Vajon mi történik a szögesdrótok közt, amit annyira titkol a kormány, hogy még a saját sajtóorgánumait sem engedi be? Igazat mondanak a hatóságok, amikor a megfelelő élelmezésről beszélnek? Mi volt az oka annak, hogy éheztettek embereket a határon? És egyáltalán: mi a feladatunk ilyenkor, amikor látszólag mindenki tehetetlen, aki tudja, hogy segíteni kéne?

Tranzitzónában született és ott cseperedő gyerekek, újszülöttjéhez és frissen szült feleségéhez kórházba nem engedett férfi, elhanyagolt vese- és cukorbeteg édesapa, tűző napon használhatatlanná váló röplabdaháló – ez van a szögesdrótokon belül. Az élelmezés újraindult, azonban orvost csak hetente, pszichológust félhavonta látnak a senki földjén rekedtek. A lakhatásukra kialakított konténerekben - az ágyak és a ruhásszekrényeik elhelyezése után - kevesebb hely marad számukra, mint amekkorát a törvény egy börtönben előír az elítéltek számára. A röszkei határban álló telepen van mosókonyha, kéthetente cserélt ágynemű és zuhanyzó, közösségi tér ping-pong asztallal, lehetőségeik tehát mintha volnának, de egy ideje világos számukra: joguk leginkább hallgatni van. A kicsi gyerekeket ottjártamkor elfoglalják a velük játszó szociális munkások, de a nagyobbak már nagyon is tisztában vannak vele, hogy mi történik velük: az ittlévők hónapok óta nem élnek, csak léteznek.

Az ajtó csak Szerbia felé van nyitva, és amennyiben ott valaki kilép, felhagyhat minden reménnyel, hogy valaha eléri a célját: illegális határátlépőként láncreakciót zúdít magára, előbb a szerbek, majd a macedónok, végül pedig a görögök utasítják ki, míg végül ott állnak, ahol a part, de legalábbis Európa szakad. Egy fiatal lány számol be nekem: annak idején Afganisztánból egy pontosan ilyen kialakítású táborból indultak neki a nagy útnak, előbb hajóval, majd gyalog, míg végül itt kötöttek ki, ahol 2017 márciusa óta rendeleti úton korlátozták a befogadhatóságukat. Haza már biztosan nem mehetnek. Két éve ilyenkor egy afgán fiú azt mondta nekem: „az a mi nagy bajunk, hogy a Mengyelejev-táblázat összes eleme megtalálható a földünkben, és ezért mindenki szemet vet rá”.

 A kép forrása: 444.hu

Bolyongásra ítélve

A szerbek soha egyetlen egy embert sem vettek vissza, akinek a magyarok elutasították a menedékkérelmét. Ez az értelme a dél felé nyitott ajtónak és a múlt héten sajtón végighullámzott éheztetéstől is sokan várhatták: ha önként sétálnak el, le lesz a gond róluk - úgyis csak koloncok az ország nyakán. Mára ez megszűnt, sőt, a múlt héten elakadt adományok egy részére nem volt még szabályozás, akkor a mentelmi joggal rendelkezők még átjutottak az azóta szemmel láthatóan betömködött joghézagon: eljuttatták a MET-egyház által korábban hiába hozott élelmet.

A Hivatal munkatársai készségesek, tájékoztatást adnak arról, hogy vallási előírásoknak megfelelő, dietetikus által összeállított menü van, a két kamasz lányhoz csatlakozó kis társaság azonban arról számol be, hogy nagyjából hetente újra és újra visszatér ugyanaz az étel, és ha az egyhangúság nem volna elég, gyakorta nem tudnak sokat kezdeni az élelemmel, mert azzal indítanak: „itt jobbára mindenki beteg”. A „sick” kifejezést használják – úgy hiszem, ha napszúrásuk nem is, folyadékhiányuk mindenképpen van. Nem vádolom a hatóságokat azzal, hogy nem adnak nekik elegendőt, tudom, hogy vizet annyit isznak, amennyit szeretnének, az ember azonban egyetlen ott töltött óra alatt is kiszárad, ezek az emberek pedig az év legmelegebb hónapjait töltötték itt el, egy szem természetes árnyék nélkül. Most is a konténerek által vetett árnyékban ülnek. Amikor a lakhelyek hűthetőségéről kérdezősködöm, a hivatal munkatársai közlik: álló ventilátor van mindegyikben – ha már az ajtó és az ablak egy oldalon található, így a levegő nem járatható bennük.

A beszélgetőtársaim kimerültnek és reményvesztettnek tűnnek. Nem is nagyon panaszkodnak, csak meglepetten szemlélnek engem, aki – elmondásuk szerint – négy hónap után az első vagyok, aki a hogylétük felől érdeklődik. Néha nehezen értjük egymást. Amikor a hölgyek és az ő speciális napjaikon való higiéniai lehetőségeik felől érdeklődnék, hirtelen megtudom, hogy van egy várandós asszony a zónában, akinek folyamatosan hányingere van az ott kapott ételtől. A férjével beszélek, aki kezét széttéve mondja el: „tudod, hogy egy terhes nőnek mennyi mindenre van szüksége, vitaminokra, élelemre, gyümölcsre…” Azt mondja, jó lenne, ha ehetne levest, de tisztában vagyok vele, hogy különleges igények teljesítése szóba sem jön.

Visszanézek a lányra, aki először kezdett hozzám beszélni, megtudom: tizenöt éves. Akkurátusan elsorolja a családtagok életkorát is. A nővére sincs még 18. Ő azt mondja, nem tanulnak. Talán csak a kicsikhez járnak a pedagógusok, akikről a Hivatal munkatársa beszél. Legalább hozzájuk – tartom magamban élve a reményt.

A kép forrása: Police.hu

Lehet máshogy is

A Nemzetközi Judo Szövetség „Judo a Világért” című sorozatának keretében készült videóban, a török-szír határon hasonló metódussal felhúzott bádogvárosban, a sok esetben egyik szülőjüket elvesztő szír gyerekeknek török gyerekek közé integrált judo edzést indítottak. A riportban török kislány mesél arról, hogy van egy szír barátja, akivel iskola után együtt játszanak, ha nincs házi feladat, aztán mennek edzeni. Az öt év alatt két és félszeresére duzzadó lélekszámú Kilis polgármestere teljes mellszélességgel támogatja a sporttevékenységet a háború által traumatizált gyerekek körében.

Valószínűleg még ők sem tudják, mihez kezdenek a városba újonnan érkezett 140.000 emberrel, egy azonban biztos: amikor újra felragyog a menekült gyerekek szeme, az mindannyiuk sikere – történik mindez az egyéni- és kollektív szabadságjogokat lábbal tipró Erdogan-rendszerben. Lám, lenne, amit Orbán Viktornak érdemes volna megtanulnia Törökországból. Ha mást nem, akkor annyit, hogy autoriter rendszert úgy is fel lehet építeni, hogy közben nem verünk ki kék plakátokon és egyperces híradókon keresztül minden emberséget a társadalomból. Legfőképp azért nem, mert a mindennapjainkban is szükségünk lesz rá. Vagy minimum arra, hogy legalább egymás torkának ne essünk azért, mert embereknek most szükségük van ránk. Abban ugyanis, ami most történik, nem pusztán tranzitzónában rekedtek sorvadnak el szép lassan, hanem mi is, mindannyian.  

És persze, nem azt várom a kormánytól, hogy schengeni határőrként dobja sutba a biztonságot, hanem azt, hogy ha már egyszer bekéretőztünk a biztonság és a szabadság közösségébe, akkor a szabályok betartása mellett, az emberségnek elsődleges szempontnak kellene lennie, amikor döntéseket hozunk, akármiről is.  

Egy menekült kislány és egy dán rendőr - a kép forrása: NLcafe.hu