Nem tévedés. Ugye, furcsán hangzik? Mert hogy hosszú idő óta öröklődik a „vicc” generációról generációra: „Okos, mint az apja, és szép, mint az anyja.” De a helyzet az, hogy ha tükörbe nézek, édesapám apja tekintetét, szemöldökét, orrát, arckifejezéseit látom. Nagykamaszként és zöldfülű egyetemistaként is szívesen hordtam anno összetűzve a hajam. Apai nagyapám tablóképét nézve, akár testvérek is lehettünk volna: a kis hajcsattok még azokat a hullámokat is belerakták a hajamba, ami az ő hátrafésült hajában alapból megvoltak.

És hogy milyen az én anyukám? Okos, szép, csinos, mosolygós, mindent kibír. Olyan keményen dolgozik, hogy a körülötte élők csak kapkodják a fejüket. Nincs olyan krízis, amiből ne küzdené ki magát. Azt hiszem, sokan mondhatjuk el ugyanezt az édesanyáinkról.

Megküzdöttek egymásért a szüleim. Egymásért és önmagukért is. Úgy hiszem, ezzel nem vagyok egyedül: aki azt állítja, egy ember életében, házasságában nincsenek hullámvölgyek, nem mond igazat. A házasság erejét azonban nem az mutatja meg, tudjuk-e egymást szeretni a tengerparton, amikor annyi a problémánk, hogy a hotelszobában felejtettük a naptejet, hanem az, hogy amikor a másiknak igazán szüksége van ránk, ott vagyunk-e mellette. Óriási szellemi és lelki teljesítmény – mindkét fél részéről. Ha felborul benne az egyensúly, súlyos következményei vannak. 

„Egészségben, betegségben…” – megvan? Ez az a rész, amikor az emberek már a szemüket törölgetik az esküvőn. De valahogy mintha az idő nem csak a szerelmet, ezt az egymásnak tett ígéretet is elhalványítaná. Náluk nem így volt. Nem így van. A szüleim nem szegték meg a szavukat. Pedig ők is ilyen „ballibsi-félék”. Különös, nem? És (sajnos úgy tűnik, hogy sokak számára meglepő) nagyon szerettek és szeretnek bennünket – a testvéremmel együtt. Akartak nekem testvért, akit szintúgy szerettek, tanítattak, és a legjobbat akarták nekünk. Közben pedig mindketten helytálltak a munkában. A kormány pont ezt a viselkedést igyekszik mindenkitől elvitatni, aki nem Fidesz-szavazó.

„Egészségben, betegségben…” A diszkrimináció a társadalom betegsége. Most is egymásra van szükségünk, hogy felgyógyuljunk belőle. Férfiakra és nőkre. Idősebbekre és fiatalokra. Olyanokra, akik akarnak házasodni, és olyanokra, akik nem. Olyanokra, akiknek több gyereke van, és olyanokra, akiknek egy sincs. Mindenkire. Mert ez így nem mehet tovább. 

"Halló, az ’50-es évekkel beszélek? Az elnyomó nemi szerepeket itt felejtette, a mi évszázadunkban. El tudna jönni értük, és elvinni őket?"

Látva azt, merre megy ez a társadalom. Látva a kormányszinten legitimált nők elleni diszkriminációt, látva a mindennapi szexizmust, nem mehetek el a bókba csomagolt megkülönböztetés mellett sem.

Lányok, ha valaha valaki azzal próbál „kedveskedni”, hogy szépek vagytok, mint anyátok, és okosak, mint apátok, mondjátok, hogy nem. Nézzetek rá az okos anyukátokra és a szép apukátokra, akiken talán fogott az idő vasfoga, de amit együtt építettek, az gyönyörű. Nem csak Ti, de a testvéretek is, az együtt töltött idejük, és ők maguk is. Azért választották egymást, mert szépnek látták a másikat. Nem csak kívülről, belülről is. A hibáikkal együtt nyújtottak tökéleteset – nem csak egymásnak, nektek is.

És nincs az a kormány, az az énekes, vagy bárki, aki ezt elvitathatja tőlük. Nincs az a kormány, amely a következő generációkba belenevelheti ugyanazt, amit a vasfüggönyön túli világ már maga mögött hagyott. A nemek közti egyenlőség, de úgy általában véve az esélyegyenlőség és az egyenlő méltóság elve, nem erkölcsi, hanem jogi kérdés. A jogok pedig eszközök arra, hogy a társadalomban mindenki egyformán lehessen ember.

Az efféle „bókok”, „viccek”, „játékok a szavakkal”, súlyos rombolást okoznak a társadalomban és az egyes emberek énképében is. Nincs az a közösség, amely megengedheti magának, hogy képességeket vitasson el saját tagjaitól - jelen esetben minden második embertől, aki az országban él. Amelyik megteszi, a társadalom összjólétét csökkenti.

Ezért mondom, hogy arra is képessé kell válnunk, hogy dicséretnek szánt megjegyzéseket is vissza tudjunk utasítani. Mert miféle elismerés az, amely a saját édesanyánktól vitat el képességeket, ráadásul úgy, hogy kibúvót sem hagy: hiszen, aki nem bólogat és nem mosolyog, "nincs humora”.

Én a magam részéről olyan humorból nem kérek, amely a leendő lányaim diszkriminációjának útját egyengeti.

----------------------------------

Az esélyegyenlőség megtagadása alapvető emberi jogokat sért. Sérti az egyenlő méltóság és az egyenlő bánásmód elvét. A jogainkat nem a regnáló kormányzattól kapjuk, hanem abból adódóan rendelkezünk velük, hogy embernek születtünk. Amelyik párt ezzel nincs tisztában, annak semmi keresnivalója egy EU-s ország kormányában. 

#szabadság #felelősségvállalás #éljajogaiddal #netipordsárba #nekikkellelmenni #orbánnakmenniekell

A népesség fogyása és a reprodukciós ráta közügy. Minden, ami a hálószobában történik, magánügy. Számos kormány igyekszik valamilyen formán ösztönzőket beépíteni, akár a túlnépesedés elkerülése érdekében, akár a csökkenő népesség problémájának megoldására. A probléma nem a megoldáskereséssel van, hanem azzal, hogy Magyarország jelenlegi vezetői azt képzelik, beleszólhatnak állampolgáraik magánéletébe. Megkülönböztethetnek családokat az alapján, hogy a szülők házasok-e, hány gyermek született, vagy hogy azonos neműek kívánnak-e örök hűséget fogadni egymásnak. 

Nem pusztán azért emelem fel a szavamat minden alkalommal, amikor szexista megjegyzést tesz valamelyik fideszes politikus, vagy Fidesz-közeli művész, író, közszereplő, mert sérti a társadalom 50%-át. Amit tesznek, súlyos rombolás a társadalomfejlődésben.

A nyugati világ abba az irányba halad, hogy a társadalom összes tagja számára biztosítsák az egyenlő méltóságot. Ez az, ami minket, embereket - függetlenül attól, hogy hová születtünk, férfiak vagyunk-e, vagy nők, milyen a bőrszínünk, nemzetiségünk, állampolgárságunk, szexuális orientációnk, vagy hogy hány évesek vagyunk – megillet. Ez - szebb napokat látott országokban - nem erkölcsi, vagy szemléletbeli, hanem jogi kérdés. 

A kormány nem kegyet gyakorol az alattvalói felé, amikor az egyenlő bánásmódot igyekszik biztosítani, hanem az alapvető emberi jogokat vitatja el, ha másként cselekszik. Ezt Orbánék nem értik. Mint ahogyan azt sem, hogy a XXI. században nem lehet megmondani, hogy ki milyen családban éljen, hogyan gondolkodjon a nemi szerepekről, vagy a gyermekvállalásról. Erre már maga a pápa sem vetemedik.

Ferenc pápa a héten nyilatkozta, hogy a hagyományos családmodell felbomlásáért, vagy a nemi szerepek modern értelmezéséért nem a női emancipációt kell okolni. Azt nyilatkozta, hogy botrányos a két nem közti bérszakadék megléte, és azokat, akik a női egyenjogúságot hibáztatják a régi családmodell felbomlásáért, egyszerűen hímsoviniszták.

Orbán Viktor nem érti az idő szavát. Azokban a társadalmakban születik Európában több gyerek, ahol a nők bérmunkapiacra való visszailleszkedése dinamikus, ahol az ellátórendszerek megfelelően működnek, ahol van elég bölcsődei férőhely, és ahol a gyermekes nőket nem diszkriminálják.

A magyar népesség az egyik leggyorsabb ütemben fogyó társadalmak közt van az EU-t tekintve, ami közügy. Az azonban, hogy mi történik a hálószobában, magánügy. A magyar nők, felmérések alapján nem azért nem szülnek, mert nem akarnak, hanem azért, mert nem adottak a körülmények ehhez.  A húszas korosztály körében végzett felmérések azt mutatják, hogy megfelelő szinten volna a reprodukciós rátánk, ha a financiális körülmények és a társadalmi helyzet kedvezne a családoknak. De nem így van.

A kép forrása: KSH, Demográfiai Portré 2015 (a statisztikát az index.hu tette közzé) 

Átlagosan két gyermeket vállalnának a fiatal szülők – ha tehetnék. Ez a közügy, nem az, hogy mi történik egy pár hálószobájában. Nehogy már fölülről mondják meg, hogy szabad-e hátulról.

A népesedéspolitikának nem az a lényege, hogy elavult, hímsoviniszta, nőket súlyosan sértő megállapítások tesz a házelnök, hanem az, hogy felismerik, hogy nem a szociális juttatások – egyébként államadósságot növelő mivolta – a kulcskérdés egy gyermeket tervező családban, hanem az, hogy a leendő szülőknek lehessen jövőképe. Hogy biztosak legyenek abban, hogy fel tudják nevelni a gyermekeiket, és ezt ne tudja elvenni tőlük semmi féle külső tényező. Hadd múljon ez rajtuk, és hadd hihesse el egy keményen dolgozó fiatal, hogy egyszer jut valamire.

A kép forrása: index.hu 

A meg nem született gyermekek országa vagyunk. Sok családban van kevesebb gyerek, mint amennyit szerettek volna. Egyszerűen azért, mert nem engedhetik meg maguknak. Ez a dráma, nem a gender-kérdés.

A fiatal lányok nem azért tanulnak mérnöknek, jogásznak, orvosnak, vagy közgazdásznak, de bármi másnak sem, hogy utána nélkülözze őket a munkapiac. Ez társadalmi szintű önsorsrontás. 

És íme, néhány megállapítás, amely kormányszintre emeli a hímsovinizmust, ezzel legitimálva a nők diszkriminációját – egyúttal letaszítva a magyarokat olyan társadalomfejlődési lépcsőfokoktól, amelyet sokan már megmásztak közülük, és maguk mögött hagytak:

Megjegyzem, a jelenlegi politikai kultúra feltalálói és fenntartói azok a Fidesz-fiúk, akiknek semmi sem drága hatalmuk megtartásáért, és azért, hogy úgy érezhessék, ők a teremtés és egyben az ország koronái is. Csak a rossz hír az, hogy ez így nem megy tovább. Az ilyenformán működő társadalmak elbuknak, és az egy dolog, hogy a nyugdíjrendszer fenntarthatatlanságára, de valóban nemzethalálra is vannak ítélve.

Végezetül még két "gyöngyszem" - amelyek ráadásul még csak meg sem állják a helyüket: 

Ezek a kérdések nem másodlagosak. Ezek a kérdések a jövőnket jelentik.

A Szegedi Egyetem kancellárjának botránya után újabb kancellár tett elfogadhatatlan, szexista kijelentést.

Az egyetemi kancelláré egy olyan pozíció, amelyet a kormány azért talált ki, hogy beleszólhasson az egyetemek igazgatásának legrészletesebb dolgaiba is, ezzel súlyosan csorbítva a felsőoktatási intézmények autonómiáját. Kompetens, nagy tiszteletben álló rektorok, szakemberek, egyetemi hierarchia csúcsát elérő, és egyetemi szenátusok többségének bizalmát elnyerő kutatók és tanárok revizorai lettek ők, akik farkasszemet néznek a demokráciával, és szamárfület mutatnak neki. Olyan emberek, akik készek kiszolgálni az Orbán-kormányt, egy kirakatpozícióért cserébe, amelynek tartalmát és funkcióját minden önmagára valamit is adó, prosperáló társadalom szégyellné.

Ha ez nem lenne elég, nem először derül ki, hogy egy-egy ilyen pozicionárius súlyosan szexista kijelentést tett a nyilvánosság előtt. Ha komolyan gondoltuk egyszer, hogy a Nyugathoz kívánunk tartozni, akkor azt vagy most kell elfelejteni, vagy tisztába kell kerülnünk azzal, hogy egy társadalomban, ahol mindenki egyenlő, nem létezhet szexista kijelentés. Az ugyanis a szexuális zaklatás egyik formája, s mint olyan, nők elleni súlyos diszkrimináció. 

Ahol a nőket kormányzati szinten diszkriminálják – legitimálva ezzel a társadalom 50%-ának negatív megkülönböztetését -, ott sajnos nem meglepő, hogy általuk helyzetbe hozott emberek számos alkalommal rúgnak egyet a társadalomfejlődésbe, és taszítják le azt az egyszer már elért szintekről.

A kancellárok körében is sorozatban bújnak ki szögek a zsákból: hímsovinizmustól és arroganciától telt embereket tartott alkalmasnak az emberminiszter arra, hogy egyetemeket ellenőrizzenek. Fontos tudni, hogy esetükben a végső szót maga a miniszterelnök mondja ki. 

Idén szeptemberben, Devecz Miklós, a Szegedi Egyetem kancellárja facebook posztban intézte el saját karrierjét azzal, hogy egy meztelen, fehér nőkkel teli csónakot azzal a szöveggel osztott meg: „végre normális bevándorlók”.

Most újabb gyöngyszem került elő – ezúttal a Budapesti Műszaki Egyetem kancellárjának köszönhetően. Barta-Eke Gyula a Budavári Schönherz Stúdió Főzz együtt a Kancellárral! című műsorában, miután a máj vastartalmáról, és annak terhesség alatti fontosságáról kérdezték a közönséget. Ekkor hangzott el az ominózus mondat a kancellár szájából:

„Még nem terhesek, de ezen is tudunk segíteni, ha igény van rá, adáson kívül.”

Nem tudok, és nem is akarok egy olyan országban élni, amelyben a kormány bemászik a hálószobámba. Nem tudok, és nem is akarok egy olyan országban élni, ahol magas pozícióban tevékenykedő emberek „viccesnek” találják a kiszólást egyetemista lányoknak, hogy „azért szívesen lefektetek bárkit, csak szóljanak, ha szükségük van rá”. Nem tudok, és nem is akarok egy olyan országban jó szájízzel élni, ahol egy csinosabb öltözék, egy jobban sikerült smink, egy hosszabb haj vagy egy szoknya viselője – mainstreem álláspont szerint – egy vizuális szórakoztatóeszköz, amivel akármit meg lehet tenni (beszólni neki, utána fütyülni, megtapsolni, hangosan kurjongatni, bólogatni, jól érthető jeleket mutogatni neki arra nézve, hogy mit csinálnának vele az ágyban – ha tehetnék).

Ez nem Európa. Ez nem európai viselkedés. Barta-Eke Gyula egy kulturált országban már nem birtokolná a pozícióját. Kulturált ország… miket is beszélek?! A kormányfő szerint úgyis valahol Félázsiában vagyunk. Akárhol is legyen az, szerintem az őrület határán. 

A végső felelős az oktatási rendszerünk totális bukásáért maga a miniszterelnök, aki bornírt, populista, autoriter politikusként nem érti a 21. századot, és fogalma sincs róla, hogyan kellene olyan oktatási rendszert fejleszteni, amely a magyar társadalom javát szolgálja. Szép számmal akad azonban Orbán Viktornak társa abban, hogy szétverje, és arra használja az oktatási rendszert, hogy alattvalókat neveljen a gyerekekből, akik azután nem tesznek fel kínos kérdéseket a rezsimnek.

Nem kellenek Hoffmann Rózsák és Czunyinék, Hanesz Jánosok vagy Mareknék – mert ők mind csak az orbáni koncepció egy újabb szervilis végrehajtói. Egyvalamiben azonban nagy felelősségük van mindnyájuknak: a Klebersberg Intézményfenntartó Központ három éves működése során elköltött több mint 1600 milliárd forint (!) sem volt elegendő arra, hogy legalább minimális szinten működtessék a rendszert. Tavaly eljutottunk arra a szintre, hogy az intézmény minden öt forint helyett hat forintot költött el – tette ezt az adófizetők százmilliárdjaiból.

2013-ban 33,5 milliárd forinttal lépték túl a közel 412 milliárd forintos keretet, 2014-ben pedig 97,6 milliárd forinttal, közel húsz százalékkal a 496 milliárd forintosat, idén az 544 milliárdos keret (amelynek az előző évi keretösszeghez képest közel 50 milliárddal való bővülését bérfejlesztéssel, karbantartási munkálatokkal és intézményfejlesztéssel indokolta a kormányzat) mellé 26,7 milliárd forintos mentőcsomagot kap a Központ a költségvetési tartalékból. Ez azonban csak a lejárt tartozások, valamint az elmaradt bérek és nem bérjellegű juttatások egy részét fedezi, a beszállítók várhatóan továbbra is kifizetetlenül maradnak.

Az államtitkár azt mondja, év végéig rendezni tudják a tartozásokat. A probléma azonban azok keletkezésével és a KLIK átláthatatlan gazdálkodásával, valamint az intézményi autonómia teljes hiányával van. Hónapok óta ki nem fizetett óraadó tanárok, elmaradt utazási hozzájárulások, végkielégítések, bérpótlékok és egyéb járandóságok jogtalan és etikátlan visszatartása teljesen méltatlan egy állami munkaadóhoz.

Az adóforintokból olyan rendszert építettek fel, amelyben a pedagógusok létbizonytalanságtól szenvednek, a karbantartási munkálatokat nem, vagy csak több hónapos késésekkel tudják megkezdeni (már ha van olyan vízvezeték szerelő, vagy kőműves, aki még vállal oktatási intézményben megbízást, ugyanis sokan már nemet mondanak a megrendelésre, amikor tudják, hogy a KLIK-kel kell szerződni, hiszen nem fizetik ki a munkájukat).

Számos szakmai érvet sorakoztatott fel az ellenzék a központosítás ellen, a KLIK csőd közeli helyzete azonban súlyos számokban is megmutatja, mennyire hibás a konstrukció. A közoktatásunk lomha, képtelen a változásra, és minden szereplője szenved. A gyerek, a pedagógus, az intézményvezető és a szülő. Ez egy diktatúra oktatási rendszere, nem való egy EU-s tagországba. A fentiek miatt nem pusztán a KLIK elnökének, hanem az egész intézménynek kell mennie.

A Klebelsberg Intézményfenntartó Központ minden félelmünket és aggodalmunkat beváltotta: az erőszakos központosítás, a „mi mindent jobban tudunk” fideszes, KDNP-s hozzáállás miatt a közoktatás ma nehezebb helyzetben van, mint korábban bármikor. A kormány az oktatás legalapvetőbb feltételeit sem tudja megteremteni – a tanulók nem kapják meg a könyvüket, a pedagógusok a fizetésüket. Láttunk már vizsgaidőszakban zárva tartó egyetemet az elmúlt években. Most vajon jön újra a szénszünet, mert a KLIK nem fizeti ki a számlákat?

A KLIK jó példázata a tervezetlen, felelőtlen viselkedésnek, ami az Orbán-kormányt jellemzi: hatástanulmányok és következmények nélküli törvényalkotások, ötletszerű reakciók. A Fidesz persze nagyvonalú, ha a közmédiának kell néhány milliárdot pluszba adni, és ha muszáj, akkor a KLIK-et is életben tartja – de egy rendes ország nem így működik. Felelős kormány nem szórja az adófizetők pénzét. Az oktatás fontosabb annál, hogy iskoláink működése Orbán Viktor vagy Balog Zoltán kegyességén múljon.

Nyilvánvalóvá vált, hogy a KLIK teljesen alkalmatlan feladatai ellátására. Az oktatási rendszer erőszakos központosítása a szakadékba tolta az egyébként is haldokló, 150 éve nem változó oktatási rendszert. A '90-es évek viszonylagos szabad levegővételei és a liberalizáció után ma újra olyan sötét kilátásaink vannak, mint a 20. század legkeményebb diktatúráinak oktatási intézményeiben. A félelem és a kiszolgáltatottság, a szolgalelkűség és a feltétel nélküli fegyelem lejárt lemezek. Aki ezt miniszterként, miniszterelnökként, államtitkárként nem érti, azonnal távoznia kell.

Czunyiné Dr. Bertalan Judit türelmet és elnézést kér. Én azt gondolom, hogy ezek azok, amik elfogytak. A KLIK egy hibás rendszer, az oktatásunk pedig az ország jövőjét kell, hogy jelentse, nem pedig egy költségvetésben tátongó és minden szakmaiságot nélkülöző fekete lyukat, amitől a rendszerbe kerülő összes szereplő szenved. Az autonóm intézmények azok, amelyek képesek helyi szintű megoldást találni a problémára.

A pedagógusok hivatása egy önálló értelmiségi szakma: tiszteljük meg azzal mind a pedagógusokat, mint az intézményvezetőket, mind a gyerekeket, hogy így is tekintünk rá. A tanszabadság és az intézményi autonómia az, ami megoldást jelenthet a jelenlegi, gyalázatos rendszer felszámolására. Legyen szó akár szakmai mocsárról, vagy pénznyelő, működésképtelen mamutszervezetről. Egyikre sincs szükség. A KLIK egy intézményen belül testesíti meg mindkettőt. Fel kell számolni.  

Fidesz-MSZP nagykoalíció alakult ki a drogpolitikában, abban a pillanatban, amikor Kocsis Máté és Tóth József mindketten bezáratták a kerületeikben működő kék pontokat, amelyek sokak esetében az életet jelentették. Súlyos, életveszélyes veszélyeztetésnek vannak kitéve drogfogyasztók, ha nincs számukra megfelelő tűcsere-program és gondozás. 

A drogfogyasztó nem a tűcsere programnak köszönhetően „nő ki a földből”. A drogfogyasztó létezik, nem az intézmény teremti őt. Az intézmény – a kék pontok, a tűcsere program, az intravénás drogfogyasztóknak segítséget nyújtó központok, a prevenció - azonban minden szereplőt véd. Egyfelől attól menti meg a társadalom ép tagjait, hogy a drogfogyasztók veszélybe sodorják őket, másfelől azt segíti elő, hogy ha a drogfogyasztó szeretne tiszta lenni egyszer, ne egy gyógyíthatatlan betegség legyen az, ami várja a drogfogyasztásból való kigyógyulás után.

A játszótereken eldobált használt tűkkel gyerekek fertőződhetnek meg, és úgy kaphatnak el HÍV-vírust, vagy hepatitis C-t, hogy nem tehetnek semmiről. Néhány nap leforgása alatt pusztulhatnak el házi kedvencek, akiknek a futtatójába fertőzött tű kerül, és akkor még csak a legvédtelenebbekről beszéltem, holott mindannyian veszélynek vagyunk kitéve, akik járunk ezekben a kerületekben.

A kék pont nem csak a drogfogyasztók, de a helyi lakosok biztonságát is garantálja

Lázár János egyetlen fácánvadászatának árából, 20-30 millió forintból fent lehetne tartani egy budapesti tűcsere-programot, egész évben. Budapesten drámai mértékben ugrott meg a kék pontok bezárása miatt a hepatitis C-vel, HÍV-vírussal és AIDS-szel fertőzöttek száma, és ez csak romlani fog.

A WHO tavasszal felhívta a figyelmet az okos tűk használatára, miközben mi, itt, Magyarországon egy olyan irányba haladunk, amely kivétel nélkül mindenkit veszélybe sodor, és sokak életében kínhalált jelentő betegségeket okozhat. 

Azonnal meg kell szüntetni a drogfogyasztók kriminalizációját, mert ebbe tömegek betegedhetnek és halhatnak bele.

Mi lehet ennek a következménye?

Oroszországban és Ukrajnában már kipróbálták, amit Kocsis Máté bevezetett a kerületben. Ott néhány év alatt a lakosság 1-1,5 százaléka lett HIV-fertőzött. 10-ből 6-7 új fertőzés intravénás droghasználathoz köthető.

Nyugat-Európában a 90-es évek elején kezdett durván terjedni az AIDS. Ennek fölszámolására, illetve mérséklésére dolgozták ki a tűcsere-programok és drogfogyasztói szobák rendszerét. Ezen intézményekben a droghasználó a visszavitt, használt tűért steril tűt kap. A magával hozott drogot a drogfogyasztói szobában adhatta be magának. Így a tű ki sem került a rendszerből. A módszer hatásosnak bizonyult: drasztikusan visszaesett a HIV-fertőzöttek száma.

A dráma az, hogy vannak politikusaink, akik még mindig azt hiszik, hogy a HIV-vírus, vagy az AIDS csakis a melegek közt terjed, szexuális úton.

A droghelyzet sajnos elég elszomorító

Az olcsó dizájnerdrogok széles körű terjedése, és minél szegényebb a környezet, annál inkább elő fog fordulni az, hogy egy tűt többször használnak, vagy ami még rosszabb, a tű gazdát cserél. A nyolcadik kerületi droggettó eldurvulása a tűcsere-program megszüntetése után kezdődött meg. Mára ott tartunk, hogy a drogfogyasztó csak a beadás után tudja, pontosan milyen szerhez jutott.

Elsődleges feladat a drogpolitikában az alábbi hátrányokat szenvedők  segítése volna a cél, nem pedig a kriminalizálásuk, mert az végleg elveszi tőlük a lehetőséget, hogy egyszer újra a társadalom hasznos tagjai lehessenek. Ez pedig társadalmi szintű önsorsrontás.

A drogfogyasztók marginalizálódottak, nincs lehetőségük a segítség nélküli visszatérésre, újrakezdésre, életvezetési- és beilleszkedési zavarokkal küzdenek. Szükségük van segítségre, ha szeretnének visszatérni a normális életbe. - ebben is szakemberek segítségére van szükségük

Középiskolából kimaradt, deviáns életvezetésű fiatalok vannak köztük, akik pedig hasznos tagjai lehetnének a társadalomnak, munkapiacnak, mintát adhatnának azoknak, akik valamiért az ő sorsukra jutottak. A szer- illetve viselkedés függősséggel küzdők sokszor a saját családjuk segítségére sem számíthatnak. De egy kék pont jó lehetőség az anonimitásra, a szakmai segítségre, és arra is, hogy másokkal megismerkedhessenek, akik ugyanazt a poklot járják, mint ők. Ez mind segít egy függőnek, hogy kigyógyuljon - ha akar. 

Kórházi- vagy más elvonáson átesettek közt is magas a kudarc aránya. Amennyiben sikeres a gyógyulás, ott is szükség lehet utógondozásra. Ez az, amiben a kék pont és a megfelelő minőségű, elfogadáson, prevención és segítségnyújtáson alapuló drogpolitika segíthet. A józanságukat megtartani kívánó felépült szenvedélybetegeknek is fontos segítséget nyújtani. Ez egy nagy út, és a kigyógyult ex-függőt segíteni kell az első, vagy akár a következő lépésekben, hiszen ők olyan az emberek, akik kirángatták önmagukat a gödörből. Nem hagyhatjuk őket visszazuhanni. 

Az általunk javasolt központok már többet nyújtanának, mint egy kék pont: teljes körűen ellátnák mind a prevenció, mind a biztonságos drogfogyasztás, vagy az abból való kigyógyulás és a társadalomba való sikeres visszailleszkedés közben megélt nehézségeken való átsegítés feladatait.

Amelyik kormányzat vezetői ebben nem partnerek, azok súlyosan veszélyeztetik saját honfitársaikat, az ország állampolgárait. Ami a nyolcadik és a tizenharmadik kerületben zajlott, teljességgel elfogadhatatlan, és szembemegy mindennel, amit a nyugati világ szakértői tanácsolnak. Ez is egy döntés: a Kelethez akarunk tartozni. Csak akkor be kell vallani. És vállalni kell a következményt, hogy tömegek fognak megbetegedni. Olyanok is, akik soha életükben nem szívtak el egy füves cigit sem… 

Itt állunk, kevesebb mint három nappal a párizsi tragédia után, és vannak, akik arra használják a merényleteket, hogy örvendjenek: „na, ugye, megbukott Európa, megbukott a bevándorlás politika. A bevándorlók terroristák! Én megmondtam.”

A szomorú hír egyfelől, hogy a fentieknél drámaibb és borzalmasabb reakciót nem lehet megfogalmazni közel százötven ember halála, több mint háromszáz sérült, és hozzátartozóik, barátaik, ismerőseik szenvedésére, fájdalmára. Most nincs itt helye a "naugyéknak". Ez a gyász időszaka. Nem akármilyen gyászé.

Mindannyiunkat, akik az Európai Unió állampolgárai vagyunk, támadás ért. Ami Párizsban történt, mindannyiunk vesztesége. Ha az indulatok és az egyszerű megoldások oltárán hagyjuk feláldozni a szabadság és a szolidaritás eszméjét – pláne, ha az kizárólag önös politikai érdekeket szolgál -, akkor a terroristák nyernek. Ha elfelejtjük ezeket az ideákat, a közösség felbomlásához járulunk hozzá. 

A terrorszervezet, amely ezt elkövette, naponta követ el tömeggyilkosságokat a Közel-Keleten és több afrikai országban, de azokra sokszor még csak fel sem kapjuk a fejünket. Hogy miért vannak itt a menekültek? Éppen ezért. Mert nekünk sem lenne más választásunk, ha olyan helyen élnénk, ahol mindennapos eset, hogy komplett háztömbök repülnek a levegőbe - mindenféle előjel nélkül -, mint menekülni. Ez nem egy szimpla háború. Ez valami, amivel még nem találkozott az emberiség. A front békepártiak és azok közt húzódik, akik a szabad világ szétveréséért az életüket is áldoznák. Az ellenség azonban egészen addig a pontig láthatatlan marad számunkra, amíg meg nem kezdődik az újabb, alattomos támadás. 

Az egyetlen, amit tehetünk, hogy nem félünk. És hozzáteszem: nem gyűlölünk. Sajnos a hétvégi reakciók megmutatták, hogy valahol a kettő kéz a kézben jár. Az európai hozzáállás az, hogy egyiknek sem engedünk. A politikusok feladata pedig abban áll, hogy egyiket se erősítsék az egyébként is fogódzókat kereső társadalomban. Most szilárd talajra és összetartozás-tudatra van szükség. Az árokásás talán az egyetlen, ami most senki érdekét sem szolgálja. 

------------- 

Amennyiben valakiben hiányérzet támadna a bejegyzéssel kapcsolatosan, az Iszlám Állam elleni katonai szerepvállalást a Liberálisok kezdetektől fogva támogatták, hiszen - ahogyan akkor is mondtuk - az ISIS Európára is nagy veszélyt jelent, így az euroatlanti szövetségi rendszer részeseként, katonai szövetségesként kell fellépnünk a terrorszervezet ellen. Erről részletesen itt lehet olvasni. 

Orbán Viktor nem sajnálja a pénzt a focira. Közpénzek milliárdjai mentek és mennek el stadionépítésre, valamint privilegizált egyesületek megsegítésére, azonban ennek nem látjuk eredményét. Hogyan is lehetne eredménye ennek az egészen elbaltázott, politikai és személyes szándékokkal átszőtt tákolmánynak? A kormány nem rejti véka alá, hogy a focinak a sporton túlmutató jelentőséget tulajdonít: a közösségépítést és az új tehetségek, példaképek felbukkanásának lehetőségét. Ezek kétségkívül fontos célok, de a cél elérését a politikai befolyás nem hogy segítené, hanem éppen hogy gátolja. A foci egyik legnagyobb baja a politikával való túlzott összefonódás. Mára a sport és ezen belül a futball finanszírozása a korrupció egyik melegágya lett. 

A focit páratlan mértékű pénzszórás, presztízsberuházások és óriási méreteket öltött korrupció jellemzi. Az, hogy adófizetők milliárdjai mennek el a miniszterelnök hobbijára, miközben a sportág egyébként is privilegizált társadalmi csoportokat juttat még jobb helyzetbe, teljességgel elfogadhatatlan.

A Liberálisok szerint a focira fordított és sokszor fekete lyukakban eltűnő pénzösszegek, fűtött füves pálya, és milliárdokért létesülő kazánház helyett a központi költségvetésből származó pénzeket halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek és fiatalok segítségére kellene fordítani, hiszen egy prosperáló társadalom kulcsa az esélyegyenlőség.

Éppen a fentiek miatt a Liberálisok kidolgoztak egy koncepciót, elsőként a futballra koncentrálva, de a következő időszakban több sportág szakszövetségével kezdeményezünk tárgyalásokat, hogy a sportági kínálat minél színesebb legyen, és hogy az elviselhetetlen társadalmi szakadék kárvallottjai között a lehető legkevesebben szerepeljenek a következő generáció tagjai. 

Ez egy lehetőség. A focitanodák létesítésére tett javaslatainkról Ignácz József, Besence sikeres polgármestere beszél, akinek lokális sikerei páratlanok, tekintve egy másik sportág társadalmi folyamatokra gyakorolt pozitív hatásait. Hogy pontosan mi volt ez, arról már ő mesél. 

Besence – an OPENminded village  

A sportnak az egyik legfontosabb szerepe volna a hozzáférés biztosítása. Ma arra van szükség, hogy ezeken a kistelepüléseken, a szegregátumokban is el tudjanak kezdeni sportolni azok a gyerekek, akiknek eddig erre nem volt lehetősége.  

Anno a foci úgy működött, hogy a gyerekek letettek két ruhát a földre, és találtak maguknak egy grundot, ahol lehetett focizni. Úgy tűnik, hogy a 21. században ez már nem így megy. Ma sok sportág megismertetése az iskola feladatai közé tartozik. De mint tudjuk, ami kötelező, azt nem szeretjük. Mi is utáltuk, amikor a tornaórán futni kellett. De ha ez egy olyan sport, vagy sportág, ami egyébként is népszerű, kis ráfordításokkal nagyon nagy előrelépéseket lehet tenni.

A focitanodáknak az volna a lényege, hogy kistérségi szinten működnének. A Sellyei kistérség volna az első célterület. A térségben öt általános iskola működik, az ő meglévő kapacitásaikra épülne a program. UEFA-licence-szel rendelkező edző szakmai irányításával dolgoznánk, vele párhuzamosan egy pedagógus és egy szociális munkás is bekapcsolódna a projektbe. Be is lehet kerülni a kísérletbe, és ki is lehet kerülni a kísérletből. Egy kontroll-csoportot is bevonnánk, akik hasonló paraméterekkel rendelkeznek, de nem a focitanoda intézményi keretein belül sportolnak.

Ebben a kísérletben azt kívánjuk vizsgálni, amennyiben van hozzáadott érték, van tudás, van támogatás, az milyen hatással van egy adott társadalmi közegre, egy közösségre és az egyes emberek, vagy fiatalok kiugrási lehetőségeire. A siker számunkra pedig nem abban mérhető, hogy hány gyerek fog játszani a Real Madridban.

A tanulmányi fejlődés is nagyon fontos volna a kísérletben, valamint az adott család problémamegoldó képessége. A terv az, hogy ezt a projektet legalább három évig működtessük, hogy mérhető adataink legyenek. Szakemberekkel elkezdtem már egyeztetni erről. Bízom benne, hogy a megfelelő anyagi támogatást is hamarosan sikerül megszereznünk hozzá.

Ezt nagyságrendekkel kisebb pénzekből ki lehet hozni, mint a fociakadémiák rendszerét. Reményeim szerint ez eredményesnek bizonyul, nem beszélve arról, hogy a magyar futballnak is származhatnak belől sikerei. Persze, nem tudjuk, hogy találunk-e ilyen tehetséget – bár kétségkívül megkérdőjelezhetetlen, hogy vannak tehetségek -, azonban ez nem cél. A cél az, hogy a társadalom jobban működjön.

Sokan támadtak engem amiatt, hogy miért kell éppen teniszpályát létesíteni Besencén. A tenisszel Besence bizonyította, hogy kis befektetésekkel is lehet sikereket elérni. Most a focitanodákkal egy olyan modellt szeretnénk meghonosítani, amely egyfelől a hozzáférést biztosítja, másfelől az örömöt, a közösségi élményt, és nem utolsósorban kiugrási lehetőség lehet hátrányos helyzetű gyerekek számára.

Ma a foci „gazdagsport”. Olyan gyerekek tudnak focizni, akiknek a szülei jómódúak. Nem sok hátrányos helyzetű gyerek tud eljutni akadémiákra. Nem azért, mert nem tehetséges, hanem azért, mert a közelébe se ér. A nyugat-európai futballszövetségek rájöttek, hogy az akadémiai rendszer azért nem eredményes, mert a gyereket nem szabad kiszakítani a saját környezetéből, a családjától, a barátaitól.

Ma sok esetben az akadémiába való bekerülést is átjárja a korrupció, de véleményem szerint nem is jó a modell, hiszen a helyben űzött sportág értékesebb. Azt gondolom, hogy egy sportért nem csak lelkesedni lehet, azt a sportot meg is lehet unni. Megunni pedig csak azt lehet, amit ismerünk. Az akadémia sokak számára már abban is áttörhetetlen falat jelent, hogy megismerhessen egy sportágat. De a választás szabadsága a társadalom minden szegmensét meg kell, hogy illesse.

Annak, hogy valamit együtt megélünk, elképesztően pozitív társadalmi hatásai vannak. A nők teniszeznek nálunk – felfüggesztve a kapálást, hiszen ha edzés van, akkor edzés van. Szülők teniszeznek a gyerekeikkel. Ha normális strukturális kereteket biztosítunk akár a szabadidős sportnak, az egész közösségre nézve nagyon jó folyamatok indulnak el. Besence a legjobb bizonyítéka annak, hogy a 21. században igenis van helye akár teniszpályának is egy kis faluban.

A jelenkor válaszai nem Orbán Viktor válaszai. A jelenkor egyik válasza például az, amit Besence adott. Számomra ezt nem mutatja jobban semmi, minthogy a Magyar Olimpiai Bizottság Fair Play díjat adományozott érte. Amikor a Kamuti Jenő felhívott, hogy elfogadnám-e, köpni-nyelni nem tudtam.

Egyszer ültem – nem túl jó hangulatban -, és néztem a filmet Nelson Mandela életéről. És arra gondoltam, hogy „mégis mekkora problémáink vannak nekünk itt”? Választ kell találni a kihívásokra. Nekem ilyen megoldásaim vannak.

Ignácz József, Besence polgármestere 

A cím nem túlzás. Az Európai Bizottság ezzel a kijelentéssel kívánja felhívni a figyelmet arra, hogy a férfiak és a nők közötti bérszakadék uniós szinten 16,3 százalék. Ez – az évet egy számegyenessé alakítva - azt jelenti, hogy a nők minden évben 59 napot ingyen dolgoznak, vagyis november 2-ától nem kapnak fizetést a munkájukért, míg a férfiakat kifizetik december 31-éig. Magyarországon az férfiak és nők között átlagosan ennél is nagyobb, 20,1 százalékos bérkülönbséget mérnek, így a magyar nők átlagosan több mint az év 73 napjában nem kapnak fizetést.

Ha ez nem volna elég, akkor itt egy húsig hatoló, további probléma: a nők egyébként is súlyos munkapiaci diszkriminációját erősíti a gyermekvállalás előtt és után tapasztalható megkülönböztetés.

Magyarországon évek óta több nő szerez diplomát egyetemeken, mint férfi. Alumni kutatásokból az is kiderül, hogy a lányok gyakrabban végeznek szakmai gyakorlatot, és átlagosan jobb tanulmányi átlaggal is végeznek. A Budapesti Corvinus Egyetemen már hallgatóként is feltűnt a különbség, ugyanakkor a tábla előtt állva még szembeötlőbb: az órákon rám visszatekintő szempárokból kitűnik, hogy a természetesen kialakult "nemi kvóta" bizony a közgáz karokon is felborul a lányok irányába. Ahogyan haladnak előre az évfolyamok, az elsőben még szemmértékkel 60-40 százalékos arány 70-30, vagy akár 80-20-ra is változhat a végzősök körében (változatlanul több lánnyal a szemináriumi termekben). Kérdezem én, hogy mi lesz ezekkel a nyelveket nagyon magas szinten beszélő, egyetemi végzettséggel rendelkező, tehetséges, szorgalmas és okos fiatal nőkkel az egyetem elvégzését követő tíz évben?

Hiszen éppen ezek a képességek szükségesek ahhoz, hogy valaki a munkapiacon vezető, vagy felsővezető pozícióba kerüljön. Ezek azok a "skillek", amelyek megkülönböztetnek és kiemelnek a tömegből. A gyakorlati tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy ugyanakkor valahol a nők karrierútja megtörik, és ez egész életükre más pályára állítja őket, alacsonyabb fizetési kategóriában, pozíciókban tartja őket, s esetükben így a nyugdíj is alacsonyabb.

Miért és hogyan válnak a nők a munkáltatók szemében „megbízhatatlan munkaerővé”? Miért és hogyan engedheti meg magának egy nemzetgazdaság – amely esetünkben a GDP-növekedését kizárólagosan az Európai Uniónak köszönheti -, hogy a szó szoros értelmében pazarolja a munkaerejét?

A tapasztalatok még szomorúbbak, ha a magas státuszú nők köréből a halmozottan hátrányos (kevésbé képzett, vagy képzetlen, vidéki, kistelepülésen élő, és lehetne még sorolni) helyzetű nőkre fókuszálunk. A magas státuszú nők azok, akik valahogyan megoldják. Akik előbb-utóbb - talán - kiküzdik maguknak, hogy éppolyan megbecsült tagjai legyenek a munkapiacnak, mint amilyet megálmodtak maguknak egyszer, még akkor is, ha sokszor ez a helyzet az esetükben nagy harcok és kompromisszumok árán születik is meg. De mi lesz azokkal, akik nincsenek tisztában a jogaikkal? Mi lesz azokkal, akik ennél kevesebbet keresni már nem tudnak? 

Neki nem jár ugyanannyi esély, mint bárki másnak? Mitől több nála egy vele azonos korú fiú? 

Az Európa 2020 célkitűzései közt szerepel az iskolai lemorzsolódási ráta 10% alá kell csökkenteni. Azt gondolom, ennek megfelelően nem tehetjük meg, hogy a munkapiacról tömegeket hagyjunk lemorzsolódni. 

Az nem lehet, hogy a gyermekvállalás miatt az édesanyákat gyakorlatilag büntesse a munkapiac. A nők munkapiaci diszkriminációjának drámai makrogazdasági következményei vannak, éppen ezért ez nem női ügy. Ez össztársadalmi kérdés, méghozzá olyan, amelyben nagyon fontos attitűdváltozásokra van szüksége a magyar társadalomnak. A fizetett és a nem fizetett munkák családon belüli egyensúlyának megteremtése, a nem fizetett munkák megbecsülése, valamint annak elismerése, amikor egy szülő babával van otthon - és éppen azon dolgozik, hogy egy pici embernek bemutassa a világot -, a legfontosabb kérdések ebben a témakörben. 

Azok a társadalmak, amelyekben a közösség és a hatalom felismerte ezt, igen pozitív változásokat tudtak előidézni, némi költségvetési ösztönzéssel, amelyet – úgy látom – Magyarországon is megtehetnénk. Amennyiben a 18 hónapos GYED-et anyagilag is „megérné” a szülőpárosnak egyenlő arányban, 9-9 hónapban felosztani, vagyis az állam a GYED összegét ebben az esetben magasabb szinten tartaná, mint az egyensúlyi helyzettől távolodva, bármely irányban (0-18, vagy 18-0 hónap volna a legszélsőségesebb eset), jelentősen tudná csökkenteni a fiatal nők munkapiaci diszkriminációját.

Azokban az országokban, ahol ez működik, több pozitív folyamat is lezajlott. Egyfelől a fiatal nők, az állásinterjúk alkalmával nem találják szembe magukat a ki nem mondott negatív megkülönböztetéssel, miszerint „ő úgyis elmegy majd babázni, már nem vesszük fel”, hiszen a leendő apák esetében éppen ugyanolyan valószínűsége volna a bérmunka 9 hónapra való, átmeneti felfüggesztésének.

Az attitűdváltozásnak nem csak makrogazdasági és financiális előnyei vannak, de ezeknek a – nálunk előrébb tartó – társadalmak empirikus kutatásai azt is megmutatták, hogy egyfelől a nem fizetett munka (vagyis a gyermeknevelés, valamint a háztartásban végzett munkák) felértékelődött az emberek szemében. Másfelől az is kimutatható, hogy egy gyerek, aki az édesapjával is hónapokat tölthet egészen kis korában, jóval kiegyensúlyozottabb, jobban teljesít az iskolában, nem beszélve arról, hogy a családban a fizetett és nem fizetett munkák mérlegstatisztikái hosszú távon is javulnak.

Ez több mindent jelent. Egyrészt azt, hogy a férfiak is nagyon jól bele tudnak jönni a babákkal való törődésbe. Másrészt jelenti ez azt, hogy az egész családnak jó, ha az apák nem csak a kenyérkereső, de az otthoni feladatokban is részesülő szereplőként vannak jelen a család életében. Az édesanyák számára pedig megszűnik az anyagi kiszolgáltatottság, az alacsonyabb nyugdíj, a karrierút gyökeres megváltozása, vagy akár végleges megtörése.

További statisztikai adatok támasztják alá a tényt, hogy azokban az országokban születik több gyerek, ahol a hagyományos nemi szerepek képzetét felváltotta a dinamikus, kétkeresős modell mellé felzárkózó szemlélet, hogy az otthon melegét is ketten őrizzük. A csökkenő népességű Európai Uniós országok közül azokban az országokban fogy a leggyorsabb ütemben a népesség, ahol a nőnek „a bölcső és a tűzhely mellett a helye”, mint például Magyarországon, vagy Olaszországban.

Sok tennivaló van ezen a területen. A kérdés esélyegyenlőségi kérdés. Egy nemzetgazdaság nem teheti meg, hogy a potenciális munkavállalók ötven százalékát diszkriminálja. Ez egyszerűen hosszú távon a biztos önsorsrontás, a biztos alacsony fejenkénti GDP és a túlterhelt családanyák világát teremti meg. Azonkívül pedig nem is illik bele az európai képbe, ahol az élet minősége talán a folyamatos életszínvonal növelésénél is fontosabb. 

Oláh József sokszor megnevettetett, de valójában mindenen sírnunk kéne, amiről beszél. Sok minden kirajzolódik egy fél órás beszélgetés alatt is. 

Orbán Viktor kijelentése szégyen, gyalázat. A szélsőjobbal való összekacsintás nem új keletű nála, de a héten túllépett minden határt. Sok minden rossz, de a kollektív megbélyegzés már-már fekete lyukként tátong a társadalomban. Miből tudna a szülő szemüveget venni a gyereknek, ha épp most vágták le a villanyóráját? Mennyit jelentenek az Ica nénik és a Balázs bácsik? Mit ér az, ha a pedagógus nem csak nézi, de látja is a gyereket? Mi indul el abból, ha egy könyvtáros néni megbánt egy másfél kilós kenyérnyi adottságú és nagyságú gyereket? Hogyan kell ügyesen megszökni a suliból, hogy aztán az embernek két diplomája és sikeres vállalkozása legyen, és mégis hogy következik mindebből, hogy a teljes közössége arra kéri: induljon el kisebbségi önkormányzati képviselőnek? Ma, ha egy cigány ellop egy biciklit, azt jobban megmérik, mintha egy vállalkozó közbeszerzés nélkül nyer 400 milliárd forintot. A sport és a művészet integrál, de ezek mit sem érnek értő figyelem nélkül. Mindenki jó valamiben, de úgy tűnik, Magyarország most leginkább közönyben. Interjú. 

Mit szóltál Orbán Viktor minapi kijelentéséhez, a cigánysággal kapcsolatosan?

Azt gondolom, hogy kormányzati szinten ilyen felelőtlen és ilyen veszélyesen megfogalmazott üzenetet, ilyen tartalmú üzenetet nagyon régen hallottunk államférfitól. Utoljára a vészkorszakban hallottunk ilyen gondolatokat az ország vezetőitől. A miniszterelnök szembe akarja állítani a hazai cigányság ügyét a menekültek ügyével, amit etikátlannak tartunk, mert megkérdőjelezi a magyar identitásunkat, hazafiságunkat, magyar méltóságunkat, amellyel rendelkezünk. Ez egyszerűen felfoghatatlan, hogy 2015-ben egy kormányfő ilyen kijelentést tesz, de megszoktuk már a kormánytól, hogy ilyen bélyegeket ragaszt ránk. Például Orbán Viktor 2011-ben kijelentette, hogy a romák az ország „tartalék erőforrásai”. Nem az erőforrásai, a tartalék erőforrásai.

Trócsányi igazságügy miniszter úr azt mondta, hogy azért kell a menekülteket így kezelnünk, mert van nekünk 800.000 cigányunk, akik miatt ezt így kell kezelni, aztán Balog Zoltán – „embertelen miniszter úr” – kijelentette, hogy inkább a cigányokból kellene embert faragni. Ez több frontos támadás mindannyiunk ellen. Ezek az emberek mélységesen gyalázzák a magyarországi cigányságot. Teljességgel elfogadhatatlan, és határozottan visszautasítjuk ezt a hozzáállást.  

A rendszerváltás és 2010 között eltelt két évtizedben voltak olyan időszakok, amik akár az önkormányzati politizálás, akár romaintegráció ügyében, pozitívabb képet mutatott?

Az, hogy most itt tartunk romaügyben, azért mindenki felelős, de a mértékek különbözőek. Őszintén, eredményesen nem nyúlt hozzá egyetlen kormány sem. A szociálliberális kormány olyan szándékkal nyúlt hozzá a kérdéshez, ami előremutató, mint a deszegregáció az iskolákban, vagy a cigánytelepek fölszámolása, de amíg fölszámoltak tíz cigánytelepet, addig tizenöt városból, vagy városrészből lett cigánytelep. Nem beszéltünk őszintén erről a kérdésről.

Igazából minden kormánynak megvolt a maga bibliája. Közép-, hosszú- és rövidtávú cselekvési terve, de eszközöket egyik sem tett mellé, hogy ezek meg is valósuljanak. Ebben a labirintusban veszett el ez az ügy. Másrészt pedig a politikai elitnek nem a szekértáborok szervezésére kellett volna fordítani az energiáit, hanem arra helyezni a hangsúlyt, hogy egy valós társadalmi integráció elindulhasson. Gondolok itt arra, hogy mindegyik oldalnak megvolt a saját kedvenc romaszervezete. Az MSZP-nek az MCF, a Fidesznek a Lungodrom. Innentől kezdve mindenkinek megvolt a maga romája. Sajnos itt az ő esetükben pedig a személyes karrierépítés kezdődött meg. Bajnai Gordon miniszterelnöksége idején volt egy projekt, amikor roma értelmiségieket próbáltak elhelyezni különböző közigazgatási pozíciókba, és előremozdítani a cigányság ügyét. Ott volt egy előremozdulás, de az sem tartott sokáig, és hosszú távú eredményei nem voltak.

Jellemző erre az időszakra, hogy volt egy roma évtized program. Nem tudjuk, hogy mi történt azzal az évtizeddel.

Leginkább eltűnt… mint Japán elvesztett évtizede.

Egyszer hallottam egy nagyon súlyos, és gyakorlatilag az elmúlt két és fél évtized romapolitikáját, sikertelen integrációs- és egyéb kísérleteket nagyon jól leíró kritikát, amikor a miskolci számozott utcákhoz utaztam Chikán Kornéliával és anyai barátnőjével, Szőke Zsuzsával. Mindketten a balassagyarmati gettóban nőttek fel. Zsuzsa, szociológusként azt mondta, hogy a ’90-es évek elején megmondta, hogy ha így zajlanak tovább az események, akkor „húsz év múlva hárommillió koldus országa leszünk, és annak a fele cigány lesz. És ha ez a magyarországi cigányságban lenne annyi erő, és ha nem létezne kasztrendszer a cigányságon belül, megszervezték volna magukat, és vasvillára hánytak volna minket, hogy mit tettünk velük, és igazuk lett volna.” Minden politikai oldalt felelősségeket és következményeket levonva.

1993-ban megfogalmazták a nemzetiségi törvénynek a kisebbségi önkormányzatokra vonatkozó passzust, amely létrehozta ezt az intézményrendszert. (Ha jól emlékszem, ez a ’93. évi LXXVII-es törvény volt.) Ez volt az a hatalomelkerülő modell, amely szétszedte a roma közösségeket. Ez a rendszer azt az öntudatcsírát szedte szét, amely kovász lett volna ahhoz, hogy a roma közösségek politikai közösséget alkossanak, és politikai erőt tudjanak mutatni. Ez a rendszer valóban megosztotta a települési közösségeket, és a politika visszaélt ezzel a fajta közösségromboló hatással. Azok, akik pedig bekerültek, azoknak kétségkívül ez egy lehetőség volt, de összességében ennek nagyon káros következményei voltak.

Nem tudott politikai tőkét kovácsolni az a több százezres roma közösség, amely ha öntudattal, önbecsüléssel és kellő alázattal rendelkezik, akkor megállapodhattunk volna öt alapminimumban. Bárki lehet bármilyen párt tagja – kivéve a szélsőségeket -, bárhol lehetnek roma szereplők. Azzal van baj, ha a háttérben ők nem kommunikálnak egymással. Azt gondolom, hogy mindenféle ideológia arra van, hogy más-más irányból közelítsük meg a problémamegoldást, de itt az volt a gond, hogy senki sem akarta megoldani. A politika eszközként használta a cigányságot, és a cigányság ebbe a játékba „nagyon szépen belement”.

Ha a politika kulturálatlanságát a nem roma politikában meg akarjuk találni, nem kell messzire mennünk. Egyszerűen horrorisztikus jelenségeket tapasztalunk. És akkor csodálkozunk, hogy a romák elsajátították azokat az eszközöket, amelyeket a nagypolitika nap mint nap használ… hát, Istenem, idáig jutottunk.

A magyar oktatási rendszer abban egyedülálló, és egész Európában nincs még ilyen, hogy ahogy haladnak előre a gyerekek az évfolyamokkal, a köztük levő társadalmi szakadék növekszik. Ha úgy tetszik, az oktatási rendszerünk növeli az esélyegyenlőtlenség mértékét. Ez definíciószerűen dráma. Mi az, ami a legégetőbb, és leginkább megoldást kívánó feladat? Folyamatosan jelennek meg hosszú elemzések, mélyinterjúk arról, hogy mi történik például egy cigánydombon. Hogy az egyébként jó képességű cigánygyerek azért marad le az iskolában, mert lekapcsolták otthon az áramot, és nem tud leckét írni, vagy azért, mert romlik a szeme, és a szülei még egy SZTK-keretes szemüveget sem tudnak neki finanszírozni. Egyszerűen eljutottunk egy olyan szintre, hogy a nyomor nem hogy újratermeli magát, hanem örökre eltaszít teljesen ártatlan kis szereplőket attól, hogy – nem hogy meghaladják a szüleiket, de – legalább emberi körülményeket biztosítsanak saját maguknak, meg a saját családjuknak.

Alapjaiban látom az alap, a közép és a felsőoktatásban a problémát. A legnagyobb probléma, hogy az állam központilag finanszírozza a szegregáló iskolákat, amely már az alapképzésben is lemaradást jelent a roma gyerekeknek. Sokan, akik szakmunkások szeretnének lenni, és három év alatt elvégezni a középiskolát, ezt már nem tehetik meg, mert a szakmunkás képzést öt év hosszára növelték. A felsőoktatásról ne is beszéljünk, még mindig elenyésző százalékban jelennek meg roma fiatalok akár főiskolán, akár egyetemen.

Amikor a tanulás mint érték, felértékelődik, és amikor az élet belépési korlátai úgy megnövekednek, hogy kimondhatjuk, hogy fölösleges tanulnod, mert úgyis közmunkás leszel… akkor nagyon nagy baj van. Másodlagos állampolgár vagy.

Én interaktívan foglalkozom gyerekekkel, és amikor beszélgetünk arról, hogy mik szeretnének lenni, akkor azt mondják, hogy parkgondozók, mint apu, meg anyu. És akkor kérdezem, hogy miért nem szeretnétek pilóták lenni, vagy bölcsődében dadusok, vagy óvó nénik, óvó bácsik… és akkor mondták, hogy ők úgy elvannak a parkban, mert a szüleik is ott vannak, és hogy az úgy jó nekik. Nincs a gyerekeknek jövőképe, és nyilván attól az esélyegyenlőtlenségi faktortól van, ami jellemzi az oktatási rendszerünket. Ha valahol a tankötelezettséget leszállítják 16 évre, ott nagyon nagy baj van.

Megjelenik az, hogy ha a roma közösségben valaki érettségit szerez, vagy bekerül a felsőoktatásba, ne adj’ Isten, külföldi ösztöndíjat nyer, hogy a közösség már nem egészen úgy tekint rá, mintha közülük való volna?

Én jártam két főiskolára is, engem nem szakított el a közösségtől. Zsámbékra ifjú koromban jártam, a Wesley-re meg idősebb koromban. Inkább az jelenik meg, ha a főiskolára és az egyetemre járó romák nem igazán találtak olyan köldökzsinórt a roma közösséghez, amely megfoghatta volna, motiválhatta volna őket, hogy visszatérjenek a saját közösségükhöz, és nekik segítsen előbbre jutni. Olyan modellt nem láttak maguk előtt, hogy vissza lehet térni a saját településemre, és ott kamatoztatni a tudásunkat, a megszerzett végzettségeinket.

Én nem találkoztam, hogy a romák kivetnék a magasabb végzettségű társaikat. Persze, viccből nekem is odavetették, hogy „fiam, te biztos pap leszel, te annyit tanulsz”, de például, miután leérettségiztem, hozzám kifejezetten jöttek oda, hogy induljak el a kisebbségi önkormányzati választáson, mert szerintük én okos vagyok, és alkalmas vagyok rá. Igazából én ezt nem tapasztaltam azt a jelenséget, amiről említést tettél.

Szerintem fontos erről beszélni. Fontos kibeszélni a tévhiteket, vagy tisztába kerülni azzal, hogy mi az, ami unikális jelenség, és mi az, ami szimplán sztereotípia.

Más: tisztában vagyok azzal, hogy nem Chicago-ban vagyunk, ahová visszajárnak az NBA kosarasok, és mondják a szegény sorsú, fekete kicsiknek, hogy „én ugyanebbe az iskolába jártam, ott kosaraztam a hátsó udvaron, ugyanebben a padban ültem, és nézz rám, mi lett belőlem. Álmodd te is nyugodtan ezt, mert lehetséges, és te is meg tudod csinálni”. Mintha a kormány nem lenne ezzel tisztában. A szolnoki iskola drámájának egy mellékzöngéje, hogy állami pénzek tízmilliói mentek rá arra a bokszakadémiára. Nem igaz, hogy minden gyerek egyforma. Olyan modellt vettek át, amely itt nem működik. Itthon a boksz nem kínál egy megbecsült életutat, maximum annak, aki olimpiai bajnok lesz belőle, de olyan meg ötvenévente egy születik – ha egyáltalán. Nem igaz, hogy a boksz kiút. Az igaz, hogy ha lenne lehetősége focizni, cselgáncsozni, kézilabdázni, vagy furulyázni, meg lenne olyan pedagógus, aki figyel rá, és a kis társaik meg elkezdenék őket úgy integrálni, hogy együtt sírunk, együtt nevetünk, és megláttam, hogy semmiben sem különbözünk egymástól, akkor merőben más lenne a helyzet, mint így. De az, amit ez a hatalom művel, egyszerűen szakmaiatlan, és minden életszerűséget nélkülöz.

Az alapfokú oktatásnak a mozgás, a sport, az integráló csapatmunka lenne az alfája és az omegája. Számomra a poroszos iskolarendszer nem mérvadó. Minden gyereket úgy kell megközelíteni, hogy meg kell találni, miben jó. Hogy ő küzdősportoló lesz, labdajátékot játszik, zenét tanul, rajzol, az mindegy. Csak magamból tudok kiindulni, húsz évig futballoztam, irányító középpályás voltam, akkor tört kerékbe a sportpályafutásom, amikor apámék elvittek főiskolára, és most „lenyeltem a labdát, és azóta nem engednek fel a pályára” – nevetve mutat egyáltalán nem vészes, de valóban kevésbé sportos testalkatára.

A sport közösséget épít, közösséget fejleszt. A pályán nincs megkülönböztetés, sem bőrszín, sem semmi alapján. Ott játék van. Csapatmunka van. Minden ilyen közösségfejlesztés hasznos lehet, hiszen integrál. Ha olyan tragédiák történnek, mint amit említettél Szolnokon, az azért borzasztó, mert ott elvarrnak egy szálat. A magyarországi cigánygyerekek biogörbéje köztudott. Kutatások sora bizonyítja, hogy nagy a mozgás igényük, és mind művészet, mind sport területén nagyon ügyesek. Mindegy, hogy sportról, képzőművészetről, zenéről beszélünk. Nagyon ügyesek. Vannak ilyen iskolák, művészeti tanodák, ahol példaértékűen foglalkoznak velük. Ez egy olyan oktatási modell lehetne, amelyet én követhetőnek és támogathatónak tartok.

A monori cigánytelepen, a Tabánban működik olyan program, amely arra ösztönzi a gyerekeket, hogy maradjanak otthon, és találják meg önmagukat. Kispályás futballt játszanak, futsal bajnokságokat rendeznek nekik. Minden indikátoruk jobb, mint a társaiké. Jobban tanulnak, jobban teljesítenek az iskolában. Szignifikáns a különbség köztük és a többiek között. Nevel a sport, és nagyon jól tanít.

A vállalt kötelességet tanulja meg a sporttal az ember. Ha azt mondom, hogy én szeretnék focizni, akkor nincs lebzselés a kanapén, akkor el kell indulni edzeni, nincs edzés előtt egy órával nassolás, mert rosszul leszek. Ha rossz fát tettem a tűzre, akkor végig kell csinálnom a büntetést. Ez ilyen egyszerű. Egy pillanat alatt tanít meg a sport sok mindenre, ami kell az élethez.

Kellenek a sikerélmények is, amelyekre szintén lehet építeni. Ha azok nincsenek, az ember nem érti, mit keres egyáltalán az iskolában. Én elsőben például hazaszöktem, az első napon. Kikéredzkedtem vécére, mert nem tetszett, hogy lekorholtak az órán, és hazaszöktem.

És mit mondtak otthon?

Nem dicsértek meg. De nagyjából azóta nem dicsértek meg – nevet.

Mit szólsz Hejőkeresztúrhoz? (Ez a komplex instrukciós módszerrel dolgozó csodasuli, ahonnan szinte mindenki továbbtanul. Az ott tanító tanárok még emlékeznek rá, hogy náluk is kialakult, hogy a roma gyerek játszott a roma gyerekkel, a nem roma gyerek játszott a nem romagyerekkel. És amióta új módszerrel tanítanak, amely csapatmunkára és együttműködésre tanítja őket, minden megváltozott. Nyitottak a világra, nyitottak egymásra, tisztában vannak azzal, hogy ha ők csapatként kell, hogy megoldjanak valamit, akkor a csapat legjobb képességű embere sem képes egyedül választ találni a kapott kérdésre – ezáltal értékelődnek fel a gyengébb képességű gyerekek is társaik szemébe. A gyerekek minden egyes perccel, amit együtt töltenek, közelebb kerülnek egymáshoz. – a szerk.)

Lehet, hogy ez oktatási rendszerben működik, de vannak modellek, amelyek kizárólag az adott településen működnek. Van, ahol uborkát termesztenek, Cserdiben működik, ami működik, de sosem szabad elfelejteni, hogy ez adott lélekszám, társadalmi sajátosság, és hosszan sorolhatnám, mi minden mellett működik. Ezekre a modellekre nem lehet úgy tekinteni, hogy egyszer készen vannak, és akkor ilyen modellt az egész országnak, mert itt a csodarecept.

Hejőkeresztúrra már járnak a régióból, tanulni tőlük, elsajátítani a receptet, és vannak olyan tantestületek, pedagógusok, ahol ugyan a vezető azt mondja, hogy előre a hejőkeresztúri úton, de a tantestület ellenáll. Mert energiába és időbe telne, mire az új oktatási módszereket elsajátítják, holott ez egyetlen óra alatt is meglátszik, hogy valami itt történt ezekben a kis fejekben, akik korábban csak zsák bolhaként tudtak viselkedni az osztályteremben.

A Magyar Bálint féle minisztérium által kigondolt integrációs oktatási modellje nem illett bele a poroszos modellbe. Nem érte el a célját, és kézzel-lábbal tiltakoztak ellene a pedagógusok, mert nem tudott működni. Sokan nem értették. Azt gondolták, hogy „na, a diáknak van joga, a tanárnak meg nincs – ez a nagy liberális oktatáspolitika”. Nem a lényeget fogták meg a pedagógusok – tisztelet a kivételnek.

Nagyon fontos egy diák életében, hogy milyen első tanárral találkozik. Én nem ülnék itt veled szemben, ha nem az a tanítónéni lett volna a tanító nénim elsős koromban. A pedagógusnak fontos, hogy ne csak nézze, lássa is a gyereket. Látták rajtam is, hogy egy olyan másfél kilós nagyságú-adottságú gyerek vagyok, és volt egy ötletük, hogyan kell velem foglalkozni.

Én cigánytelepről jövök. Nyolc éves koromig egy klasszikus cigánytelepen nőttem fel. Szoba-konyhás vályogházban. Én még emlékszem rá, hogy petróleumlámpával világítottunk. Nálunk otthon nem volt könyv, és én imádtam a könyveket. Még az illatukat is. Ezt a napközis tanár néni észrevette, és kérdezte, hogy én beiratkoztam-e a könyvtárba. Mondtam, hogy nem. Elküldött oda, mondta, hogy keressem meg a könyvtáros nénit. A könyvtáros néni meg azt mondta, hogy addig nem iratkozhatok be, amíg a Kala Jani nem hozza vissza a könyvet, amíg nem „hozzátok” vissza a könyvet, addig nem iratkozhattok be. Nem értettem, hogy jön Kala Jani a képbe. Mi közöm nekem ahhoz, hogy ő visszahozta-e a könyvet. Kiszaladtam a könyvtárból, és többé nem mentem vissza sosem. Ezek a szenzorok már akkor működtek nálam, pedig még pici gyerek voltam. Nem értettem ezt a kollektív megbélyegzést.

Novellákat írok, meg verseket. Ezt a történetet például megírtam.

Az a helyzet, hogy az ember alapvető személyiségjegyei már abban a „másfél kilós kis kenyérben” is benne vannak. Ha igazságérzeted van, akkor az, ha tisztánlátásra való képességed, akkor az, ha mindkettő, az egy csodálatos kombináció, de minden benne van, és adott esetben, ha nem is tudod definiálni, hogy mi történt, pontosan tudod, hogy egy mérhetetlen nagy igazságtalanság áldozatává váltál. Nem ezzel teszel a legrosszabbat? Amikor a kollektív megbélyegzéssel nap mint nap legyártasz egy egész tömeget, akik áldozatok, és akiket méltatlanul bántanak?

A társadalmi igazságtalanságok erősödésével a szélsőségek is erősödnek. Elindulnak a bűnbakképzési mechanizmusok. Ha ezek felelős államférfiak és politikusnők szájából elhangozhatnak, akkor a társadalomban ez mély gyökeret ver. Észre sem vesszük, hogy a magukat demokratáknak nevező embereknél is megjelennek ezek a panelek. Ezeket hívjuk szalonrasszistának.

Pásztor Albert?

Például Pásztor Albert. De nem akarok neveket sorolni. A baj az, hogy a magyar társadalomban gyökeret vert gondolatokat nagyon nehéz kiverni. Amikor közmunkás vagy, sikeres vállalkozó vagy, vagy éppen mosogatsz egy konyhán, a magad területén hozzáteszel ehhez az országhoz, sikereket érsz el, része vagy a társadalom vérkeringésének, de a társadalom azt látja, hogy te egy idegen test vagy, nem pedig az embert, és azt, aki dolgos, aki ma örül, mert jobb napja van, hanem hogy egy idegen test vagy.

Ma itthon nagyon rosszul érzik magukat a demokraták, mert szélmalomharcnak tűnik minden, mintha egy nagy zsibbadás lenne a társadalomban, ahol minden küzdelem hiábavalónak tűnik. Ha az előző kormányzatok egy ezrelékét ellopták volna, vagy fele ennyi gaztettet elkövettek volna, már lámpavasra húzta volna őket a tömeg. Ha egy cigány ellop egy biciklit, azt jobban megmérik, mint azt, hogy valaki közbeszerzés nélkül nyert 400 milliárd forintot.

A legnagyobb baj viszont mégis az, hogy a cigányság emberi méltóságát kérdőjelezik meg. Én belehalok abba, ha a 2300 facebook ismerősöm közül látok egy olyan kommentet, de már nincs energiám válaszolni, hogy „ilyennek ismersz te engem?”. Amikor olimpián aranyat nyerünk, az én lányaim állva hallgatják a Himnuszt, és sírnak. Mert büszkék, hogy magyarok, és egy picit magukénak is érzik azt a sikert.

Nincs senki a világon, holmi hatalommániás akárki, aki megkérdőjelezheti az én identitásomat, az én magyarságomat. Hogy jön ő ahhoz? Honnan veszi a bátorságot? Azért, mert udvarol azoknak az embereknek, akik a Jobbikhoz átszaladtak? Nagyon rossz irányba megy az ország: öt éve, ez a kormány lényegében a Jobbik programját valósítja meg. Az egyenlő bánásmód és az egyenlő esélyek, ezek eltűnnek. A legrosszabb az, hogy a liberális szitokszó, a szolidaritás, a felebaráti szeretet, és hosszasan sorolhatnám, ezek eltűnnek. Marad a gyűlölet.

A közöny meg egyszerűen felháborító. Problémacunamik közepette éljük az életünket, és közben a közönynél nagyobb ellenségünk nincs – ahogy Elie Wiesel is mondta. A közöny egyszerűen megöl mindent. Ez az, ami ellen harcolni kell.

A cikk szerzője kivételesen nem én vagyok. Egy fiatal, lelkes párttársammal, Haladi-Bús Balázzsal történt az alábbi, igen tanulságos eset. Balázs maga is tudja, milyen megkülönböztetettnek lenni, sokszor a saját életében is találkozik ilyesmivel, mégsem azt az utat választotta, hogy begubózik, és elmenekül a világ elől. Büszkén vállalja önmagát, és éjt nappallá dolgozik azért, hogy senkit se érhessen negatív diszkrimináció. A tegnap vele megesett történet jól mutatja, micsoda szükség van a munkájára.

A tegnapi napomat úgy terveztem, hogy délután 16.00-tól 20.00-ig egyik párttársammal, Gyöngyivel fogok aláírásokat gyűjteni a Rendszerbontó Népszavazás kiírásához, de a 16 órás kezdés nem jött össze: egy kisebb csoport menekült szorult – látszólag kisebb – segítségre a közlekedésben. Nem haboztam. Ami viszont utána történt, mélységesen felháborított.

68-as busszal utaztam, amikor felszállt egy férfi, akiről egyből gondoltam, hogy menekült. A férfi épp jegyeket szeretett volna vásárolni, de a sofőr nem értette, hogy mit mond, ezért alkalmi tolmácsnak álltam. Több társával együtt érkezett, és a Keleti-pályaudvarra szeretett volna eljutni. Mohamad-nek hívják.

Fotó: Haladi-Bús Balázs. A kép a csoport hozzájárulásával készült. A történetük megírására szintúgy engedélyt adtak, mert érzik, hogy ahogyan velük ez a társadalom bánik, nem normális. 

Az út alatt elmesélte, hogy Hamából, Szíria egyik városából érkeztek. Mohamad-nek kész volt az élete. Volt háza, családja, egy étterme és egy szibériai husky kutyája, akit sajnálatos módon ilyen hosszú útra nem tudtak magukkal hozni, ezért elbúcsúzott tőle és szélnek eresztette. Egyik nap a házukat, amiben éltek egy repülőgép lebombázta. Vele együtt az éttermük is megsemmisült. Mindenük odaveszett, ezért elhatározták, hogy egy békésebb helyet keresnek, mert a háború okozta károk miatt nem maradt semmijük, csak néhány személyes értéktárgy, ruha és némi készpénz.

Kőbánya-Kispesthez érkeztünk és sejtettem, hogy tovább szeretnének utazni a Keleti pályaudvarig, ezért szerettünk volna jegyeket vásárolni.

A számomra minősíthetetlen élmény csak ezután következett:

Egy jegy a Keleti pályaudvarig fejenként 350 forint, és hat éves kor alatt az utazás díjmentes.

A BKK ügyfélszolgálaton a sorszámkihúzó gépből a 025-ös számot kaptuk és a hármas számú ügyfélszolgálati pulthoz kerültünk. Az ott dolgozó férfinak feltűnt, hogy miért jöttem be az ügyfélszolgálatra, már sejtette is, hogy mi a helyzet, ezért megosztotta velünk a véleményét, amit csak én értettem, eközben végezte a munkáját. Ezt sajnos nem tudtam elmondani az első ügyfélszolgálati pultban dolgozó hölgyről, aki kicsit sem jóindulatúan tette fel a kérdést azzal kapcsolatban, hogy vajon a hat éven aluli gyerekeknek akkor is jár-e a díjmentes utazási kedvezmény, ha nem EU-s állampolgárok? Sebtiben rávágtam, hogy igen, de ezt valószínűleg ő is nagyon jól tudta.

A következő meglepetés a metró bejáratánál ért bennünket, mivel 15 darab jegyet vásároltunk és még volt velünk négy, hat éven aluli kisgyerek, ezért segítettem a jegyellenőröknek, mert a magyaron kívül nem beszéltek más nyelvet.

Már készültünk felszállni a metróra és lesétálni a lépcsőn, amikor az egyik jegyellenőr megkérdezte, hogy miért segítek nekik. Mondtam, hogy csak a Keletiig segítek nekik eljutni. Ez után bicskanyitogató hangon megjegyezte, hogy: „Hozzon ide még 100.000-ret, csak hogy legyünk még többen.” Erre én: „Kérem, kíméljen meg a személyeskedő megjegyzéseitől és inkább végezze a munkáját, ahelyett, hogy megjegyzéseket tesz és feltart minket az utazásban. A jegyeket megvásároltuk, Ön kivételesen ellenőrizte a kezelt jegyeket, azt hiszem, hogy Önnek eddig terjed a munkája.”

Ezek után hangos nem tetszésüket fejezték ki – majd a gyűlölködők lépten-nyomon hallható érvei jöttek elő -, hogy vajon segítek-e másoknak is a menekülteken kívül? Válaszoltam, hogy igen, mert segíteni annak kell, akinek szüksége van rá. Egyből arra gondoltam, hogy az helyes, ha segítek egy magyar állampolgárnak, de az már nem, ha egy bajbajutott embereknek segítek eljutni A-pontból B-pontba?

Szeretném hangsúlyozni, hogyha személyeskedő megjegyzések nélkül kérdeznek bármilyen témával kapcsolatban, akkor szívesen válaszolok, mert így normális. Ugyanakkor nem vagyok köteles semmilyen személyeskedésre. Az efféle játszmák nem visznek előre és minden szereplőt a mélybe húznak. Nem vagyok hozzájuk partner.

Mélységesen felháborítónak tartom, hogy a munkáját végző jegyellenőrnek mi köze van ahhoz, hogy én éppen kinek segítek? Ez nem tartozik rá, ő azért van ott, hogy ellenőrizze a jegyeket, nem azért, hogy megjegyzéseket tegyen – főleg nem munkaidőben.

A jelenlegi magyar társadalom problémáját abban látom, hogy idehaza milliókból hiányzik a megértés, a szolidaritás és a segítőkészség. Sajnos sok honfitársunkon érzékelem, hogy közömbösek fontos témákkal kapcsolatban, csak ettől nem fognak megoldódni a problémák, és a sült galamb senkinek sem fog a szájába repülni.

Az elmúlt napokban hallhattunk arról az esetről, hogy egy teherautóban 71 ember vesztette életét. Eközben az egyik nyilvános csoportban az alábbi párbeszédet olvashatjuk:

„Nem kár értük! Megdöglik egy tyúk, kár, de nem baj! Ugyanez történik 50 menekülttel? Baj, de nem kár!”

„Na és?”

„Kevesellem.”

„Már valami elkezdődött!”

„Nem volt kár egyért sem, azt kapták, amit kerestek és megérdemelték!”

„Ezek szerint nem csak a tengeren lehet…”

Fotó: MTI/Kovács Tamás

Bárki kerülhetett volna annak a 71 embernek a helyében, mert nem vagyunk különbek egymástól. Azért, mert olyan szerencsések vagyunk, hogy nem kerültünk még ilyen helyzetbe? Ez nem érv. Ez egy mentség a gyűlöletre. De arra – szerintem – különben sincs mentség.

Az egyenlő bánásmód mindenkit megillet, ezért fejezzük ki szolidaritásunkat az önkéntesek munkája, a menekültek tragikus helyzete mellett és üzenjünk a magyar kormánynak, hogy elég volt a gyűlöletkeltésből és mások hibáztatásából!

Jöjjetek el ti is szerdán, mert a Magyar Liberális Párt tagjai is ott lesznek a tüntetésen. 

Emberek vagyunk és tudunk tenni a változásért, a változás bennünk van!

Meg kell értenünk, hogy ezek az emberek segítségre szorulnak. A jelenlegi kormány csak uszít és gyűlöletet kelt. Bűnbakokat keresnek az elesettek, a kisebbségek és a másként gondolkodók között, holott a bajt, a gazdasági- és társadalmi hullámvölgyet ők maguk okozták.

Az EU-s pénzeket elszórja egy életveszélyes, haszontalan kormánypropagandára, drótkerítésre, ami alatt a felnőttek simán átbújnak, viszont a gyerekek súlyosan megsérülhetnek. Ezen kívül elszórják a pénzt plakátokra, amelyet magyarul írtak, tehát nyílván nem a más nyelveken beszélőknek szól, ezzel csak a szavazótáborukat szeretnék növelni, nem segíteni ezeknek az embereknek.

Képzeld el, hogy a te utcádat bombázzák le, a fél családodat megölték, de még van némi készpénzed, egy okos telefonod és az út egyelőre még szabad nyugat felé.

ÉLNI ÉS ÉLNI HAGYNI!

EURÓPA, SZOLIDARITÁS, EGYÜTTÉLÉS, EMPÁTIA! Aki nem így gondolja, nincs helye az Európai Unióban. Ez itt a szabadság és a szolidaritás közössége. Csatlakozni kívántunk hozzá. Most, hogy először állít bennünket kihívás elé az értékközösség, amelynek tagjai lettünk, megfutamodunk? Igazán gyáva magatartás volna.

A szerző a Magyar Liberális Párt Egyenlő Bánásmód Munkacsoportjának vezetője