Az akkor még Réthelyi Miklós által vezetett Emberi Erőforrások Minisztériuma tavaly már nekifutott a tankönyvpiac átszervezésének, a terv azonban akkor meghiúsult. Réthelyi akkor kifejtette: a kormány tervezete nem pusztán a több milliárd forintos éves forgalmat lebonyolító, külföldi többségi tulajdonú nagyvállalatokat, de hazai kézben levő, ennél jóval kisebb piaci szereplőket is tönkretehet. Ahogyan a trafikpályázatok példáján láthattuk, Orbán Viktor kormánya nem igen zavartatja magát az ilyesmitől, így hát nekiláttak, hogy Gál András Levente – korábbi jó államért felelős kormánybiztos (!) – vezényletével kiszakítsanak egy nagy szeletet a tankönyvpiac tortájából.

A projekt érdekessége, hogy az átszervező szerepét tankönyvpiaci léptékkel mérve egészen kis szereplőre, a Nemzeti Közszolgálati Tankönyvkiadó Zrt-re osztották. Azt még a sok esetben irracionálisnak mutatkozó Emberi Erőforrások Minisztériuma is belátta, hogy egy tizennégy embert foglalkoztató, ezidáig tankönyvkiadással csak egészen kis volumenben foglalkozó kiadó nem lesz képes arra, hogy monopóliumként működjön a tankönyvpiacon. Ehhez jóval szélesebb apparátus, nagyon jó tankönyvírók, nem utolsó sorban többéves tapasztalat szükséges, ezért úgy döntöttek: ezúttal a kis hal fogja megenni a nagyot.

A kormány indirekt felvásárlási terve a második legnagyobb piaci részesedéssel rendelkező Mozaik Kiadót célozza. A vásárló vállalat éves forgalma kevesebb, mint a felvásárolni kívánt kiadó azonos időszaki bevételének egy százaléka. Ezen felül az EMMI az iskolákban használatos térképek piacán is egyeduralkodóvá tenné a Nemzeti Közszolgálati Tankönyvkiadó Zrt-t. A zsákmányként kiszemelt nagy hal ugyanis nemrégiben felvásárolta a Cartographia Tankönyvkiadót, amely egyébként is monopolhelyzetben volt a térképek kiadásában.

Az egyébként Nemzeti Közszolgálati Egyetem tulajdonát képező Nemzeti Közszolgálati Tankönyvkiadó Zrt. még mindig nem válna valódi monopóliummá a piacon, azonban az új Nemzeti Alaptanterv és az új kerettantervek miatt, felmenő rendszerben új tankönyvekre lesz szükség, kezdve most az első-, az ötödik- és a kilencedik évfolyamokkal. A tankönyvrendelet pedig lehetőséget biztosít arra, hogy amennyiben egy tankönyvkiadó megnyeri az új tankönyvekre kiírt tendert, akkor az iskolák a tenderben meghatározott műveltségi területen már csak a pályázat nyertesének kiadványait rendelhetik. Ez azt jelenti, hogy előkészületben egy újabb pályázati rendszer, amely egyetlen vállalatot hoz majd monopolhelyzetbe.

A trafik- és földpályázatok példáján bebizonyosodott, hogy amikor Orbán Viktor kormánya tendert ír ki valamire, koránt sincs garancia arra, hogy a legrátermettebb, legversenyképesebb szolgáltató vigye el a prímet. Elég aggasztó előélet ez, figyelembe véve, hogy az ország jövőjéről van szó, amikor oktatáspolitikához nyúlunk. Naivitás volna azt gondolni, hogy Balog Zoltán varázsütésre megváltozik, és ellentmondva az eddigi orbáni politikának, ezúttal nem az elefántot küldi be a porcelánboltba.

Elég egy tankönyv?

Még aggasztóbb, és a monopólium kialakulásának (állami szabályozással való kialakításának) eshetőségét igencsak növeli, hogy – az index értesülése szerint - kormánykörökben vannak olyan hangok, melyek szerint tantárgyanként elég lenne egy tankönyv is. Nem az a baj ezzel, hogy a rendszerváltás előtt is így volt. Dehogy! Mint mondják: így könnyebben lehetne egységesíteni az oktatást és akár „közös ideológia mentén” oktathatnának bizonyos tantárgyakat. Szörnyen hangzik, igaz?

Terepjáró, medence és hat éves gyerek mellé ingyen tankönyv

Megfelelő állami szabályozással, közös rendszerben megoldható volna a jól működő – természetéből fakadóan magas színvonalat és elérhető árat garantáló - versengő tankönyvpiac, valamint a rászorultsági alapon történő tankönyvtámogatás. Ehhez a kormánynak be kellene látnia, hogy a centralizációnál előremutatóbb a piac liberalizációja, az egységes, alanyi jogon járó támogatásnál pedig célszerűbb a rászorultsági elvet alkalmazni.

Idén szeptemberben minden elsősnek ingyen járnak a tankönyvek, azonban az állam 12.000 forintban maximálta a megvásárolható tankönyvcsomag teljes árát. Ez azt jelenti, hogy ugyan egyelőre az iskolákra van bízva, mely kiadók tankönyveivel vágnak neki a tanévnek, ugyanakkor a tantestület kezét köti az árkorlátozás, így előfordulhat, hogy az adott iskolában tanító pedagógusok egy tárgyból a másik kiadó által forgalmazott könyvet vásárolnának meg, azonban pénz szűkében máshogyan kénytelenek dönteni.    

Éppen ezért kellene a tankönyvpiacot versengő vállalatokra bízni, amelyek adóbevételének egy részét tankönyvtámogatásra lehetne fordítani, azonban csak a rászoruló családok esetében. Pontosan kialakított sarokszámokkal kikövezett úton képes öneltartóvá válni egy rászorulóknak elegendő támogatást nyújtó rendszer, anélkül, hogy az állam egy fillért is befektetett volna bele. A válság következtében páratlan mértékben megnövekedett szegénység miatt, időlegesen magasabb adókulcs is alkalmazható lenne, így a nagyjából 2001 óta költség- és bevételi oldalon is úszó államháztartás nem kényszerülne arra, hogy olyan szülők gyerekeinek is fizesse a tankönyvcsomagját, akiknek a hátsó kertjében terepjáró és medence is díszeleg. Velük éles ellentétben állnak a társadalom egyre nagyobb hányadát képező családok, akiknek az ingyen kapott tankönyvcsomag mellett is nehézséget jelent például füzetet, vagy íróeszközt vásárolni.  

Amennyiben a támogatás nem rászorultsági alapon érkezik, annak társadalmi szempontból hasonló következménye lesz, mint a rezsicsökkentésnek: a rászorulók nem kaphatnak annyi támogatást, amennyire szükségük volna, ugyanakkor, aki könnyedén ki tudná fizetni a teljes árat, nem mondhat le egy szegényebb osztálytárs javára, hiszen a támogatás automatikusan, és mindenki részére egységesen érkezik.

Kimondható, hogy a tankönyvpiac, valamint a beiskolázási támogatás egységesítésre való törekvés több puszta gyermekbetegségnél. Ez egy újabb, igen komplex fejezet az EMMI ámokfutásának jegyzékében.