.  

A levegő is megváltozott a vonuló diáksereg hatására. A rendőri forgalom-megállításra nem dühösen, hanem a tüntető tömeggel szimpatizáló, egyre csak növekvő dugóban ácsorgó autósokba botlottunk. Sokan még a villamosokról is támogatásukat fejezték ki felénk. Az évnyitóra érkező, elegánsan öltözött bérközönség tagjai leszegett fejjel mentek el a menet mellett, ügyet sem vetve a szabadság és felelősségvállalás kettősét jól értő tüntetők olyan mondatait szó nélkül tűrve: „menjetek csak, paktáljatok le ezekekkel! Minket se fog érdekelni, ha majd a ti érdekeitek sérülnek.” 

Majd egy igazán kreatív, alkalmi szövegíró elkezdte skandálni: „ki nem ugrál, gödöllői – hejj-hejj”. Néhány másodperc múlva az egész tömeg ugrált, az idősebb oktatók pedig szeretetteljes fejcsóválással egybekötött mosollyal és tapssal díjazták az ellenállást. Akkor nem is sejtettem, milyen mély igazságot kiáltottunk: „ki nem ugrál, gödöllői…

Az EMMI hamar világossá tette, hogy ugrálni nem érdemes: a Budai Campus gödöllői lesz. 2016. január 1-jével.

A legnagyobb kérdés bennem mégiscsak az, hogy hogyan fogadhatja el egy kisebb, vagy nagyobb társadalmi csoport a kormány minden esetben határozottan eldördülő üzenetét: „ugrálni nem érdemes”. És a társadalom, mint aki jól végezte dolgát, haza megy, és nem firtatja tovább a kérdést. Miért? A ’70-es években érdemesnek tűnt? Ha akkor kevesen hitték is, hogy ennek bármi értelme is van, az egyetlen helyes út, kétséget kizáróan ez volt. És hogy most ezt ennyire kevesen érzik, az sokkal nagyobb baj a sokszor aljas, gondolattalan és minden téren romboló kormányzati politikánál.

süti beállítások módosítása