Gyurcsány Ferencet leköpték és megütötték, amikor a bíróságra igyekezett. Mintegy húsz tüntető közül emelkedett ki a tömegből (utóbb kiderült) Pál Márton, aki az éppen Hír televíziónak nyilatkozó ex-miniszterelnököt arcon köpte és megütötte. Ha már kulturált, európai ország nem lehetünk, lettünk hát a gyűlölet országa. Nem jó irány.

Sok mindent lehet mondani Gyurcsány Ferencről. Lehet rá szórni hideget-meleget. Követett el rengeteg hibát. Még annál is többet. Nem arról szól most ez a bejegyzés, hogy mindezek ellenére máig ő az egyetlen, aki alulról jövő kezdeményezés révén vált a szocialisták vezetőjévé – ez nem csak az elmúlt huszonhárom, de még az MSZP elődpártjában sem történt meg sosem. Nem arról szól ez a bejegyzés, hogy ő egy olyan miniszterelnök volt, akit szívesen látott az amerikai elnök, aki békére törekedett a körülöttünk élő népekkel és az Európai Unióval. Értette a gazdaságot, és azt is tudta, hogy ha a szociális érzékenység mellé nem társul a piacgazdaság legtisztább formájának létrejötte, akkor mehet a levesbe ez az egész. Tudta, hogy a magyar egészségbiztosítási- és egészségügyi rendszert csak úgy lehet megmenteni – a jelenleg tapasztalható állapotoktól -, ha meghonosítjuk a német, több biztosítós modellt és beleteszünk egy csekély önfinanszírozást. Belebukott. Mert elkövetett egy hibát. Nem kicsit. Nagyot. Elszúrta.

De Mi ez a hiba ahhoz képest, amit sokan vele szemben állva követtek el? Mi ez a hiba ahhoz képest, hogy olyan csoportok garázdálkodnak az országban, amelyek egyetlen összetartó ereje maga a gyűlölet? Mi ez a hiba ahhoz képest, hogy egy olyan ország lettünk, ahol az emberek az egymással való egyet nem értés azonosítják az egymás iránt táplált ellenérzésekkel? Ilyen ország lettünk. Meg olyan, ahol egy másik embert le lehet köpni és meg lehet ütni az utcán úgy, hogy ennek az ég egy adta világon semmilyen rendőri következménye sincs, holott egy fiatal férfi verbális és testi sértést követett el Gyurcsány Ferenc ellen, ami bűncselekmény.

Pintér Sándor belügyminiszter ölbe tett kézzel nézte végig a rendőri mulasztást. Itt nem volt kinek kitüntetést osztani, mint ahogyan a márciusi hó után. Feltehetően Pintér ezért vélte úgy: nincs is ezzel a történettel semmi dolga. De valójában nagyon is van. Jobban, mint gondolná. Minden eddiginél nagyobb elégedetlenség szabadult rá az országra, ami magával vonja a szélsőségek erősödését. Működő demokráciában pártállástól függetlenül izolálják ezeket az elemeket mind a politikában, mind a társadalomban. Ez Magyarországon nem történik. Néma marad a nem intézkedő rendőrök főnöke. Néma marad a társadalom és néma marad a politika. Némák maradunk mi, emberek is. Addig, amíg valaki nem minket köp le, vagy üt meg az utcán.

Elfogadhatatlan az, ami történt. A bíróság teszi a dolgát. El fogja dönteni, hogy vannak-e felelősök a 2006-os zavargások kapcsán. Amennyiben hibát követett el az akkori vezetés, felelni fog érte. Ha meg nem, akkor Pál Márton tartozik egy bocsánatkéréssel. No meg Pintér Sándor is.

Nehéz szavakba önteni, ami a tegnapi napon történt. Mesterházy Attila – felrúgva az elmúlt négy hónap informális egyeztetésein formálódó megegyezést -, a DK-hoz hasonlóan nekünk sem ajánlott semmi említésre méltót. Az egyeztetés helyett magyarázkodó szocialisták ültek velünk szemben, akik a média és a társadalom nyomásával magyarázták a bizonyítványukat. Egy alkalommal még azt is megjegyezték: tisztában vannak azzal, hogy a közép- és a hosszú távú célok érdekében szövetséget kellett volna kötniük a kis pártokkal - így velünk is -, azonban az élet belekényszerítette őket abba az – egyébként rossz – döntésbe, hogy az Együtt 2014-PM pártszövetségnek aránytalanul sok választókerületet engedjenek át, így már nem maradt hely a többi szövetségesnek.

A probléma ezzel az, hogy az E2014-PM szövetség túlontúl zavaros, semmiféle ideológiai, vagy értékközösség nem fűzi őket össze, a választási győzelem közös célkitűzését leszámítva, így előre borítékolható, hogy a egy esetleges választási győzelem esetén nagy konfliktusokat szül majd a értékközösséget nélkülöző érdekközösség. Mesterházy Attila azzal indokolta döntését, hogy a média nem hagyta őt dolgozni az elmúlt időszakban, mert kizárólag arra koncentrált az egész ország, hogy mi lesz Bajnai és Mesterházy viszonya, vajon ki lesz a miniszterelnök-jelölt.

Végül, rendkívül hazafiatlan és minden bátorságot nélkülöző döntés született: a kormányt váltani igyekvő, ellenzéki szövetségesek – a DK és a Liberálisok, egyúttal a szociáldemokrata és a szabadelvű szavazók kormányváltási törekvésből való kiszorítása mellett – elkövette a hibát, hogy versengő listákkal indul, amelyet semmilyen valószínűség számítás alapján sem lehet előnyösebbnek nevezni, mint az egy közös ellenzéki szövetségi listát, valamint hadvezér nélkül indul csatába.

Tudom, hogy a Szocialista Párt tagsága, választmánya és egyéb fórumai kényszerítették ki a tegnapi döntéssorozatot. Azzal is tisztában vagyok, hogy a pillanatnyi - és ezt külön hangsúlyozni kell: a pillanatnyi  - érdek ezt kívánta. De ezek alapján sajnos elmondható, hogy Mesterházy Attilának fontosabb a széke, mint az ország. Nekünk a hazánk a fontosabb. Nem azért jöttem haza a szabadság fővárosából, hogy egy folyamatosan leépülő demokráciában éljek, és hogy ezt ölbe tett kézzel nézzem végig. Azért jöttem haza Berlinből, hogy egy olyan országért dolgozzak, ahol minden ember megérdemli, hogy a törvény és társadalom egyaránt szabadnak, egyenlőnek és felnőttnek kezelje. Ezért alapítottuk a pártot, bárki, bármit is gondolt az elmúlt néhány hónapban. Itt a bizonyíték: nem adjuk fel! Dolgozunk tovább. Járjuk az utunkat, bármilyen nehéz is lesz! Állok elébe. És a csapat is.

 A témához kapcsolódó Hírhatár-cikk: "Fodor feláldozta magát a magyar liberalizmusért" címmel  http://www.hirhatar.hu/hir/fodor-felaldozta-magat-a-magyar-liberalizmusert 

A Tárki Társadalomkutatási Intézet „A gazdasági felemelkedés társadalmi-kulturális feltételei” címmel végzett kutatási programja azt állapította meg, hogy hazánk társadalmának értékrendszerét bizalomhiány, normazavarok, igazságtalanságérzet és paternalizmus jellemzi. Véleményem szerint a Hoffmann Rózsa-féle oktatáspolitika annak záloga, hogy e tünetek újratermelődnek majd a társadalomban, aminek hosszú távú hatása visszafogja majd az ország társadalmi-gazdasági fejlődését.

A kutatás fő megállapítása, hogy „a magyar társadalom a nyugati keresztény kultúrkör szélén, egy zárt, magába forduló társadalomként helyezkedik el”. A világ értéktérképén nagy hasonlóságokat mutatunk olyan országokkal, mint Moldova, Bulgária, Ukrajna, vagy Oroszország. A tanulmány megállapításai azt mutatják, hogy hazánk társadalma súlyos anomáliákkal küzd, amelyeket az tudna feloldani, ha javulna az egymásba és intézményekbe vetett bizalom, az egyéni felelősségvállalás tudata, valamint visszaszorulna a paternalista állam igénye. Rosszul haladunk.

„A világ több mint ötven országával összehasonlítva a magyarok vannak a leginkább meggyőződve arról, hogy a gazdasági tevékenység során az egyes szereplők csak egymás rovására érvényesülhetnek”, vagyis a magyarok a gazdaság működési mechanizmusát zéróösszegű játéknak tekintik. Nem hiszünk egy olyan „gazdasági együttműködésben, amely kölcsönös előnyök révén úgy is létrehozhat gazdasági többletet, hogy az abból való részesedés nem jelent mások kárára történő érvényesülést.” Az országban a politikusok iránti bizalom egy tízes skálán mindössze 2,4 pont, ugyanakkor a magyar állampolgárok többsége átlagosan jóval erősebb elvárásokat fogalmaz meg az állami beavatkozással kapcsolatban, mint nyugat-európai társai.

A magyarok szerint csupán minden második ember megbízható, a megkérdezettek kétharmada véli úgy, ő maga becsületes, a társadalom többi tagja viszont nem. Ehhez szorosan hozzátartozik a megállapítás, miszerint a magyarok jóval megengedőbbek a normaszegő viselkedéssel szemben, mint a környező országok társadalmai. „Erősen jelen van az a képzet, hogy ma Magyarországon, tisztességes úton nem lehet érvényesülni”. Hazánkat általánosan normazavarok és rossz morális közérzet jellemzi. Alacsony a társadalmi részvétel szintje is: nem járunk össze a barátainkkal, nem csatlakozunk klubokhoz, vagy szervezetekhez, de még petíciót sem írunk alá. A magyarok többsége nem toleráns, emellett saját érdekeinek érvényesítésére sem képes.

A jelenlegi, demokratikus normákat életünk számos területén áthágó kormányzat éppen a fentiekben felvázolt társadalmi normarendszernek és értékválságnak az eredménye. Valósággal rémítő az, hogy a Hoffmann Rózsa vezette oktatási államtitkárság három éve folyamatosan dolgozik az oktatás olyan gyökeres átalakításán, amelyben a választható és a lehetséges szavakat felváltotta a kötelező. Kötelező benn maradni az iskolában délután 4-ig, az intézményeknek pedig kötelező ennek feltételeit megteremteni – hogy csak egy példát hozzunk. A kérvényhez kötött szabad mozgás a gyerekek világát tekintve valóságos társadalmi katasztrófa. Arra szocializál, hogy az államnak jogában áll korlátozni szabad mozgásában az embert. Két megoldási lehetőség adódik a szülő számára, aki valamilyen okból mégis előbb el szeretné hozni gyermekét az iskolából: vagy kérvényt nyújt be az igazgatónak - majd izgul, hogy a kérvényét pozitív elbírálásban részesítsék -, vagy pedig szabályt szeg annak érdekében, hogy gyermeke továbbra is olyan az életet élhessen, mint annak előtte. Előbbi élmény a paternalista államképet erősíti, utóbbi pedig azt a vélekedést, hogy amennyiben valamit el akarunk érni, ahhoz akár szabályszegésre is kényszerülhetünk. A Tárki kutatása szerint a megkérdezettek 75%-a úgy véli, aki vinni akarja valamire, az rákényszerül arra, hogy egyes szabályokat áthágjon.  

Az iskolarendőrség felállítása azt üzeni a gyerekeknek: csak az viselkedik jól, akit folyamatosan felügyelet alatt tartanak, holott agressziókutatók és pszichológusok véleménye szerint az iskolai agresszió megelőzésének és kezelésének sokkal eredményre vezetőbb módja a megbeszélés, véleménycsere, demokratikus eljárás, nem pedig az erődemonstráció. Fejlett demokráciákban (mint Németország) nagy hangsúlyt fektetnek arra, hogy a gyerekek már kis korban – óvodásként – megtanulják: a rendőr a „barátjuk”. Az igazolatlanul hiányzó gyerek ellen erőszakra is felhatalmazott iskolarendőr éppen ennek ellenkezőjéhez fog vezetni. A rendőr egy szankcionáló, erőszakszervezeti intézmény lesz a gyerekek szemében, nem pedig egy rend fenntartására hivatott közreműködő, akihez bármikor fordulhatnak bizalommal, ha problémájuk adódik.

A „bizalom felépülése és leépülése nem szimmetrikus folyamatok. Miközben a leépülés szórványos negatív tapasztalatoktól is megindul, addig a bizalom felépüléséhez pozitív, egymást szisztematikusan megerősítő tapasztalatok tömege szükséges.” (Tárki, 2009.) A Hoffmann-féle oktatáspolitika kifejezetten bizalomromboló. Alá-fölérendeltségi viszonyhoz szoktatja a gyerekeket, a személyes szabadságban való intézményi korlátozást pedig hétköznapivá teszi. „A centralizált állam – és véleményem szerint ez igaz a centralizáltan működő iskolára is – nemcsak úgy rombolhat bizalmat, hogy közvetlenül hierarchikus rendbe szervez és összetöri a horizontális hálózatokat, hanem közvetetten is: az általa létrehozott intézmények gyengíthetnek, vagy kiszoríthatnak elsődleges társadalmi közösségeket.” – zárul a Tárki kutatása.

Amennyiben az a célunk, hogy újabb generációk nőjenek fel, melyek ideális államképe paternalista, hétköznapi attitűdjükben kockázatkerülők, egyéni felelősségvállalásra csak részben hajlandóak (és képesek), egy rendőr látványától is összerezzenek, egymásban és az intézményrendszerben nem bíznak, valamint érdekérvényesítésre és együttműködésre képtelenek, akkor Hoffmann Rózsa és az Emberi Erőforrások Minisztériuma a lehető legjobb úton jár. 

Az akkor még Réthelyi Miklós által vezetett Emberi Erőforrások Minisztériuma tavaly már nekifutott a tankönyvpiac átszervezésének, a terv azonban akkor meghiúsult. Réthelyi akkor kifejtette: a kormány tervezete nem pusztán a több milliárd forintos éves forgalmat lebonyolító, külföldi többségi tulajdonú nagyvállalatokat, de hazai kézben levő, ennél jóval kisebb piaci szereplőket is tönkretehet. Ahogyan a trafikpályázatok példáján láthattuk, Orbán Viktor kormánya nem igen zavartatja magát az ilyesmitől, így hát nekiláttak, hogy Gál András Levente – korábbi jó államért felelős kormánybiztos (!) – vezényletével kiszakítsanak egy nagy szeletet a tankönyvpiac tortájából.

A projekt érdekessége, hogy az átszervező szerepét tankönyvpiaci léptékkel mérve egészen kis szereplőre, a Nemzeti Közszolgálati Tankönyvkiadó Zrt-re osztották. Azt még a sok esetben irracionálisnak mutatkozó Emberi Erőforrások Minisztériuma is belátta, hogy egy tizennégy embert foglalkoztató, ezidáig tankönyvkiadással csak egészen kis volumenben foglalkozó kiadó nem lesz képes arra, hogy monopóliumként működjön a tankönyvpiacon. Ehhez jóval szélesebb apparátus, nagyon jó tankönyvírók, nem utolsó sorban többéves tapasztalat szükséges, ezért úgy döntöttek: ezúttal a kis hal fogja megenni a nagyot.

A kormány indirekt felvásárlási terve a második legnagyobb piaci részesedéssel rendelkező Mozaik Kiadót célozza. A vásárló vállalat éves forgalma kevesebb, mint a felvásárolni kívánt kiadó azonos időszaki bevételének egy százaléka. Ezen felül az EMMI az iskolákban használatos térképek piacán is egyeduralkodóvá tenné a Nemzeti Közszolgálati Tankönyvkiadó Zrt-t. A zsákmányként kiszemelt nagy hal ugyanis nemrégiben felvásárolta a Cartographia Tankönyvkiadót, amely egyébként is monopolhelyzetben volt a térképek kiadásában.

Az egyébként Nemzeti Közszolgálati Egyetem tulajdonát képező Nemzeti Közszolgálati Tankönyvkiadó Zrt. még mindig nem válna valódi monopóliummá a piacon, azonban az új Nemzeti Alaptanterv és az új kerettantervek miatt, felmenő rendszerben új tankönyvekre lesz szükség, kezdve most az első-, az ötödik- és a kilencedik évfolyamokkal. A tankönyvrendelet pedig lehetőséget biztosít arra, hogy amennyiben egy tankönyvkiadó megnyeri az új tankönyvekre kiírt tendert, akkor az iskolák a tenderben meghatározott műveltségi területen már csak a pályázat nyertesének kiadványait rendelhetik. Ez azt jelenti, hogy előkészületben egy újabb pályázati rendszer, amely egyetlen vállalatot hoz majd monopolhelyzetbe.

A trafik- és földpályázatok példáján bebizonyosodott, hogy amikor Orbán Viktor kormánya tendert ír ki valamire, koránt sincs garancia arra, hogy a legrátermettebb, legversenyképesebb szolgáltató vigye el a prímet. Elég aggasztó előélet ez, figyelembe véve, hogy az ország jövőjéről van szó, amikor oktatáspolitikához nyúlunk. Naivitás volna azt gondolni, hogy Balog Zoltán varázsütésre megváltozik, és ellentmondva az eddigi orbáni politikának, ezúttal nem az elefántot küldi be a porcelánboltba.

Elég egy tankönyv?

Még aggasztóbb, és a monopólium kialakulásának (állami szabályozással való kialakításának) eshetőségét igencsak növeli, hogy – az index értesülése szerint - kormánykörökben vannak olyan hangok, melyek szerint tantárgyanként elég lenne egy tankönyv is. Nem az a baj ezzel, hogy a rendszerváltás előtt is így volt. Dehogy! Mint mondják: így könnyebben lehetne egységesíteni az oktatást és akár „közös ideológia mentén” oktathatnának bizonyos tantárgyakat. Szörnyen hangzik, igaz?

Terepjáró, medence és hat éves gyerek mellé ingyen tankönyv

Megfelelő állami szabályozással, közös rendszerben megoldható volna a jól működő – természetéből fakadóan magas színvonalat és elérhető árat garantáló - versengő tankönyvpiac, valamint a rászorultsági alapon történő tankönyvtámogatás. Ehhez a kormánynak be kellene látnia, hogy a centralizációnál előremutatóbb a piac liberalizációja, az egységes, alanyi jogon járó támogatásnál pedig célszerűbb a rászorultsági elvet alkalmazni.

Idén szeptemberben minden elsősnek ingyen járnak a tankönyvek, azonban az állam 12.000 forintban maximálta a megvásárolható tankönyvcsomag teljes árát. Ez azt jelenti, hogy ugyan egyelőre az iskolákra van bízva, mely kiadók tankönyveivel vágnak neki a tanévnek, ugyanakkor a tantestület kezét köti az árkorlátozás, így előfordulhat, hogy az adott iskolában tanító pedagógusok egy tárgyból a másik kiadó által forgalmazott könyvet vásárolnának meg, azonban pénz szűkében máshogyan kénytelenek dönteni.    

Éppen ezért kellene a tankönyvpiacot versengő vállalatokra bízni, amelyek adóbevételének egy részét tankönyvtámogatásra lehetne fordítani, azonban csak a rászoruló családok esetében. Pontosan kialakított sarokszámokkal kikövezett úton képes öneltartóvá válni egy rászorulóknak elegendő támogatást nyújtó rendszer, anélkül, hogy az állam egy fillért is befektetett volna bele. A válság következtében páratlan mértékben megnövekedett szegénység miatt, időlegesen magasabb adókulcs is alkalmazható lenne, így a nagyjából 2001 óta költség- és bevételi oldalon is úszó államháztartás nem kényszerülne arra, hogy olyan szülők gyerekeinek is fizesse a tankönyvcsomagját, akiknek a hátsó kertjében terepjáró és medence is díszeleg. Velük éles ellentétben állnak a társadalom egyre nagyobb hányadát képező családok, akiknek az ingyen kapott tankönyvcsomag mellett is nehézséget jelent például füzetet, vagy íróeszközt vásárolni.  

Amennyiben a támogatás nem rászorultsági alapon érkezik, annak társadalmi szempontból hasonló következménye lesz, mint a rezsicsökkentésnek: a rászorulók nem kaphatnak annyi támogatást, amennyire szükségük volna, ugyanakkor, aki könnyedén ki tudná fizetni a teljes árat, nem mondhat le egy szegényebb osztálytárs javára, hiszen a támogatás automatikusan, és mindenki részére egységesen érkezik.

Kimondható, hogy a tankönyvpiac, valamint a beiskolázási támogatás egységesítésre való törekvés több puszta gyermekbetegségnél. Ez egy újabb, igen komplex fejezet az EMMI ámokfutásának jegyzékében. 

Bősz Anettnak hívnak, 1986. december 18-án születtem, Budapesten. Végzettségem szerint 2011 óta közgazdász vagyok. Gyerekkorom óta fontos számomra a sport: csaknem másfél évtizeden át versenysportoló voltam, 2000 és 2008 között a magyar cselgáncsválogatott tagja. Ennek a karrierem érdekében fordítottam hátat, öt évvel ezelőtt.

Azóta dolgoztam internetes marketing cégnél, vezettem Hallgatói Önkormányzatot a Budapesti Corvinus Egyetem Közgazdaságtudományi karán, voltam tagja sajtóosztály csapatának, lettem ösztöndíjas hallgatója a Berlini Szabadegyetemnek, majd egy külföldön töltött szakmai gyakorlat után egy nemzetközi rendezvényszervező cégnél kötöttem ki, a német fővárosban. A munkám mellett judót tanítok gyerekeknek. 

A liberalizmus számomra többet jelent, mint egy eszme. Egy életérzés, egy minden másodpercben szerepet játszó szemlélet, amely önmagam és mások maximális elfogadásáról szól. 

Az egyetemre az Alternatív Közgazdasági Gimnáziumból vezetett az utam, ahol megláttam, hogy ez az egyetlen út ahhoz, hogy önmagukat megismerni és megélni tudó egyéniségeket formáljon, akikből egy jól működő közösség épül. A Berlinben töltött évek megmutatták számomra azt is, hogy nem pusztán egy néhány száz fős, iskolai közösség képes arra, hogy annak minden egyes tagját olyannak fogadja el, amilyen, de egy világváros polgárai is. Ezen keresztül pedig megtanultam, hogy ez a társadalom minden egyes tagját segíti saját útja és boldogsága megtalálásában.

Hiszem, hogy egy ország fejlődéséhez elengedhetetlen a képesség, hogy válogatás nélkül, mindenki felé nyitottsággal forduljon. Úgy látom, Magyarország – ’90-es években előremutató – társadalmi- és gazdasági fejlődése azóta feneklett meg, amióta felütötte a fejét az egymás iránti gyűlölet, legyen szó egy etnikai, vallási, nemzeti kisebbségről, saját nemükhöz vonzódókról, vagy máshogyan gondolkodókról. 

Olyan jövőt képzelek el Magyarországnak, ahol szerelmes és szerelmes megfoghatja egymás kezét az utcán. Ahol egy roma családnak nem kell behúzott nyakkal járnia. Ahol senkinek nem kell behúzott nyakkal járnia, ha betartja a törvényeket, beleértve a liberalizmus által hangsúlyozottan képviselt magántulajdon tiszteletét. De igenis járjon behúzott nyakkal, és ütközzön a törvény erejébe mindenki, aki visszaél a szabadságjogokkal. Az állam ne éljen vissza a törvényalkotás lehetőségével, és tartsa távol magát a magánélettől.

Olyan jövőt képzelek el a hazámnak, ahol az Árpádsáv egy történelmi emlék, nem pedig egy eszköz arra, hogy kirekesztő módon határozzuk meg, ki a magyar és ki nem az. Ebben az országban ennek különösen nincs is értelme. Egyikőnk sváb, másikunk tót, harmadikunk szerb családból származik, a közös zászlónk mégis piros-fehér-zöld. 

Hiszem, hogy mi, fiatalok és tapasztaltabbak együtt, kéz a kézben, a Magyar Liberális Pártban, új szelet fogunk hozni az ország politikai életébe, és a következő tizenkét hónap során megszerethető tömörülésként, parlamenti képviseletet leszünk képesek biztosítani a magyar választók liberális táborának, egyúttal erősíteni fogunk egy 2014-es, kormányváltó ellenzéki szövetséget, amely helyreállítja az alkotmányos demokráciát és a Magyar Köztársaságot.

Bár szerettem ott lenni, úgy döntöttem, eljövök Berlinből. Ha valamiért érdemes most az Európai Unió virágzó metropolisza helyett Budapestet választanom, akkor az az, hogy egy olyan magyar jövőért dolgozzak, amelyben a társadalom minden tagja megkapja, ami egy polgárt a huszonegyedik században természetszerűen meg kell, illessen: hogy törvény és társadalom egyaránt egyenlőnek, szabadnak és felnőttnek kezelje. A személyes célom a Liberális párt (MLP) alapításával, hogy egy ilyen Magyarországért küzdjek.