Újabb gondolatok a tranzitzónáról

Feltűnt nekem Röszkén valami, ami eddig még nem. Ahogy halad velünk előre az idő, és egyre gyakoribbak a tranzitzóna-látogatásaink, úgy bomlik ki egyre több részlet a szögesdrótok között, úgy lesznek egyszerre csak ismeretlen ismerősök az ott tartózkodók, és úgy mozgatja meg egyre jobban a kreativitásomat a feladat: valahogyan emberségesebb körülményeket kellene teremteni a zóna lakóinak. A jelenlegi ötlet, hogy fákat telepítsünk a kerítések közé, megvalósíthatónak tűnik.

Nem kívánom azt a látszatot kelteni, hogy az intézmény vezetői – lehetőségeikhez mérten – ne akarnának jól bánni a menedékkérőkkel, mert minden alkalommal jelét adják, hogy a keretrendszer, melyben mozognak, szűk ugyan, de ők azon belül megtesznek minden tőlük telhetőt, legyen szó orvosi ellátásról, étkeztetésről vagy akár szabadidős tevékenység szervezéséről. A hiba a központnál keletkezik, ezt egyhamar felszámolni aligha lehet. Sajnos a tranzitzóna a kormány számára azt szolgálja, hogy ha kellő ideig váratnak menedékkérőket ilyen körülmények közt, akkor talán megunják, és önként állnak el szándékuktól, hogy az Unióban keressenek menedéket.

Arról szeretnék most mesélni, ami bent történik, és arról, hogy talán egy új kezdeményezés javíthat egy picit az életminőségükön, már ha találunk olyan civil szervezetet, amely kész előnevelt fákat adományozni a zónának.

Többen azt mondják: nem azért vannak úton 3-4 éve, hogy most fél éve börtönben legyenek. Sok szívszorító történet van, annak a családnak a története egy közülük, amelynek feje Afganisztánban a magyar csapatok mellett teljesített szolgálatot, tolmácsként. Azért jött Magyarországra, amikor menekült, mert jó emlékeket őrzött a magyarokról. Most hat hónapja szögesdrótok közt, szemernyi természetes árnyék nélkül tartja őt a Magyar Állam, igen szerény élelmezés és orvosi ellátás mellett.

Amikor a nyár közepén Röszkén jártunk, még csak annyi tűnt fel, hogy egyre könnyebben kommunikálnak velünk ezek az emberek. Mesélnek az aggodalmaikról, egészségügyi problémáikról (hiszen azok vannak bőven – de erről majd később), vagy akár a családjuk szétszakadásáról. Olyan emberekben bíztak meg személyünkben, akiket korábban sosem láttak.

Nem elhanyagolható tény: más országokban arról szólt a fáma, hogy most olyan emberek kérik a segítségünket, akiket sosem fogunk látni, nekünk mégis cselekednünk kell. Nálunk pedig az volt az ukáz: mindenkit gyűlölni kell, aki idejön. Innen származik a tranzitzóna ötlete. Itt kell megmutatni a magyaroknak, hogy akik jöttek, szögesdrótok közé való, ápolatlan és kulturálatlan emberek, holott ez nem igaz.

 „Testről és lélekről”

Az ember nem pusztán test, amelyet etetni és elszállásolni kell, hanem lélek, gondolat, érzelmek, álmok, vágyak, tervek, aggodalom, hogy mi lesz a kicsikkel, remény, hogy minden jelenlegi rossz ellenére, a jövőben biztosítható számukra egy teljes, boldog élet. Itt tengeti életét egy menekülés közben született kislány. Nincs még két éves. Több nyelven formálja az első szavait.

Ismerünk egy menekülttáborból érkező bosnyák kislányt. Svédország valaha volt legfiatalabb minisztere lett 2014-ben. Ő az, Aida Hadžialić-nak hívják. 

De ehhez túl kellett élni. Előbb-utóbb békés zónába kellett érkezni. Olyan emberek közt felnőnie végre, ahol élt számára az egyenlő méltóság és egyenlő bánásmód elve. Az ő mérhetetlen munkája ezek nélkül nem lett volna elég. Szeretném azt mondani, hogy ez a kislány, aki már most angol szavakat használ, megérteti magát más népek menekültjeivel is, valami hasonló sors elé néz, és talán nem is lesznek tudatos emlékei a tranzitzónából, de ehhez mindennek jól kell alakulnia körülötte. Jelenleg két útra van esélye: bebocsátást nyer hazánkba, és megkülönböztetések erdejében éli mindennapjait, vagy visszatoloncolják Afganisztánba, ahonnan évekkel ezelőtt indultak el a szülei, és ahol valószínűleg nem várja őket semmi abból, ami egykor az övék volt.

Aki itt van, jó, aki már tovább állt, rossz?

A lakók ezen felül elmondták azt is, hogy higgyük el: a kerítésen át történő határsértés rendkívül veszélyes. Azt mondják: leginkább azok nem vállalták, akik „jó emberek” – így fogalmaztak. Akik felelősséget éreztek a gyerekeik és más hozzátartozóik iránt. Emiatt kopogtattak be azon az ajtón, ahonnan egyenes út vezetett a forró konténerek és a köztük tátongó, murvával leszórt, kietlen udvar világába, ahol nehéz egészségesnek maradni. Nem kívánom letesztelni az állítást, de ezzel voltaképp azt mondják: aki becsületes akart lenni Magyarországgal szemben, az itt rekedt, a többiek talán már új életet kezdtek Nyugat-Európában.

Mentális és egyéb súlyos betegségek a kerítések közt

Júliusban beszámoltunk az agytumoros kislányról, akit hosszú idő után engedtek el Vámosszabadiba, de nem ő volt az egyedüli, aki segítségre szorul. Ő bezárva várta a halált. Menthetetlen. Az úton diagnosztizálták a betegségét.

Szakértők arról is beszéltek, hogy sok ideérkező a tranzitzónában omlott össze, mert úgy gondolta: az Európai Unió a szabadság és a szolidaritás közössége, emberségesen bánik majd velük, még ha először szegények lesznek is, és mindent elölről kell kezdeniük. (Megjegyzem, nem tudom, melyik magyar családapa tudná azt mondani egy négy éve tartó út után: még mindig vannak tartalékaik, kitartanak, nem adják föl.) Ilyen helyzetből érkeznek, felélve minden vagyonukat, amijük valaha volt, és nekivágva az ismeretlennek. A szakemberek azt mondják: ebbe az útba szinte mindent belekalkulálnak, akik nekivágnak. A fogva tartást, az akár több száz kilométeres gyaloglást, a reménytelenséget, az életveszélyt, de amikor az elme úgy hiszi: megérkezett, és ennek ellenére embertelenség fogadja őt, akkor összecsuklik.

Az egyik fiatal nő rendszeresen szenved olyan mértékű rohamoktól, amikben úgy érzi, mindenki meg akarja őt ölni, ő pedig tehetetlenül fekszik a földön, minden izma feszült állapotban – négyen szoktak neki segíteni. Egy négygyermekes anyuka arról mesél: ő epilepsziás. Időnként jönnek a rohamai, ilyenkor két hétig fekszik utána, nem tudja ellátni a gyerekeit.

Mindezek ellenére élni kell, nem csak létezni

Egy derűs, angolul alig beszélő család invitál minket a szobájukba. Épp nagytakarítás van. A kamaszok tökéletes angolsággal panaszolják – és hevesen mutogatnak a gumikesztyűben – „igen, takarítunk, és ő nem akar nekünk ajándékot adni érte” – mutatnak megvetően az édesanyjukra. Mintha csak bármelyik otthonban lennénk, ahol a házimunkára befogott gyerekek méltatlankodnak. A másik családban eközben a felnőtt nők takarítanak. Nem is tudom, hogy csinálták: egy szösz nem maradt a szőnyegeiken, miután felsöpörték. Valamiből sikeresen eszkábáltak bébinyugágyat: ez hintázik az egyik emeletes ágyon, benne egy tündéri féléves.

Az egykor jó szolgálatot tett röplabdaháló leszakadva. Sok labdát rúgtak/dobtak fel a szögesdrótokig. Ha le is szedhetnék őket, azok már rég leeresztettek. Talán ez a kép mutatja legjobban a helyzet abszurditását.

Nem a határvédelemmel van a baj

A határvédelem nagyon helyes, főképp, hogy schengeni kapuőrök lettünk. A gond ott van – és ez minden nagy intézményrendszeren meglátszik hazánkban –, hogy Orbán Viktorra nézve nem egy sikeres határőrt vagy Európát megvédő „hőst” látunk, hanem az embertelenség kormányának fejét. Azt a miniszterelnököt, aki hagyja, hogy Európa ma egy szégyenfolttal kezdődjön. A kirekesztő nacionalizmus és a félelemkeltés teremtette torzszülöttel. Ezekkel a tranzitzónákkal. Nincsenek illúzióim. Tudom, hogy néznek ki hotspotok, láttam már menekülttábort is. A kérdés az: kinek jutott eszébe, hogy egy alapvetően dús növényzettel rendelkező helyen olyan murvát szórjon le mindenhová, ami mellett még a gaznak sincs esélye?

Ez az, ami nem magyarázható. No meg a napi háromórás iskola, mintha falusi tanítóval üzemelne, aki maximum ha tízéves korig le tudja kötni a gyerekeket. Már ha éppen nincs akkora hőség nyáron, hogy a piciket is csak hajnalban nyomja el az álom, mert ilyenkor ők nem tudnak odaérni időben az „iskolába”. Marad helyette az elvesztegetett idő, a cseberből vederbe zuhanó családok, a túlnyomó többségében depresszióval küzdő, és érdemi pszichológiai segítséget nem kapó szülők.

És mindez miért? Azért, mert a magyaroknak sem sikerült megfelelő ellátórendszereket, intézményrendszereket teremteni. Mert most szinte bárki, aki olvassa ezt a cikket, azt mondhatná: „az én gyerekemnek sem biztosítanak megfelelő iskolát”, vagy azt: „annyit keresek, amiből éppen eltartom a családom, nagyon örülnék, ha az állam nekem is hozna napi háromszor élelmet, műanyag dobozban”. És nem tudnék vitatkozni azzal az érvvel sem, hogy elég csak felszállni egy reggeli Volán buszra, vagy egy metróra Budapesten, hogy kiderüljön: a felnőtt lakosság jelentős hányada hazánkban is depresszióval küzd.

Miért érdekelné itt pont néhány tranzitzónában rekedt ember problémája a honpolgárt? – kérdezik tőlem sokan. Egy gond van ezzel. Ha így gondoljuk: sosem tudunk emberséggel tenni a kormány embertelensége ellen.

a kép forrása: drót.eu