A családdá válás minden esetben óriási dolog, érzelmi hullámvasút, örömök és kihívások váltogatják egymást, vagy éppen léteznek párhuzamosan, így minden korábbinál nagyobb érettségre és felkészültségre van hozzá szükség. De mi történik akkor, ha a vér szerinti gyermek nem akar megérkezni egy családba, és megszületik a döntés: szív szerinti gyermeket kívánnak a szülők? Három örökbefogadó szülővel, dr. Szél Bernadett és Hohn Krisztina képviselőtársaimmal, valamint dr. Kiss Lászlóval, Óbuda-Békásmegyer polgármesterével beszélgettünk

A kormány úgy ítélte meg, jó döntés az örökbefogadásról szóló törvényt úgy módosítani, hogy az örökbefogadói tanfolyamot innentől kiveszi a kötelező kategóriából, a leendő örökbefogadókra bízza, kérnek-e a tanfolyamból vagy sem. Ez azonban – a szakma és az örökbefogadó szülők elsöprő többsége szerint – rendkívül rossz döntés. Sokan számolnak be arról, hogy ők nem jelentkeztek volna a tanfolyamra, ha az nem kötelező, de utólag úgy látták: elengedhetetlen volt, hogy mielőtt megérkezik közéjük a szív szerinti gyermek, elvégezzék a tanfolyamot.

Fontos tudni, hogy ez a tanfolyam nem azt tanítja meg, hogy hogyan kell pelenkázni, belehímezni a gyerek óvodai takarójába a jelét, vagy mit kell neki mondani, amikor felső tagozatos lesz. Ha ez a tanfolyam erről szólna, akkor a vér szerinti gyerekek megérkezése előtt is el kellene végezni egy „szülői tanfolyamot”, amihez senki sem ragaszkodik.

fotó: Gregus László

Ez a tanfolyam arról szól, hogy hogyan lehet megválaszolni azokat a kérdéseket, amelyeket az örökbefogadó szülőkre vágyó gyermekek feltesznek. ("Anya, én a hasadban voltam?" "Anya, neked volt már gyereked?" "Miért nem kellettem a vér szerinti szüleimnek?") Hosszasan lehetne sorolni azokat a kételyeket, kétségeket, amelyek nyomják ezeknek a kicsiknek és nagyoknak a vállát. Önismeret, türelem, kész válaszok szükségeltetnek ahhoz, hogy egy örökbefogadó szülő tudja, hogyan teheti a legjobbat a szív szerinti gyermekével.

A kormány intézkedéseivel egy időben, az ellenzék azt is feladatának tekintette, hogy minél többekhez jusson el az információ: nagyon fontos az örökbefogadói tanfolyamon való részvétel. A törvény már hatályos, elméletileg szeptember 1-jétől nem lenne kötelező elvégezni a tanfolyamot, mégis, Hohn Krisztina rákérdezett, és azt az információt kapta, hogy mindenki, aki jelenleg örökbefogadó szülővé szeretne válni, beiratkozott a tanfolyamra. Ha „csak” ennyi történt, már léptünk egyet előre.

Nem szeretnék igazságtalan lenni a másik oldallal szemben sem. A tanfolyam ingyenessé tétele sokak számára könnyítheti meg annak elvégzését. Ha a jelenlegi közéleti folyamatok és az erről való párbeszéd azt eredményezi, hogy mindenki él a lehetőséggel, akkor egy olyan útra léptünk, ahol mind az örökbefogadók, mind az örökbefogadottak nagyobb biztonságban és kiegyensúlyozott állapotban kezdhetik meg a közös életet.

Hálás vagyok, hogy létrejött ez az esemény!

A forint árfolyamának elszabadulása nem abból következik, hogy nálunk lenne jelenleg a legelkeserítőbb járványhelyzet, vagy abból, hogy Magyarországon álltak volna le az iskolák és munkahelyek legrégebben, hanem abból, hogy a világ nemzetgazdaságainak gazdaságstratégiai tervezői horribilis összegű gazdaságmentő-csomagokat jelentettek be, hazánkban azonban ennek első felvonása is rémesre sikerült. Extra adók kivetése, önkormányzatok forráselvonása is szerepel az eddig bejelentett intézkedések közt, ez pedig éppen ellentétes azzal, ami jelen helyzetben elvárható lenne.

A valuták ereje jó fokmérője a politikai vezetésbe és a gazdasági jövőbe vetett bizalom, amit a legnagyobb nemzetgazdaságok elkezdtek visszaállítani, ezzel jelentősen növelve saját válságkezelésük sikerességének valószínűségét.

 A forint villámgyengülésének trendje az euróval szemben

A gazdaság most olyanná válhat, mint egy kiszáradt patakmeder

A jelenlegi gazdasági válságban egyik pillanatról a másikra apadnak el források, akár egy kemény aszály idején, a természetben. Amelyik nemzetgazdaság nem lép időben, és nem biztosítja a kereslet legalább egy bizonyos szintű megmaradását, nem segíti a vállalkozások likviditásának fennmaradását – ezen keresztül a munkahelyek megmaradását –, hamarosan olyan gazdasági helyzettel találja szembe magát, akár egy teljesen kiszáradt patakmeder, ahol nem maradt meg az élővilág. Egy halott patakmedret sokkal nehezebb újraéleszteni, mintha időlegesen vállalnánk a benne élő növények és állatok vizének pótlását – akár úgy, hogy mélyen a zsebünkbe nyúlunk a víz odaszállításával.  

Európai uniós társaink nem azért jelentettek be 200, 350, 550 milliárd eurónyi mentőcsomagokat, mert úgy vélik, hogy hirtelen el kell kezdeni osztogatni az „ingyen pénzt”, hanem azért, mert időlegesen megéri felvállalni a nagyobb államadósságot is azért, hogy ne egy kietlen, leállt gazdaságot kelljen majd újraindítani, hanem – ha csak takaréklángon is – de működő nemzetgazdaságot találjunk a következő hónapokban is. (Gondolom, nem okozok azzal nagy meglepetést, ha megemlítem: a kivezényelt egyenruhások erre aligha képesek idehaza.) Ezt a pénzt nem „megenni” kell, hanem végigfuttatni a kereslet és a kínálat visszaeséséből adódó pénzhiányos gazdasági útvonalakon, így a nap végén a lehető legtöbbeknek lesz mit ennie is.

A magyar kormányfő úgy látja, elég arra „kérni” a munkáltatókat, hogy ne bocsássák el a munkaerőt, de már az elmúlt két hétben is bebizonyosodott: tévúton jár. A kérés itt nem elég. A járulékfizetési kötelezettség időleges felfüggesztése szintúgy nem. Amennyiben a tartalékkal nem rendelkező kisvállalkozó egy hónapot kénytelen bevétel nélkül, vagy a bevételének jelentős visszaesése mellett működni, nem tudja megtartani a munkavállalót, a legjobb szándéka ellenére sem.

A válság láthatóan elhúzódik, csak a kiváltó ok szűnik meg nagyságrendileg 3-4 hónap múlva, így nem csoda, ha a munkáltatók azonnal felfüggesztettek szerződéseket, a legtöbb esetben megígérve, hogy visszavárják az elbocsátott munkatársakat.

A nagy gazdasági világválság utáni álláskereső. A kép forrása: e-kompetencia.si

Donald Trump messze van a baloldaliságtól, mégis azonnal pénzhez juttatta a háztartásokat. Nem segélyként tekintett rá, hanem a vállalati szektor, végső soron pedig az USA gazdaságának lélegeztetőgépjeként.

 A kereslet és a kínálat is veszélyben van

Kétarcú ez a válság, és mindkettő rendkívül veszélyes, egymást erősítő folyamatot hoz, aminek végeredményeként kizárólag a recessziót találjuk. A kereslet oldaláról a szolgáltatás-szektorban máris megtörtént a jelentős visszaesés. A kínálati oldal pedig a termékek piacán vált sokkal bizonytalanabbá: sok termelési egység került karantén alá, az értékláncok bármely láncszeme elakadhatott, vagy ha el is készült a termék, akkor a nemzetközi szállítmányozás korlátozásai megakadályozhatják, hogy eljusson a termék oda, ahol azt a fogyasztó megvásárolhatja.

Mindkettő tovagyűrűző folyamat, és ha nem vigyázunk, ott találjuk magunkat fizetőképes kereslet nélkül, kivéreztetett vállalati szektorral (közülük is a kis- és középméretű vállalatok a legveszélyeztetettebbek, mert a legtöbbször szükségük van szinte minden bevételükre, hogy a forgótőkéjük biztosított legyen, nincs a rendszerükben tartalék, vagy csak nagyon kevés), és egyre növekvő munkanélküliséggel. Így húzza le az örvény azokat a nemzetgazdaságokat, melyeknek vezetői nem cselekedtek időben, és nem segítették a kereslet viszonylagos megmaradását, valamint a kínálati oldal szereplőit abban, hogy az üzembezárási pontjuk fölött maradhassanak.

Mihamarabb forráshoz kell juttatni a gazdaságot

Számos formája van a segítségnek. Vannak olyan országok, amelyek döntést hoztak a válságtól szenvedő szektorokban a munkavállalók bérének időleges – bizonyos mértékű – átvállalásáról (jellemzően 60-70%-ot térít az állam, ha a bevételkiesés ellenére megtartja a munkavállalót egy munkáltató). Ezeknek a vezetőknek most azért nem fáj a fejük amiatt, hogy az államadósság terhére mentik a piacot, mert – a látszat ellenére – nem megenni fogjuk a hitel összegét, hanem befektetünk abba, hogy a humánjárvány elvonultával újabb katasztrófát előzzünk meg: a 100 éve nem látott munkanélküliség elszabadulását.

Az Orbán-kormány erőpolitikája, valamint munkaalapú társadalom hangsúlyozása, szemben a segélyalapú társadalommal, most nem fog működni, főképp akkor, amikor épp a munkahelyek kerülnek veszélybe. Alapvető gazdasági finomságokat kell hozzá érezni, amire a kormányfő pályája kezdete óta nem nyitott.

Az elhagyott 100 dolláros meséje

Jó lenne elővenni most azt a közgazdasági példamesét, ami egy vadnyugati faluban játszódik. Egy idegen – abban a korban, amikor még centekben mérték a napi bevásárlást az ottélők – elhagy 100 dollárt a faluban, és szőrén-szálán eltűnik. A helybéliek elkezdik használni a pénzt. A kocsmáros kibővíti a kocsmát, a farmerek lovakat és teheneket vásárolnak belőle, a vállalkozók egyre több pénzt tudnak elkölteni egymásnál, így a falu rövid időn belül egy új életszínvonallal találja szemben magát. Később az idegen visszatér, és elárulja, hogy a százdolláros hamis volt. De ez addigra nem számít. Mert amíg valódinak hitték, és ekként bántak vele, reálgazdasági tovagyűrűző folyamatokat indított el, ami azt eredményezte, hogy jobban éltek.

Természetesen nem amellett érvelek, hogy fedezetlen pénzkibocsátásba kezdjen a jegybank, és senkit sem bujtogatok a készpénzhamisításra sem. A tanmese a gazdaságba érkező extra pénz működési mechanizmusát írja le. Szerintem a vadnyugati falu képe is csak a megjegyezhetőséget szolgálja, most a világ számos pontján ezt várják a gazdaságstratégiai tervezők, történjen ez Bonnban, Manchesterben, New Hampshire-ben, Sevilla-ban, vagy Lyonban.

A kép forrása: mandiner

A gazdasági mechanizmusokat nem lehet megerőszakolni

A mentőcsomag formája sokféle lehet, és tartalma jó is, ha vita tárgyát képezi, így lehet a legjobbat kidolgozni. Azonban a gazdaságnak most pénzre van szüksége, de gyorsan. A legelterjedtebb módszernek jelenleg a háztartások fizetőképességének és a vállalati szektor likvitidásának megőrzésére tett gyorssegélyek mutatkoznak, míg a hosszútávú működés biztosítását leginkább vállalatok számára megnyitott hitelkeretekkel operálva alakítják ki az euroatlanti szövetségi rendszeren belül. Nem kell félni a hiteltől. Attól azonban igen, hogy a gazdaságban elapad a pénz útja, ez pedig mindent kiszárít majd. Egy visszafejlődött és áldozatokat maga mögött hagyó gazdaságot már jóval nehezebb lesz majd újraéleszteni, mintha most megértjük, hogy a társadalomnak gazdasági értelemben éppúgy életmentésre van szüksége, mint sokaknak, akik koronavírussal fertőződnek.

A gazdaságnak gyorssegély kell, és nem különadók, valamint helyi forráselvonás. Erre azért is van szükség, mert friss adat, hogy Borsodba előbb ért oda a nélkülözés, mint a koronavírus. Ezt a katonák és a papok éppúgy nem fogják tudni megállítani, mint a tüdőgyulladást.

A várt 3,5-3,8 százalékos gazdasági növekedés teljes egészében elfogyhat a koronavírus miatt, sőt, egyáltalán nem kizárt, hogy a világgazdasági növekedés megszűnése mellett, hazánk GDP-növekedés negatív lesz 2020-ban. A kormányok sorra jelentik be páratlan mértékű gazdaságmentő csomagjaikat. A magyar kormány ugyan a legkisebb vállalkozók és háztartások terheinek ideiglenes szüneteltetését jelentette be tegnap, ez aligha lesz elég, különösen annak fényében, hogy a legtöbb kormány a magánszemélyek és a KKV-szektor likviditásának fenntartása érdekében horribilis összegeket csoportosít át a költségvetésből. Most ismét a kevés, egyre magányosabb leszakadók közt találhatjuk magunkat, ha nem lépünk időben. Első az emberélet, és az egészség, de ha a gazdaság összecsuklik, arra is tömegesen mennek rá életek. Vélemény.

Világgazdasági körkép

Donald Trump amerikai elnök bejelentette, hogy ezermilliárd dolláros – vagyis több mint 330 ezer milliárd forintos – gyorssegélyt nyújt az USA gazdaságának. A háztartások likviditási gondjainak enyhítésére valószínű, hogy csekket küldenek minden amerikai állampolgárnak. Bár hivatalosan még nem jelentették be, hogy mekkora összegre gondoltak, a CNN 1000 dollárról beszél fejenként. 

A német kormány bejelentette, hogy lényegében felülről korlátlan összeget mozgósít arra, hogy az ország vállalati szektora életben maradhasson. Az egyéni vállalkozóktól kezdve, a kis- és középvállalatokig, a szabad szellemi foglalkozásúakon és a művészeken át, mindenki részesülhet a segítségből. Az állami fejlesztési bank akár 500 milliárd eurót – több mint 170 ezer milliárd forintot – kész megnyitni hitelkeretként. A pénzügyminiszter arról is beszélt, ez egy gyorssegély, első lépés, melyet egy gazdaságösztönző második lépés is követ. Úgy fogalmazott: minden eszközt bevetnek azért, hogy megmutassák, „erősebbek a gazdaságot fenyegető bajnál”.

A britek 300 milliárd fonttal, 126 ezer milliárd forinttal igyekeznek menteni a menthetőt. A bejelentett összeget a kormány szükség esetén kész megemelni. Boris Johnson gazdaságmentő csomagja két részből áll: az egyik a nagyobb, a másik a kis- és közepes vállalatok működőképességét hivatott fenntartani. A szigetország is hasonló eszközökhöz nyúl, mint Berlin: állami garanciával nyújtanak hiteleket. E döntés a hazai össztermékük 15 százalékát teszi ki.

A spanyolok, nemzetgazdaság-arányosan még nagyobb mértékű intézkedéstervezetet jelentettek be: Pedro Sánchez kormánya a GDP 20 százalékára rúgó gazdasági mentőcsomagot fogadott el, ez 200 milliárd eurót, több mint 70 ezer milliárd forintot jelent, a mai árfolyamon. A spanyol kormányfő szavaival élve „társadalmi és gazdasági védőpajzsot” képeznek a vírus okozta gazdasági krízissel szemben. Csak alapvető szociális ellátásra elkülönítettek 600 millió eurót, 100 milliárd euró pedig hitelkeret formájában hivatott segíteni a vállalatok válság alatti likviditásának fenntartását, 18 milliárd euróval az egészségügyet kívánják támogatni.

(Spanyolország egyébként a koronavírus által második legsúlyosabban érintett EU-s tagország, a halálos áldozatok száma megközelíti az 500 főt, és csaknem 600-an szorulnak intenzív ellátásra.)

Szomszédaink sem voltak restek, bár egyelőre jóval kisebb volumenű intézkedéscsomagokat fogadtak el, mégis jól látszik, hogy azon az állásponton vannak: kétszer ad, aki gyorsan ad. Sebastian Kurz 4 milliárd eurós (több mint 1400 milliárd forintnyi) gyorssegélyt jelentett be, hozzátéve, hogy ez természetesen nem Ausztria teljes gazdasági mentőcsomagja, mindössze elsősegély, ami a halaszthatatlan felmerülő kötelezettségeket érinti. A román kormány a bruttó hazai termék 2 százalékát jelentette be gazdasági mentőcsomagként.

A csehek keleti szomszédunkhoz hasonlóan, a GDP 2%-ára rúgó mentőcsomagot vázoltak fel, míg a lengyelek fiskálispolitikai döntései már jobban hasonlítanak a nyugat-európai társaikéhoz: Mateusz Morawiecki kormánya a lengyel gazdaság össztermelésének 16%-át fordítja válságkezelésre.

Mindeközben Budapesten…

Orbán Viktor szerdai sajtótájékoztatóján bejelentette, hogy a kisvállalatok, valamint az egyéni vállalkozók adó- és járulékterheinek kifizetését az év végéig felfüggeszti. A magánszemélyek is részesednek az állami segítségből: a hiteltörlesztéseket a kormány befagyasztja. Ez a központi költségvetés szempontjából (hiszen a hiteltörlesztések befagyasztása elsősorban a bankszektort érinti) – a portfolio.hu számításai szerint – 40-50 milliárd forintnyi fizetési kötelezettség elengedését jelenti, nem szól arról, hogy a kisvállalatok, valamint a magánszemélyek meg kell, őrizzék a fizetőképességüket a válság alatt, és ha csökkentett üzemmódban is, de működhessenek.

Miért kivételesen fontos nagy volumenű gazdaságmentő-csomagot bejelenteni és végrehajtani azt?

Nem pusztán azért fontos a gazdaság megmentésére jelentős összegeket átcsoportosítani, hogy a munkáltatók ne engedjék el a munkavállalók kezét, hanem azért is, mert hazánkban számos olyan kisvállalkozás működik, amely egyhónapnyi bevételkiesést sem tud túlélni – hasonlóan a háztartásokhoz.

A vírus és a közvetlen válság elvonulásával a KKV-szektor tagjai lennének azok a gazdasági egységek, amelyek a honi gazdaság válságból való dinamikus kilábalását lehetővé tennék. Nekik vannak új ötleteik a vásárlók bevonzására, ők tudják gyorsan alakítani a vállalkozás profilját, hozzáigazítani a megváltozott igényekhez, ők azok, akik ha kell, elengedve a bérelt helyiséget, a garázsba költözve folytatják a termékek előállítását, és interneten értékesítenek… ezek csak szerény példák arra, hogy mi mindenre képes a KKV-szektor, és hogy micsoda égető szükség van rájuk, amikor a gazdasági növekedést lényegében leáll.

A politikai hovatartozástól és hatalomgyakorlási, valamint kommunikációs módszerektől függetlenül, mindenki ugyanazt teszi most. A szabad világ vezetői által bejelentett több százmilliárd eurós mentőcsomagok azt mutatják, hogy európai társaink, sőt, még az általam sokat kritizált amerikai elnök is tisztában van azzal, hogy a gazdaság jövője nem a munkáltatók jó szándékától fog függeni. Sajnos a magyar miniszterelnök hétfői szavai a parlamentben arról árulkodtak, hogy hamis kép él a kormányfő fejében a gazdaság működéséről és a vállalkozások természetéről.

Ha Orbán Viktor úgy gondolja, hogy elég arra kérni a munkáltatókat, hogy ne bocsássák el a munkaerőt, akkor a miniszterelnök alapvető gazdasági törvényszerűségekkel nincs tisztában. A szolgáltatószektorban már elindultak az elbocsátások, pedig még nem értünk el a járvány tömeges megbetegedést hozó szakaszába.

Hazánknak, ha nem is nagyok a lehetőségeink, legalább a GDP 2%-át gazdaságmentésre kellene fordítania. Az Európai Unió páratlan, 37 milliárd eurós keretet mozgósítottak a központi költségvetésből a koronavírus elleni védekezésre, valamint a gazdasági következmények enyhítésére. Hazánk egyelőre nem tudja pontosan, mekkora összeggel számolhat, de bizonyosnak tűnik, hogy több milliárd eurós, az első sajtóértesülések szerint mintegy 1000 milliárd forintos kerettel segítenek ki bennünket – jelentősen megkönnyítve ezzel a hazai gazdaságpolitikusok helyzetét a segélycsomag mihamarabbi kihirdetésében. (Tisztában vagyok azzal, hogy ez a kohéziós alapok terhére valósul meg, így feltehetően le kell mondanunk majd olyan beruházásokról, amelyekre eddig költötte hazánk az uniós forrásokat, ugyanakkor a gazdaságmentő-csomag jóval fontosabb jelen helyzetben: százezrek munkahelyéről és milliók megélhetéséről van szó.)

Ha nem így történik, a gazdasági válság ugyanúgy nem fog válogatni magyar és magyar, kormánypárti és ellenzéki, liberális és konzervatív, jobb és baloldali közt, ahogyan a vírus. A világgazdaságban már elindult, és következő hónapok során mindenen végig söprő válságból azok tudnak majd gyorsan kilábalni, akik nem engedték el a vállalati szektor kezét, és nem sajnálták a korábbi növekedésből származó költségvetési többletet arra áldozni, hogy a cégek, az egyéni vállalkozók és a munkavállalók életben maradhassanak.  

A kormány egyelőre elégtelen gazdasági intézkedéseivel azt éri el, hogy bár időlegesen megkönnyebbül most az, akinek van néhány százezer forintja a következő hónapokra még beosztva, és örül, hogy ennek felét nem kell adó- és járulékterhekre fordítania, azonban a kiesett bevétel úgy fogja megfojtani a legtöbb kisvállalkozást, ahogyan a koronavírus a súlyos állapotba került fertőzötteket. Onnan pedig nincs visszaút. Azok az országok fogják jól kezelni ezt a krízist, amelyek észlelték, hogy most nem csak a kórházakban, de a piacon is sokaknak lesz szüksége lélegeztetőgépekre. Most még van erre keret a költségvetésben.

A százszor elnyomott, megannyiszor megtaposott magyar társadalomról kezdtem azt gondolni, hogy nem fog megmozdulni, és elfogadja az Orbán-kormány által lefektetett társadalomszervezési ajánlatot, amely különös egyvelege a XX. században hazánkon átcsatangoló két diktatúrának – az egyik a fehérterrorral végződött, a másik a vörösterrorral kezdődött, jó volna mindkettőtől egyenlő távolságot hirdetni most már.

A Horthy-kultusz, a korszak szerecsenmosdatása, a XX. századi világháború rémtetteiért való felelősségvállalásra való képtelenség, az elmúlt hetekben elevenedett meg igazán, a gettófelszabadulás és a főváros náci uralom alól való felszabadulásának 75. évfordulója alkalmából rendezett megemlékezések megmutatták, mennyire rossz úton jár egy kormány, amely történelmet hamisít. Történelmet hamisítanak a saját ügyükben is. Az évértékelőn elhangzott „diplomás kommunista” kifejezés mint a liberális szinonimája, azt mutatja, hogy az emlékezet nem pusztán 70-80 évre visszamenőleg kopik meg tudatosan, de harminc év távlatából már a miniszterelnök, aki egykoron a liberális internacionálé egyik vezetője volt, és akinek párttársai közt szép számmal akadtak egykori KISZ-titkárok, besúgók vagy éppen párttitkárok gyerekei, nem volt képes ennél jobb kommunikációs panelt kicsikarni a frissen visszahozott Habony Árpádból.

Így jár az, aki egy bizonyos szint fölött, egy bizonyos szint alá süllyed, és szociokulturális értelemben, a legaljára megy le, hogy leginkább azoknak tudjon üzenni, akiket a NER az út szélén hagyott, hatalmas feszültséget generálva bennük, ami csak arra vár, hogy indulatait megtestesítsék. Gyöngyöspata kapcsán megtalálták az új migránst (cigány), az évértékelő kapcsán megtalálták az új Soros-bérencet (diplomás kommunista), legyártották az új bocsánatkérésre felszólító üzeneteik „erkölcsi alapját” (fehér keresztény férfiak), és kezdik befejezni „művüket”, a NER most a kultúra és a tudomány ellen fordul – minden más készen van hát egy autoriter rendszer működtetéséhez. A szabadsághiány minden nap körülveszi a magyarokat, csakúgy, mint a társadalmi hidegháború. Az üzenet világos: „egyik ember sem jobb a másiknál, miért is választanátok ezeket a másik oldalról?”

Csakhogy ez nem így van. A világban igenis létezik jó és rossz. Nem megítélés, hanem morál kérdése. Morál kérdése, ami számukra a keresztényi értékek üres frázisokká silányított, híradóban elmondható és megjegyezhető félmondataivá váltak. A hazugság már szinte természeti jelenségként vonul végig a munkájukon, szakmai érvek híján marad a hazaárulózás, valódi értékek híján marad az álszentség, október 13-i ellenzéki sikerek és első megtett önkormányzati lépések után, marad az uszítás, mert sokhelyütt annyira nyilvánvalóan jobbak az ellenzéki olajfa-koalíció tagjai, mint azok, akiket ők legyőztek, hogy ez azok számára is szembeötlő, akik nem érdeklődnek különösebben a közélet iránt.

Elkezdték a vizsgálódást azokon a helyeken, ahol már a Polt-féle ügyészség sem tehette meg, hogy visszatartja a zsarolás vagy korrupció bűntettével gyanúsított Fidesz-pozícionáriusok ügyeit (Simonka, Boldog), bizonyos munkatársakra nyomkövető került, mások rövid időre már előzetesbe is kerültek – sok olyan ügy zajlott, ami már a pártközpontnak is kínos, és bár erre a politikai közösségre igaz, hogy összezár minden esetben, a menthetetlenek kezét elengedi. A korábbinál nagyobb létszámban vannak.

Marad hát a szélsőjobbra tolódás, az uszítás, a kiüresedett kormányzati üzenetek, a „Családok Évében” valaha volt legkevesebb megszületett magyar gyermek, a régiós összehasonlításban is középszerű gazdasági mutatók, az egészségben eltöltött évek számának rémítően alacsony mivolta, a kórházi fertőzésekben életüket vesztők tömege, a megelőzhető vagy gyógyítható betegségbe belehalók arányának statisztikai Európa-bajnok létszáma…

Nem pusztán lélekszámát, de egészségét, hitét és motivációját tekintve is „fogyik a magyar”.

Hát persze, hogy nincs más hátra, mint buszokkal és fekete nylonnal védeni a Várkertbazárt, amíg beszél a vezér. Persze, hogy nincs más hátra, mint a kormányfő lilafoltos tenyeréről is handabandázó Havasi Bertalan. Persze, hogy kizárólag az marad, hogy azok számára ránt elő üzeneteket az adófizetők pénzéből elsíbolt Louis Vuitton táskás, néhai vitrin-szakértőből lett kokainista kormánytanácsadó, akik mindennapos sínylődésükben mindenkire haragszanak. A romákra, a diplomásokra, a fővárosiakra, azokra, akik autóval járnak, akiknek egy kicsit több van, mint nekik, azokra, akikkel kezet fogott a múlt héten a polgármester, azokra, akik közmunkásként tudják úgy összehúzni magukat, hogy még sosem „kellett”, rájuk szóljon a hivatal, hogy „ha ez tovább megy, akkor holnap már nem kell jönni dolgozni” – a sor hosszasan folytatható.

Az ellenzéki felelősség valóban történelmi. Egy hitevesztett, összeveszejtett, megalázott és megszomorított társadalmat kell majd fölemelni. Ehhez viszont szükséges az, hogy felismerjük: a kormányzóképesség megmutatása a kötelességünk, a parlamentben és azon kívül is.

Számomra a tavasz új feladatokat, kihívásokat és lehetőségeket is hoz. A Liberálisok és a Demokratikus Koalíció parlamenti munkára kiterjedő pártközi megállapodása azt hozta, hogy a két párt közti kapcsolattartásért felelős frakcióvezető-helyettesként folytathatom tovább a munkámat az országgyűlésben. A következő időszakban már nem a 3-7-15 perces időablakokért versengek a többi független képviselővel, vagy az idővel: elfogadtuk és mostantól jobban segítjük egymást egy politikai közösséggel, a mindennapi feladatokban is. A magas színvonalú szakmai munka számomra alapvetés. Ugyan a Ház rövid időre (mindenfajta tájékoztatás nélkül) eltávolított engem a Költségvetési Bizottságból, a férőhelyek és a lehetőségek a lehető legjobb megoldást hozták: a mai naptól újra ebben a bizottságban dolgozhatok, amely nem pusztán ellenzéki vezetésű, de az ellenzéki képviselők szoros és hatékony együttműködését is elhozta – nem kevés borsot törve ezzel a bizottságban ugyanúgy meglevő kétharmad orra alá.

Azon leszünk, hogy fenntartsuk ezt a kontrasztot, és megmutassuk: a sorosozás, migránsozás, hazaárulózás olyan szakmai érvekkel áll szemben, amelyek így nem megingathatók. A felelősségünk abban áll, hogy ne pusztán szakmailag, de politikailag és emberileg is megingathatatlanok maradjunk. Valami elkezdődött – mindegy is, hogy mikor. Az ellenzék sok mindent megértett, és sok mindent másként csinál már, mint korábban. Ez vitt el bennünket 2019. október 13-ig, és addig, hogy több mint hárommillió ember él most ellenzéki vezetésű városban. Segítenünk kell a barátainkat, kollégáinkat abban, hogy megmutassák: ők valóban egy másik minőséget képviselnek, mint a kormánypárti dicsőséges nagyurak… vágjunk bele!

A kormány súlyos pénzeket költ arra, hogy átformálja a magyarok gondolkodását, de arra nem fordít kellő figyelmet, hogy a kultúra mindenkié lehessen. Gondolok itt arra, hogy hány településen nem tudják használni a kultúrházat, mert az romos. Arra is gondolok, hány esetben nem lehet kihasználni a kultúrházat, mert nincs forrás rendezvényekkel megtölteni azt. Legfőképpen, gondolok arra, hogy a kormányzatnak nem tetsző művészek kivéreztetése zajlik. És nagyon sok minden másra. A magyar kultúra napja van. Jó volna, ha lenne mit ünnepelnünk.

Rogán Antal minisztériuma elköltött 100 milliárd forintot arra, hogy átformálja a magyarok gondolkodását. Emiatt, az egymás iránti tisztelet és tolerancia helyett a kirekesztés, a békés egymás mellett élés helyett az ember és ember közti konfliktusok erősödtek meg Magyarországon. A Miniszterelnöki Kabinetirodát vezető miniszter által kormányzati propagandára költött milliárdok töredékéből évekig elélnének a független és alternatív színházak, amelyeknek épp a kivéreztetésére készül a kormány.

Abból a 100 milliárd forintból, ami a kék plakátokban, különböző kormányzati gyűlöletkeltő kampányokban fekszik, fel lehetett volna virágoztatni az ország kulturális életét, és akkor valóban lenne mit ünnepelnünk a magyar kultúra napján. Így viszont, marad az a sokféle bűn, amit a jelenlegi kormány elkövetett a társadalom ellen, és amelyeket rendre magyar zászlóval fed el, megalázva ezzel a nemzeti trikolórt is.

Az Orbán-kormány kultúrharca azt eredményezte, hogy a jelenlegi hatalom önkényesen válogat művészet és művészet közt. A kultúrát éppúgy a saját képére kívánja fordítani a kétharmad, ahogyan az alaptörvényt, az oktatási rendszert, vagy a társadalom egészét. A kormánynak nem tetsző színházak és oktatási intézmények kivéreztetése éppúgy része a kultúrharcnak, mint a közbeszéd lezüllesztése. Már azok a jobboldali képviselők és művészek, múzeumigazgatók is kiszorulnak a körből, akik kritikát fogalmaznak meg a fennálló rend kultúrpolitikájával szemben.

Azok a jobboldalról származó megszólalások, amelyek hazánk morális válságát és szellemi válságát feszegették, nagyon is valósak. Az iskolák lezüllesztése, a Nemzeti Alaptanterv egyre silányabb kiadása, az iskolák és helyi közösségek szabadságának hiánya, elvezet odáig, hogy hazánk nem egy XXI. századi európai ország képét mutatja.

A gyakorlatban is szomorú látleletet mutat a magyarországi kulturális élet

A közszolgálati médiának felelőssége van abban, hogy hány rádiószínházat hallgathatunk, hány színházi előadás válik elérhetővé a tévében azok számára, akiknek nem áll módjukban jegyet váltani az előadásra. A kormánynak azonban ennél jóval nagyobb felelőssége van ebben a kérdésben. A kisebb településeknek még arra sincs lehetősége, hogy önkormányzati szervezés alatt, megvalósuljon községükben vagy városukban egy vándor színházi társulat színi előadása, mert nincs erre forrás. A kultúráért sokaknak kell utaznia, holott a kultúra nemzeti alap.

A kultúra, a XXI. században, fogyasztható kell, legyen, minden magyar polgár számára. Ha úgy tetszik, a modern infrastruktúra része, hogy valaki jó iskolába járhasson, eljuthasson színházba, legyen lakhelyéhez közel eső könyvtár, és legalább kisebb kiállításokkal üzemelő múzeum, faluház, helytörténeti tárlatok.

A tartalmon kívül, az Orbán-kormány kultúrpolitikájának koncepciója is nagyon rossz. A kultúra nem fölülről építkező monstrum, amelyet központilag lehet irányítani. A kultúra úgy lesz mindenkié, hogy szabadon hagyják lélegezni a szereplőit, művelőit. Kisebb színtársulatokat, a kőszínházon kívül működő művészeket, a kisebb múzeumokat és kulturális központokat. A kultúrához nem mamutberuházásokra és óriási épületekre, hanem szabadon szárnyaló képzeletre, szabadjára engedett művészekre van szükség. A kultúra terjedéséhez pedig nem elegendő csupán egyetlen központi elképzelés, kőbe vésett világszemlélet alapján. A kultúra akkor virágzik, ha sokszínű. Az emberek akkor tudnak bekapcsolódni a világ kulturális körforgásába, ha lehetőségük adódik megismerni minél több ágát, és nem pedig akkor, amikor egy politikai oldal kizárólag a neki tetsző művészeket és művészeteket és művészeket támogatja.

Ahhoz, hogy valóban tudjunk ünnepelni a magyar kultúra napján, az alábbiakra van szükség.

1. Haladéktalanul újra kell gondolni a Nemzeti Alaptantervet, visszahelyezni a médiaismeretet, mozgóképkultúrát, figyelni arra, hogy az újabb generációk úgy ismerjék meg a történelmet és az irodalmat, hogy az nem legyen egyoldalú, ne öntsék le ideológiai mázzal. Az iskola arra való, hogy az ember megtanuljon információt befogadni, feldolgozni, és kiválasztani sok közül, ami neki tetsző. A jelenlegi magyar iskolarendszerben ez nem biztosított.
2. Demokratizálni kell a kultúrát, a kulturális életet. A kultúra, ha úgy tetszik, egy alulról jövő kezdeményezés, amit a kormányzat, felülről érkező intézkedésekkel, támogatásokkal, ösztönzőkkel, pályázatokkal segíthet. Amennyiben a fentről lefelé építkező folyamatot arra használják, hogy a társadalomra egyetlen politikai oldal által meghatározott kultúrpolitikát erőltessenek, a művészeti élet megfullad.
3. Forrásokat kell átcsoportosítani a helyi közösségeknek. A kormányzati propagandára elszórt milliárdokat a kultúrára, azon belül pedig az egyes települések kulturális életére lehetne fordítani. Ebben benne foglaltatik a kultúrházak felújítása, időszakos kiállítások rendezése, vándorszíntársulatok fogadása, szabadtéri színpadok létesítése, a könyvtárhálózatok modernizálása, kisebb települési fesztiválok megrendezése.

A kultúra mindenkié. A kultúra nemzeti alap. A kultúrán keresztül sok társadalom tanult meg olyan értékeket, amelyek mára az életük részévé váltak. A közösség társadalmi értékeivé. Például, hogy békében élni mennyivel jobb, mint háborúzni, elfogadni mennyivel jobb, mint kirekeszteni. Megismerni valamit, amivel kapcsolatosan először akár félelmeim is támadnak, mennyivel fontosabb, mint feszültséget vagy gyűlöletet kelteni iránta. Tisztába kerülni azzal, hogy más kultúrát megismerni nem pusztán azért jó, mert a műveltségünket fokozza, de azért is, mert a világismeretünkön keresztül, a saját hazánkon is többet és hatékonyabban tudunk építeni.

Legyen a kultúra mindenkié! Legyen egy nemzeti minimumunk a kultúrára. Mert a kultúra nemzeti alap. Az a kérdés, hogy a kormány kész-e ezt belátni, legalább a magyar kultúra napján.

A jogállami normák nem arra vannak, hogy bosszantsák Orbán Viktor, hanem arra, hogy törvény előtt mindenki egyenlő lehessen, és hogy kirajzolódhasson egy jól felépített rendszerből: az egyenlő bánásmód és az egyenlő méltóság elvének érvényesülése alapvetés. Ezek azok a gondolatok, amelyekről a korai Fideszt figyelve, bármely választó azt hihette, kitörölhetetlenek a narancsos fiatalok fejéből. Csakhogy eltelt három évtized, és – minden jel szerint – a miniszterelnök éppen ugyanúgy nem érti a jogállam fontosságát, mint azok, akik ellen 1989-ben harcolt

Orbán Viktor most már nyílt támadást intéz társadalmi csoportok ellen. Az év eleji sajtótájékoztatóját követően, roma polgárjogi harcosok azt kezdték el mondani – teljes joggal – „menekültek most nincsenek, most következünk mi, cigányok”. Eddig volt a kabinet kommunikációjában némi köntörfalazás, de a szegregáltan oktatott gyöngyöspatai diákok kártérítésével kapcsolatosan tett nyilatkozata teljesen egyértelművé teszi: ledőlt egy újabb fal. A miniszterelnök vagy nem érti, vagy nem akarja érteni a törvény előtti egyenlőség követelményének nem teljesülése esetén kiszabott büntetés mibenlétét. Utóbbi eset, súlyos politikai hiba, évekre betonozza be a társadalmi feszültségeket, amik keretében nincs fejlődés.

Október 13. óta a kormánypártok leginkább az ellenzéki politikusok elleni hangulatkeltéssel operáltak, nem találták meg a saját hangjukat abban a világban, amelyben számos településen ellenzékbe kényszerülve kell tovább dolgozniuk. Ezzel nincs baj: a vereség utáni újjá szerveződés sokáig eltarthat, csakhogy a Fidesz-KDNP nem azon dolgozik, hogy rájöjjön, mit rontott el, hanem éppen azokban a kérdéskörökben erősít rá az eddig is elhibázott politikára, amelyek összetörték ezt a társadalmat.

A kép forrása: 444.hu

A gyöngyöspatai romák elleni, vagy a börtönkörülmények miatt kártérítést kapott elítéltek elleni hangulatkeltés annak előszele, hogy a kormány azokra a szavazatokra fog ráhajtani, amelyeket számos történelmi bűnt elkövető vezető is használt: a legelesettebb, legfeszültebb, legdühösebb rétegre. Nem arról kívánok most értekezni, hogy a kártérítést meg kell fizetni, mert ez alapvetés.

A Nemzeti Együttműködés rendszere milliók számára a nyomorral és az igazságtalansággal egyenértékű

Orbán Viktor, ahelyett, hogy szembenézne a torszülöttel, amit a NER keretein belül létrehozott, milliók mélyszegénységével, mély társadalmi szakadékkal, fulladozó közszférával és elszegényedő vagy elvándorló közalkalmazottakkal, most a rendszer kárvallottjainak szavazataira fordult rá. Nem csodálom: a választásra jogosultak, közülük is kitesznek legalább hárommillió embert, és – ezt már megtanultuk a Fidesztől – a szavazat, számukra, darab-darab. Nincsenek elvek, nincs szándék arra, hogy az ország igazodjon a globális trendekhez, nincs szándék arra, hogy megtaláljuk a helyünket a IV. ipari forradalomban… arra van szándék, hogy 2022 után is folytatódhasson a jelenlegi kormány hatalomgyakorlása. Hogy közben ebben hányan mennek tönkre az annyiszor becsapott magyarok, az a kormányfőt nem érdekli.

A világ szerencsésebb felén régen rájöttek már, hogy a hátrányos megkülönböztetés nem pusztán annak rossz, akit megkülönböztetnek, de a többségi társadalomhoz tartozóknak is. Egy töredezett közösségnek nincsenek közös céljai, nincsenek közös kezdeményezései, mindenki a túlélésre hajt, a kirekesztettek a ki nem rekesztettekre dühösek, a kirekesztők pedig fordítva. Ezzel azonban már újra is termelték a turáni átkot, miközben hosszú ideje látszik, hogy ennek az országnak az a legnagyobb baja, hogy István és Koppány változatlanul marakodnak rajta, mert nem jönnek rá, hogy közösen már ezer évvel ezelőtt is többre juthattak volna.  

Egy felelős kormányfő nem emeli fel a szavát akkor, ha az állam jogsértést követett el emberek ellen, és emiatt kártérítést kell fizetni a kárvallottaknak. Egy felelős kormányfő ilyen esetben vállalja a felelősséget, akkor is, ha ő maga még hírből sem hallott a jogsértésről, amikor az történt, csak azután, hogy megtörténtek a feljelentések, később pedig az ítélethirdetés. Egy felelős kormányfő arra teszi fel a napjait, hogy az általa vezetett kormány a társadalom mind több tagja számára biztosítani tudja az egyenlő méltóság és az egyenlő bánásmód elveit, nem pedig arra, hogy a százszor megtaposottakhoz forduljon szavazatért, amikor már sokan elfordultak a rendszerszintű igazságtalanságoktól.

Szorult és szánni való helyzet, amit a társadalom tagjai bánnak

A kormányfő most már abból kíván szavazatokat szerezni, hogy az elmúlt évtizedben olyan rendszert épített ki, amely nem képes garantálni a lehető legtöbbek boldogulását, és amely erre nem a társadalmi szolidaritást, hanem a különböző csoportok közti feszültség kiélezését kínálta megoldásként. Ebbe előbb-utóbb az is tönkremegy, aki korábban nyeregben érezte magát. És van ezzel még egy nagy probléma. A jogállami normák semmibevétele nem pusztán azt jelenti, hogy a legelesettebbektől el lehet vitatni bármit, hanem azt, hogy sosem tudhatjuk: a mi társadalmi csoportunk melyik napon kerül majd sorra, hogy bennünket is megtapossanak.

A tűzzel játszik, aki miniszterelnökként központi üzenetben mondja ki a jogállami normák semmibevételét. Ez a tűz pedig nem csak a jelent, de a jövőt is felperzseli. Mert Orbán Viktorral nem az a probléma, hogy alapvetően máshogyan képzeli el ennek az országnak a jövőjét, mint a nyugatos demokraták, hanem az, hogy a hatalom megtartásáért bármikor kész volt évtizedes rombolást véghezvinni a társadalomfejlődésben. A legrosszabb pedig az, hogy a kormányfő már rég nem lesz a helyén, amikor ez a társadalom még mindig ezekből a sérülésekből próbál majd felgyógyulni.

A történelemtanárunk, idestova húsz évvel ezelőtt, olyan emberekké kívánt bennünket formálni, akik nem pusztán ismerik a körülöttük levő világot, de képesek létezni egy békés, jogállami keretek közt formálódó társadalomban, betartva – a törvényeken kívül – alapvető morális normákat. Melyik tizenhárom éves gyerek tudja ma például, hogy az embertől négy dolgot nem kérdezünk meg: a vallását, a fizetése nagyságát, a politikai hovatartozását és a szexuális orientációját? Hányan lehetnek a társadalomban vajon azok, akiknek nem kell magyarázni, amiről egyre több cikk is születik: nem kérdezzük a másiktól, mikor lesz az esküvő, mikor jön a baba, vagy mikor a következő. Tesszük ezt azért, mert ezek kizárólag arra azokra az emberekre tartoznak, akik meghozzák róluk a döntést.

Különös helyen szerepel a vallás ebből a szempontból, a NER-ben. A kormány jelenleg azt a hamis látszatot kelti, hogy kizárólag a vallását gyakorló – és ezt hirdető – ember lehet erkölcsös. Szemen szedett hazugság, mint ahogyan az is, hogy egy felekezethez szorosan tartozó ember automatikusan jó ember volna. Ugyanennek igaz a fordítottja is: a kormány által sugallt kép rendkívül hamis, miszerint a társadalom vallásgyakorlókon kívül eső fele nem lehet jó.

Az első bekezdésben részletezett témák kiteregetése és közüggyé tétele a mindennapi frusztrációt, a második kérdéskör közüggyé tétele és mainstream politikába emelése a társadalmi árkok mélységét növeli. Számos édesanya éli meg, hogy néhány emberen kívül nem nyitja rá az ajtót senki, a kérdéssel, hogy mit tehet érte, akár mondjuk a baba születését követő hetekben, amikor például néhány napnyi melegétel megfőzése és a friss családhoz való eljuttatása, vagy egyéb házimunkában való segédkezés nem pusztán nemes gesztus, de olyan segítség, ami pótolhatatlan. Ugyanakkor már a terhesség hírére is sokan gondolják azt: közük van az édesanya áldott állapotához, gyermekéhez, terveihez, hogy hogyan tervez szülni, szoptatni, visszailleszkedni a bérmunkapiacra, tervez-e kistestvért, jár-e jógázni, szénhidrát- és zsírszegény ételeket fogyaszt-e, kit választott az orvosának, miért nem fizet hálapénzt az asszisztenseknek is… csupa rendkívül tapintatlan, és a másik méltóságát sértő kérdés.

A kormány, nem tesz mást, mint nap mint nap sérti az ország valamennyi polgárának méltóságát azzal, hogy nem érti meg: a népesedéspolitika ugyan közügy, a gyermekvállalás azonban a legmélyebb magánügyeink közé tartozik. A mindenkori kormányzatnak ebben a kérdéskörben pedig az intézményrendszer biztosítása lenne a feladata, ahelyett, hogy voltaképp morális alsóbbrendűséget hazudik azokról, akik még csak tervezik a gyermekvállalást, nem születik végül gyermekük, vagy – amiért a kormánypárti többség felettébb dühös – felemelik a szavukat azért, hogy végre idehaza is legyen meg a magánélet szentsége.

A vallás kérdése hasonló. Az élő Istenkapcsolattal rendelkező ember akkor is az, aki, ha nem őriz feszületet a szobája falán, és nem hirdeti fennhangon, miben és miért hisz. A vallási sokszínűség akkor is érték, ha Orbán Viktor a „Csuhások! Térdre, imához!” mondattól, el tudott jutni addig, hogy a gyermekeit megkeresztelő Iványi Gábor evangélikus lelkész egyháza ellen hajtóvadászatot indított, majd szépen-lassan megállapodott önmagával abban, hogy a katolikus egyházat érzi igazán a magáénak. Ki egy miniszterelnök, egy miniszter, vagy egy államtitkár, hogy Istenhit kérdésében, számos csoportra szakítsa a társadalmat, és e csoportok közt merev hierarchiát hazudjon a polgárok szemébe?

Ki egy miniszterelnök, egy miniszter, vagy egy államtitkár, aki meg meri határozni, hogy a többgyermekes család többet ér, mint a kevesebb gyermekes család? Történik mindez úgy, hogy évek óta látszik a szülészeti statisztikákból, hogy az egységes szülészeti protokoll nemléte súlyos jogcsorbításokat eredményez a szülőszobán, és gyakorta egy életre teszi pályára az édesanyák lelkét az a megaláztatás, amit életük legszebb napjára készülve kellett elszenvedniük, csak azért, mert az orvostársadalom számos tagjának fehér köpenye alól ugyanúgy ezer év dohszaga árad, mint az Orbán-kormány háza tájáról.

Itt az ideje az emberekre figyelni. Az emberi méltóság mindenekfölött való, és elidegeníthetetlen mivoltára. Arra, hogy a fentiekhez a kormánynak semmi köze. A kormánynak ahhoz van köze, hogy élhető országot hozzon létre, ahol a polgárok a szabadság és a felelősségvállalás értékkettőse által kijelölt úton járhatnak, úgy magánszemélyként, mint cégvezetőként, édesanyaként, édesapaként, iskolásként, nyugdíjasként, vallásgyakorlóként vagy ateistaként. Arra kéne figyelni egyedül, hogy az emberek élhessék az életüket. És ha ez megvolna, az automatikusan eredményezne egy olyan elégedettebb és boldogabb társadalmat, ahová érkezhetne több megszülető baba.

Addig meg, amíg a kormány mindenkire hideg gyűlölettel tekint, aki nem ért egyet vele, és tesz arról, hogy hazug, hangulatkeltő bloggerek, valamint trollhadseregek a mindennapi életben fenntartsák a társadalmi feszültségeket, nem fog menni. Pont ugyanúgy, ahogyan eddig sem ment. Amióta létezik ilyen statisztika idehaza, tavaly a valaha volt legkevesebb gyermek született Magyarországon. Mert nem elég a kék plakátokra ráírni, hogy „Családbarát kormány”, azzá is kellett volna válni. És nem elég hazudni, hogy a hangosan és külvilág felé vallását megélő ember, egyúttal erkölcsös is. Miniszterelnök úr, legalább ezt az állítását ideje lenne bizonyítani a saját példájával. Eddig még nem sikerült.   

Alábbi blogbejegyzés a 2018-as központi költségvetés végrehajtásáról szóló törvény részletes vitájának bizottsági szakaszára megírt hozzászólásom. A benne elhangzottak – véleményem szerint – a magyar társadalom legnagyobb problémáit sűrítik egybe, mint az egyenlő méltóság és az egyenlő bánásmód elvének semmibe vétele, az elesett társadalmi csoportokkal szembeni szolidaritás hiánya, a túl nagy és nem hatékony állam, az állami intézményrendszerek válságágazatai és a rendszerszintű korrupció. E problémákat az Orbán-kormány 5,1%-os GDP-növekedés mellett sem szándékozik felszámolni.

Általános kép: nem költünk eleget a leszakadó rétegekre, az emberi méltóságra

Mialatt a kormány arról beszél, hogy hosszú ideje biztosítja költségvetésein keresztül a fenntartható fejlődést, közben azt találjuk a közjavak biztosítását illetően, mint az oktatás vagy az egészségügy, továbbra is válságágazatokról beszélhetünk. Mind a szolgáltatást igénybe vevők, mind a rendszerben dolgozók szenvednek a finanszírozás elégtelenségétől. További probléma a közjavakat illetően, hogy azok a társadalmi csoportok, amelyek valamilyen módon a normális kerékvágástól eltérően működnek – mint a fogyatékossággal élők, vagy azok, akik beteg gyermeket nevelnek, beteg hozzátartozójukról gondoskodnak otthonápolóként – már nem részesülnek megfelelő mértékben a magas GDP-növekedésből.

a kép forrása: aszhirportal.hu

Túl nagy állam, kis hatékonyság – közjavak biztosítása és közfoglalkoztatottak bérezése

Történik mindez úgy, hogy minden hatodik adóforintot arra költünk, hogy ez a 2010 után keletkezett, hatalmas államgépezet működni tudjon.  Liberálisként már önmagában is vitatkoznék ennek az iránynak a helyességével, de – ami a jelenlegi magyar kormányt illeti – ez nem összeegyeztethető a konzervatív gazdaságpolitikai tervezés kereteivel sem.

Kisebb és hatékonyabb államra volna szükség, valamint arra, hogy a kormány a minél jobban működő piacgazdaság felé terelje a hazai piacot.

A közjavak biztosítását illetően beszélnünk kell arról, hogy a középosztály gyakorlatilag alapvető jogokat vásárol magának akkor, amikor kimenti magát az állami egészségügyi vagy oktatási rendszerből, a többieknek pedig marad az ellátás vagy az oktatás elégtelen színvonala, a jogok csorbulása, a sokak esetében a kilátástalanság, az iskolarendszerből való kiszorulás, vagy éppen egy halálos kórházi fertőzés.

Alapvető és általános megállapításom a költségvetés egészéről, hogy több mint 5 százalékos GDP-növekedésből nem költ eleget a kormány az elesett társadalmi csoportokra, és azokra a rászorulókra, akik ennek a társadalomnak a mélyszegénységben vagy anyagi deprivációban élő tagjai. Tévedés, hogy elegendő a középosztály gazdagodásának és fejlődésének teret engedni ahhoz, hogy egy nemzetgazdaság és egy társdalom felemelkedhessen. Amennyiben a társadalom jelentős hányada él méltatlan körülmények között, az ország nem léphet a fenntartható fejlődés és a progresszivitás útjára.

Ennek része a költségvetésen és jelen bizottság munkáján kívül számos más tényező is. Én – nem összekeverve szerepünket a népjóléti bizottság feladatkörével – az egyenlő méltóság és az egyenlő bánásmód elveit emelném ki, melynek érvényesülése tükröződhetne a központi költségvetés tervezetében is, azonban sajnos ez hosszú évek óta elmarad hazánkban. Ugyanúgy igaz ez a munkapiacra, mint az ellátórendszerekben tapasztalható helyzetre, vagy éppen a nagy intézményrendszereinkben.

A családbarát kormány módszerei nem mutatkoznak annyira sikeresnek, mint amennyire sok pénzt elköltenek a célok mellé rendelt programokra az adófizetők pénzéből. Rendkívül fontos beszélni arról, hogy a fejlett világban megfigyelhető fertilitási ráta-javulást azok a társadalmak tudták elérni, amelyekben a nők és férfiak közti egyenlőség mind jobban biztosított. Ehhez viszont az ellátórendszerek és a munkapiac rugalmassága is szükséges, valamint egy olyan szemléletváltás, amelyet a jelenlegi kormány nem tervez meglépni. Jól felismerték azonban, hogy a munkapiaci aktivitás egyik ösztönzője a bölcsődei férőhelyteremtés. Engedjenek meg néhány gondolatot erről.

Banai Péter Benő államtitkár úr expozéjában érvelt amellett, hogy a kormány a valaha volt legnagyobb bölcsődeépítési programba fogott bele, azonban ha a férőhelyekre tekintünk, azt látjuk, hogy mintegy 80.000 férőhely hiányzik, és a kormány nem is tud elégséges számú vállalást tenni ezek pótlására, mert az építőipar kínálati oldala korlátozza a beruházások lehetőségét. A cél tehát helyes, de a kormány képviselői is tudják, hogy az igényekhez képest messze elégtelen vállalásokat tudnak csak tenni. Helyes volna ezen a téren nyitni azok felé a modellek felé, amelyben a magántőke bevonását szigorú állami sztenderdek mellett növelhetné a férőhelyek számát, és egy fejkvótarendszerrel elősegíteni, hogy ez a szülők számára mégse hozzon anyagi értelemben jelentős plusz terheket.

Államtitkár úr beszélt a közszférában dolgozók megbecsüléséről, és arról, hogy életpályamodelleknek köszönhetően újabb és újabb szakmákban válik kiszámíthatóbbá a jövő. Ezzel szemben, ha az olyan hivatások bértáblájára nézünk, mint a mentőápolóké, vagy akár az állami kórházak betegápolóié, akkor azt találjuk, hogy a versenyszférától jelentősen elmaradnak ezek a bérek, méltatlan helyzetbe sodorva a rendszerben dolgozókat. Az ápolók korfája homokóra alakú, egyszerűen azért, mert amit Rétvári Bence államtitkár úr állít, az igaz, hogy sikerült fiatalokat bevonni az egészségügyben, de amint arra kerül a sor, hogy nekik családot kellene eltartaniuk, elhagyják a pályát.

A harmincas és negyvenes korosztály nagy arányban hiányzik a betegágyak mellől, a szakmai végzettséget szerzett 250 ezer embernek alig 43 százaléka marad a pályán. Különösen problémás a szakma derekát nélkülözni a kórházakban, mert az ő szakmai tapasztalatukra és fiatalos dinamizmusukra is szükség lenne. Ilyen bértábla mellett azonban, még a legmagasabb végzettségűek sem tudják tisztességgel eltartani a gyermekeiket. Azt pedig az adófizetők nem várhatják a segítő szakmák dolgozóitól, hogy a saját gyermekeik jólétét veszélyeztessék annak érdekében, hogy másokon segítsenek.

MTI-fotó

Ugyanez igaz az állami alkalmazottakra. Államtitkár úr az ő megbecsülésükről is beszélt. A szándék jó, az összegek azonban – az 5,1 százalékos GDP-növekedés ellenére – azt eredményezték, hogy kormányablakban dolgozó alkalmazottakat kellett egyik városból a másikba áthívni, mert átmeneti vagy regionális munkaerőhiány lépett fel, ami bizonyos térségekben és településeket veszélyeztette a szolgáltatást.

Ismerünk olyan kórházi osztályt, ahol azért mondtak fel kollektíven az ott dolgozó ápolók, mert a közelben nyílt egy új bútoráruház, és mindannyian ott vállaltak inkább munkát. Eddig nem juthat el egy olyan európai uniós tagország egészségügyi rendszere, amely egyébként az Unióban elsők közt van a gazdasági növekedését tekintve. Alapvetően nem tartozik a költségvetési bizottságra, de javarészt ennek tudható be, hogy a magyarok átlagosan kevesebb egészségben eltöltött évre számíthatnak, mint amennyit a gazdasági fejlettségünk alapján el tudnánk érni.

Ha a közjavak ellátására nem költ megfelelő összegeket a kormány, akkor hiába a fejlesztések, vagy akár az uniós támogatásból vásárolt új eszközök, nem lesz, aki működtesse őket. Ugyanez igaz a pedagógusi bértáblára, de a bölcsődei dajkák bértáblájára is, ahol ugyan történtek emelések, de ennek hatására a különböző végzettségű és eltérő szakmai tapasztalattal rendelkező dolgozók közt bérfeszültség keletkezett.

Ténylegesen megjelenő nettó jövedelmeket tekintve úgy állunk, hogy a legnagyobb gyorsétteremlánc kezdő fizetése nettó 160 ezer forint, egy gyakorló pedagógusé 130 ezer forintot tud hazavinni. Egy kezdő szakápoló nettó alapbére nem éri el a 100.000 forintot, és 30 éves tapasztalattal sem emelkedik 180.000 forint fölé.

a kép forrása: erdon.ro

Nyugdíjak reálértéke

Államtitkár úr beszélt a nyugdíjak reálértékének emelkedéséről, aminek ütemével nehéz vitatkozni, azonban meg kell jegyezni, hogy ez milliók számára pusztán a vegetálást eredményezi. Még inkább indokolt a nemzetközi kitekintés is, ugyanis már a 2018-as költségvetés tervezésekor is látható volt a nemzetközi statisztikákból, hogy ha regionális összehasonlításban nézzük a nyugdíjak reálértékének növekedését, egyedül Romániát és Csehországot előzzük, őket is csak kis mértékben. Érdemes tehát figyelni arra, hogy a – különösen euróra lefordított – nyugdíjak értéke mekkora a nemzetközi piacon, és bár bizonyos alapvető élelmiszerek áfája csökkent ugyan, de az alapvető fogyasztói jószágkosár termékei sem mentesek az árnövekedéstől. Figyelembe véve, hogy a forint folyamatosan romló tendenciát mutat az elmúlt két évben (eltekintve némi rövidtávú erősödéstől), a nemzetközi piacról beszerzett termékek miatt ez az árváltozás még erőteljesebben érintette a kispénzű nyugdíjasokat.

A kép forrása: magyarhang.org

Fenntartható fejlődés

A kormány a zárszámadás kapcsán beszélt energiahatékonyságról, különböző programok sikerességéről, amelyek ugyan megvalósultak, ennek ellenére hazánk az egyik legrosszabb helyzetben van az EU-ban, abban a tekintetben, hogy az áramtermelés hány százaléka származik megújuló energiaforrásokból. Az adataink egyelőre az Unióban hátulról a második helyre elegendők, és mivel egy 2011 óta hatályos rendelet lényegében lehetetlenné teszi a szélenergia további bevonását a piacra, szép lassan a meglévő erőművek is kifutnak majd. További probléma a háztartások energiatakarékosságra irányuló beruházásainak elmaradása – gondolok itt a megfelelő szigetelésre, a hőszigetelő ablakokra, valamint a korszerű fűtéstechnológiára. A statisztikai adatsorok jelenleg a fatüzelésű kályhákat is a megújuló energiaforrást felhasználó technológia közt tartják számon, ezzel pedig becsapjuk magunkat: hamarosan a nemzetközi porondon ezek a statisztikák nem állják majd meg a helyüket, így veszélybe kerülhetnek a 2030-ra és 2050-re tett energetikai vállalásaink.

a kép forrása: https://www.napelemek-napkollektorok.hu/

Önkormányzatok finanszírozása

Az önkormányzatok tekintetében helyeslem a feladatalapú támogatási rendszer megvalósulását, valamint a pályázatalapú rendszert, amely a fejlesztésben motivált önkormányzatokat segíti, ugyanakkor problémás, hogy abban az országban, ahol az Európai Unió Csalás Elleni hivatala több ízben figyelmeztette Magyarországot a magas korrupciós rátára, aminek egyik alapjául az önkormányzatok sokszor átláthatatlan pályáztatási és finanszírozási rendszere áll.a kép forrása: szeged.hu

Ismerünk olyan önkormányzatot, ahol az óvodaépítéseket rendre ugyanazon cég, az alpolgármesterrel szoros családi viszonyban álló tulajdonossal és ügyvezetővel rendelkező vállalat nyerte el. Ismerünk hosszú ideje közgyűlésben helyet foglaló képviselőt, akinek családi érdekeltségébe tartozó cégek meghívásos közbeszerzéseken egyedüli meghívottként nyertek el, éveken keresztül, több százmillió forintos tendereket.

Megnevezhetők azok a városok, ahol a Mészáros és Mészáros Kft. bizonyítottan magasabb árajánlat mellett is elnyert közútfelújítást, intézményépítést, vagy bármely közbeszerzési pályázatot, és akár kétszer, két és félszer túlárazott munkát tett le az önkormányzat asztalára. Amennyiben a Modern Városok Programja vagy a feladatalapú önkormányzati fejlesztési rendszer ilyen módszerekkel folyik tovább, az azt jelenti, hogy évről évre az adófizetők több tízmilliárd forintját herdálják el helyben.

Tisztelettel kérem az Államtitkár urat, hogy a zárszámadás vitáján legyen különös figyelemmel a korrupció kérdésére. A Modern Városok Programjának sok ilyet rejtenek magukban. A kormány méltán büszke ezekre a kezdeményezésekre, és helyes, hogy a települések fejlesztését új elképzelések alapján kívánják megvalósítani. Azonban ha ennek megvalósulása csorbul, mert a helyi vezetés közvetlen üzleti érdekeltsége, vagy családi vállalkozásai azok, amelyek rákapcsolódnak a különböző pénzforrásokra, az nem szolgálja a városok polgárainak érdekét, éppen ellenkezőleg. Nem pusztán az elvégzett munka silány minősége, de a közbizalom megrendülése is közvetlen következménye annak, ha helyben, jól látható módon, elherdálják a fejlesztésre szánt összegeket.

Köszönöm, hogy meghallgattak!

Onnan kell kezdenünk, hogy Magyarországon van hárommillió ember, akik szegények. Többségüknek az alapvető élelmiszerek beszerzésével is gondja van, a hó végén bizonyosan. Beégett a kollektív emlékezetbe, amikor Hegedűs Zsuzsa, a miniszterelnök főtanácsadója azt mondta: egy kis kenyér, zsír, vagy gríz és tészta mindig van otthon. Olyan nincs Magyarországon – érvelt –, hogy gyermekéhezés. Természetesen ez sem igaz, de ha tovább bontjuk a problémát, akkor kiviláglik, hogy a minőségi éhezéstől szenvedő honfitársaink lélekszáma milliós, több százezer gyerek érintett.

Ez jelenti azt, hogy grízes tészta van. És vízből meg lisztből gyúrt lepény, a sparhelten megsütve, zsírral és hagymával. Zsíros kenyér, és a gyerekeknek az a nápolyi, amit hazahoztak az iskolából – mert már megtanították nekik, hogy a kistestvérekre is gondolni kell, és az iskolában ők legalább valamit kapnak enni. Az észak-magyarországi települések iskolaigazgatói gyakorta számolnak be arról: nem az első szünetben reggeliztetnek, mert sok gyerek nem eszik előző nap délután 4-től, így az első órán nem tudnának az éhségtől odafigyelni.

Innen indul az elhízás elleni küzdelem világnapja Magyarországon.

Hogy ahol szegénység van, ott automatikusan 10-15 évvel rövidebb a várható élettartam. Ahol szegénység van, ott a magzati éhezés bizony a magzati korban kialakuló egészségtelen étrenddel is együtt jár. Ha valaki most a roma honfitársainkra gondolna kizárólag, szeretném megjegyezni, hogy az ő polgárjogi harcosaik egyre gyakrabban fogalmaznak úgy: „cigány sorsba kényszerülnek ma már a nem cigányok is”.

Az egészségügyi minimum nem véletlenül kezdődik úgy, hogy senki se legyen azért beteg, mert szegény, és senki se legyen szegény azért, mert beteg…

A kép forrása: Barbelo Blog

És – persze – jó kezdeményezés a mindennapos testneveléssel, de ma az történik, hogy az egyik gyerek a MOM Park melletti, gyönyörű uszodába jár tornaóra gyanánt, a másikat meg kihajtják a lyukas cipőjében iskolakört futni, hadd erősödjön az immunrendszere. Azért beszélek erről, mert ez mind gazdaságstratégiai és társadalomszervezési kérdéskör. Elrontottak. Elrontották őket. Azzal a szemlélettel, hogy a középosztályt segíti a kormány, az alsóbb társadalmi rétegeket azonban hagyja örökre elveszni.

Ha már középosztály. Nekik más miatt fáj a fejük. A mai napig tartok edzéseket piciknek, de már csak társadalmi munkában, és csökkentett óraszámban. Hetente egyszer találkozunk. A hátam mögött eddig 30 évnyi sport, ebből 26 év judo áll. Edzősködni 2011-ben kezdtem, noha ezt nem terveztem azelőtt sosem, de szerencsére így alakult. Amikor a nevelőedzőmmel arról beszélgettem, hogy milyenek a mai gyerekek, ő csak annyit mondott: „amikor ti bejöttetek a terembe, 100 gyerek közül, 80-ból embert lehetett faragni. Most ez megfordult. 20-ból lehet”.

Reménykedem benne, hogy a számok tekintetében nincs igaza. Persze, látom, hogy millió és egy más lehetőség van, mint az edzés. A születésüktől természetes okostelefonok és tabletek, számítógépes játékok, és minden más, ami foglalkoztatja az egész idegrendszert. A gyártók körbevették a gyerekeket és a szüleiket finomított élelmiszerekkel, mindenféle édességgel, a kenyereket tartósítószerrel és színezékekkel, a többi ételt cukorral és sóval. De azt is látom, hogy mindezek ellenére, az a generáció, amelyikről elkezdtek lemondani, nagyon szereti, ha elviszik kirándulni. Ha olvasnak neki egy mesét a judoedzés előtt. Ha akadálypályát építenek nekik a tatamin, mielőtt elkezdődik a földharc.

Nem igaz, hogy tehetetlenek vagyunk

Bizonyos társadalmi csoportoknál nem igaz. Az igaz, hogy akik jelen pillanatban tehetetlenek az egészségtelen életmódjuk ügyében, azok nagy arányban tehetetlenek a munkapiaci helyzetük és az anyagi helyzetük terén is. Ez társadalomszervezési kérdés, a másik egy döntésé. Hogy mit választunk. Olyan minőségű életet, amivel megéri szaporítani az éveink számát, vagy olyat, amiben egy idő után utolérnek az életmódunk következményei, és már magunk sem tudunk mit tenni.

Kölcsönös tisztelet és hobbisport

Felnézek azokra az emberekre, akik még éppen időben, egyszer csak beiratkoznak egy edzőterembe. Ez az utolsó, amiről beszélni szeretnék. Hogy azokat az edzőtermeket tudom igazán szeretni, amelyek szinte mindenki pénztárcájával barátságosak. Ahol nem az a lényeg, hogy ki hogy néz ki, mióta sportol, vagy hogy milyen pólóban érkezett, hanem az, hogy kölcsönösen tiszteljük egymást, amiért mindannyian, akik ott vagyunk, azt választottuk, hogy teszünk az egészségünkért, és mozgunk.

Én a mai napon, elsősorban azt kívánom a társadalomnak, hogy legyen még egyszer egy olyan gazdaságstratégiai tervezőnk és egy társadalomszervezőnk, akik azon dolgoznak, hogy a mélyszegénységben élők létszámát közelíthessük a nullához, és hogy senkinek se kelljen lemondania az egészséges étrendről az üres zsebei miatt. Másodsorban, kívánok mindenkinek sok türelmet, sok energiát, hogy a következő generációk számára biztosítani tudja a mozgás örömének megismerését. Harmadsorban azt kívánom mindenkinek, aki rendszeresen sportol, vagy aki most szorítja össze a fogait, hogy elkezdje az első edzést – mert sok kimaradt, és most már tenni kell –, hogy lelje örömét azokban a percekben, órákban, napokban, amikor az egészségéért tesz. És ne törődjön azzal, ha valahol egy kicsivel több (vagy éppen kevesebb van), mint amit a magazinok címoldalán lát.

Egy a fontos: hogy az egészségünk a középpont, nem a mérleg vagy a ruhaméret. De a mai napon azt is meg kell jegyezni, hogy egy ponton túl ezek nagyon erősen hatnak egymásra.

Testalkat-típusok. Mindegyik szép. :) A kép forrása: eKollekció

Jó egészséget mindenkinek!

Van nekünk egy köztársasági elnökünk, aki a nemzet egysége helyett a kormány álláspontját képviseli, és soha, semminek nem feküdt keresztbe, legyen szó a demokratikus intézményrendszer és a jogállam rombolásáról, vagy bármely szakpolitikai területről. Van neki egy különleges tulajdonsága. Minden alkalommal, amikor kötelessége lett volna megszólalni, akár az ügyészség függetlenségével, a menekültkérdéssel, az Európai Unióval, vagy csak az egyenlő méltóság hazai érvényesülésével kapcsolatosan, klímavédelmi kérdésekről kezdett el beszélni. Gyakorlatilag a horgászbotja és a földikutyák élőhelyének rombolása mögé bújt, amikor államférfiként viselkedhetett volna, és megmenthette volna a társadalmat attól az elszabadult rombolástól, amit 2010 óta élünk. Most, hogy Áder János a világ közös felelőssége, a Föld természeti értelemben vett fenntarthatósága mellett  tehette volna le a voksát, elővette az „objektív számokat”, és azt mondta: ne tévesszünk mértéket. Kicsi ország, kicsi felelősség. Na igen, kis pénz, kis foci. Csak valahogyan itthon ez máshogy van. Nagy pénz, kis foci. Kis ország, nagy gaztettek. Vélemény.

Kezdjük az elejéről. A nemzetközi energiapiac árainak alakulása alapján jelenleg kevesebbet fizetnénk a közüzemi számláinkra, ha nem lett volna „rezsicsökkentés”, vagyis hatóságilag meghatározott gáz- és villanyár. Ennél sokkal fontosabb ennek az egésznek az üzenete: az emberek adóforintjaiból fedezett üzeneteken tájékoztatják őket, mennyit spóroltak, ahelyett, hogy arról tájékoztatnák őket, mit tehetnek azért, hogy a felhasználásukat csökkentsék. Utóbbi az oktatás kérdése (nem csak suliban). Nehéz ezt egy olyan országban, amely 40 évnyi diktatúrából szabadult, ahol a rezsidíjak, és az alapvető élelmiszerárak a legszegényebbek pénztárcájára voltak szabva. Ebből sok minden következett, például az is, hogy akár még harminc évvel ezelőtt is úgy hűtötték az emberek a dinnyét a Balaton mellett, hogy beletették a csapba, és ráengedték a hidegvizet.

Az üzenetek, hogy zárjuk el a vizet, amikor szappanozzuk a kezünket, használjunk fogmosópoharat, mosdókesztyűt, ha megtehetjük, vegyünk a csapra szerelhető alkatrészt, ami levegővel dúsítja a kifolyó vizet, így egyszerre kevesebb távozik a vízből, anélkül, hogy ez a felhasználó számára hiányérzetet hozna, nem kerülne többe, mint a „rezsicsökkentés” rettenetes narancsszínű üzenetei felénk, hogy a csodálatos kormánynak köszönhetően mennyi sok pénzt takarítottunk meg.

Régen minden jobb volt?

Voltak generációk, amelyeknek egyértelműek voltak azok a mozdulatok, hogy kapcsoljuk le a villanyt, ha kijövünk egy szobából, öltözzünk fel, amikor jön a hideg, és kizárólag azért kezdjünk el idejében fűteni, hogy a falak átmelegedhessenek a mínuszok előtt: ne tekintsünk a fűtésre úgy, mint ami elintézi, hogy rövidnadrágban és pólóban legyünk otthon, egész évben. A németek sok mindent nem felejtettek el azokból a praktikákból, amiket a mi nagyszüleink is ismertek. A köztévéjük például a téli szellőztetésekre nézve játszik tippeket az esti híradó és az időjárásjelentés közben – nem migránsokkal riogat. Mikor hangzik el itthon, hogy az ablaknyitások (különösen mínusz 10 fok alatti hőmérsékletnél) egyszeriek, rövidek, több ablakosak legyenek, hogy a levegő felfrissüljön bent, de ne hűtse le a lakást, amit aztán többletfűtéssel kell visszapótolni?

Alapvetően nehéz megtalálni azt az „ideális” életmódot és hozzáállást, amivel magunk is tehetünk a Földért, de nem fordulunk át klímaszorongásba – amitől sokan már a gyerekek közt is szenvednek a fejlett világban. Soha semmit nem tudunk megoldani, amikor elhatalmasodik rajtunk a szorongás. Jobb helyette valós pillanatot készíteni a helyzetünkről, és megoldási forgatókönyvet készíteni. Akkor már csak végig kell mennünk a felvázolt úton.

Nem tudom, hogy az a kormány, amelyik adófizetők több százmilliárdját fordították népbutító kékplakátokra, mikor fogja megbánni, hogy nem azt üzente rajtuk például: ha szeretnénk ilyen hagyományt ápolni, dézsában kölcsönözzünk karácsonyfát, és vigyük vissza, vagy ültessük el valahol. Ne égessünk avart, komposztáljunk, gyűjtsük szelektíven a hulladékot – fontos: csak a teljesen megtisztított műanyag és fémhulladék gyűjthető szelektíven, a papírnak is teljesen tisztának kell lennie… Nem tudom, ma hány család van itthon összesen, akik a szerves és a meg nem tisztítható háztartási hulladék közt különbséget tesznek, a vegyes szemetesbe csak azt dobják, ami semmilyen módon nem újrahasznosítható. (Valószínűleg köztük is azok száma dominál, akik még a szüleiktől tanulták a hulladékgazdálkodást, jellemzően vidéken, csak nem így hívták, hanem úgy: „kiviszem a maradékot az állatoknak”.)

Ilyen központi üzenetekkel lehetne növelni a vásárlói tudatosságot

Lehet hangsúlyozni a műanyag zacskók használatának mellőzését: papírra vagy anyagra áttérni – ebben sok bolt már segít. Ugyan a honi kiskereskedők „adományszerű” támogatásához ez az ország túl szegény, nem fog fizetni 300 forinttal többet azért, hogy a magyar gazdákat segítse, holott ez a mi zsebünkre megy, még rövidtávon is, a mi GDP-nk növekszik azáltal, ha ezek az emberek sikeresebben, nagyobb profittal és több visszaforgatható bevétellel rendelkeznek. Nyugat-európai társaink ezt már csinálják, hogy a saját gazdáik nagyobb sikerrel maradjanak életben a világpiacon. Ezzel viszont segítenek még valamit: az alapvető élelmiszert közelről kell odaszállítani nekik – ami kevesebb üzemanyagot és rövidebb értékláncot jelent.  Az olyan termékek, mint a tej, a tojás, a kenyér, a zöldség, a gyümölcs, jellemző termékek, amik fogyasztásában el lehet helyezni a tudatosságot – a középosztály már nyitott rá, és ez egy jó folyamat.

Ami a multikat illeti – és itt még mindig nem áll meg a kormány kék plakátok helyetti cselekvési kötelezettsége

Lehet úgy dönteni, hogy az élelmiszerüzletek száműzik az egyszerhasználatos műanyag zacskókat, csomagolásokat a polcaikról, pénztáraik mellől. Ha kizárólag papír és vászonszatyor kapható (még lebomló műanyag sem!), akkor az emberek hozni fognak magukkal, vagy ezt veszik meg. Lehet azoknál a termékeknél alkalmazni többször használható, elmosható műanyag dobozokat, amiket hentes, vagy más pultból árulnak: hús, sajt, egyéb hidegkonyhás dolog – házi sajtok, olívabogyó, kaszinótojás, magvak, krémek…

Ezeknél a termékeknél elkerülhetetlen a csomagolás, de ha a vásárlók tudják, hogy mondjuk, adott esetben egy 800 forintos termék mellé kell majd 300 forintért dobozt vásárolniuk, mert nincs más választás. Itt jön képbe a szabályozás fontossága: senkinek sem szabad engedni, hogy eldobható szatyorban vagy műanyagban adjon ilyen terméket, akkor otthon el fogják mosni, és vissza fogják hozni, pont, mint gyerekkorunkban a tojástartót, vagy a tejesüveget.

A szabályozáshoz tartozik még, hogy be kell vezetni a visszaváltható üvegeket, és megszüntetni egyszerhasználatos műanyagpalackokat. Ugyanez igaz arra, hogy a boltok felelőssége megszüntetni a műanyag zacskók használatát a gyümölcs/zöldségpultoknál. Itt célszerű papírzacskót használni, vagy kikészíteni megvásárolható vászonszatyrot. Ha még a papírzacskót is megfizettetnék az emberekkel, mindenki vinne magával valamit, amibe bele tudja tenni a gyümölcsöt.

Számos más lépés is van, amit az emberek a környezetükért tehetnek

A mosogatógéppel történő mosogatás kevesebb vizet visz, mint a kézzel történő mosogatás – mivel amúgy is vannak pályázatok, amivel régi háztartási gépeket energiatakarékosra lehet cserélni, ezt meg lehet hirdetni mosogatógépekkel is. Amennyiben az önrész csekély, bekapcsolhatók ebbe a projektbe a szegényebb társadalmi rétegek – sőt, sávosan eltolt, majd bizonyos jövedelmi szint felett meg sem pályázható támogatási összegekkel azt is el lehet érni, hogy az emberek pénztárcájának mérete csak kis hatást gyakoroljon arra: képesek-e környezettudatosak lenni.

Szintúgy döntés és kompromisszum kérdése például környezetvédelmi előírásokat húzni a 70.000 főnél népesebb városok belvárosába behajtó autók elé – ez ma 11 városunkat érintené. Berlin régen kitiltotta a túl sok káros anyagot kibocsátó autót a tágabb értelemben vett belvároson kívülre. Az egyetlen európai főváros lett, ahol nincsen szmog, bár nagyon sokat segít nekik a szél ebben, de intézkedések nélkül ez nem lenne. További értelmes lépés lehetne, hogy az elektromos autók parkolási díjmentessége mellett a hibrid autók parkolási díjának csökkentése. A közösségi autóhasználat nagyon jó, de csak akkor, ha a város teljes területén vannak cellák, ahol le lehet tenni az autót, sőt, fontos lenne, ha az agglomerációban is lenne néhány város, amelyeket bekapcsolnának a hálózatba, 1-1 cellával, a központokban.

Ezeket mind elmondhatta volna ma Áder János. No meg azt: feloldják azt a 2011 óta hatályos rendeletet, melynek alapján ma lehetetlen szélerőművet létesíteni az országban. Az utolsók egy 2008-as tenderek nyomán épültek, és pont, mire a világ nagy részén már megújuló energiaforrásokból táplálkozik majd az energiapiac, a mi nagy szélkerekeink akkor öregszenek ki végleg a piacról – átlagos élettartamuk 25 év. Lehetett volna még arról beszélni, hogy a háztartások energiakorszerűsítésének segítése továbbra is stratégiai cél, mint ahogyan az is, hogy a tűzifa támogatást ne számolja bele a magyar állam a megújuló energiaforrások állami támogatása közé – mert hosszú távon ez visszaüt.

Én az a korosztály vagyok, akik nem voltak még a Földön, amikor a négyes reaktor felrobbant Csernobilban, de megérintett „Csernobil ajándéka”. Az, amit nem csak Pripjaty városa, hanem az egész világ megkapott. Hogy bárhogyan is próbálják elhazudni, elbarikádozni, megmásítani… az igazság mindig ott van. És utolér minket. Bármi lesz is. Különösen így van ez a természettel. Adam Smith úgy tartotta: „a gazdaság a természet nyelvén beszél az emberhez”. Ideje, hogy az ember is elkezdjen a természet nyelvén beszélni a gazdasághoz. Mert nem csak „B bolygó” nem létezik – ahogyan azt ma divatos mondani –, de második lehetőségünk sem.