Tegnap meglátogattuk a Liberálisok győri csapatát, sajtótájékoztatót hirdettünk meg, szórólapoztunk, kampányoltunk az IGEN szavazat mellett. Járjuk az országot, ma Fodor Gábor indult Debrecen és Nyíregyháza felé, Szent-Iványi István Kecskeméten, Szegeden és Békéscsabán volt nemrég. Többekkel beszélgetésbe elegyedtünk, újra bebizonyosodott: van élet a bolygón – léteznek gondolkodó emberek, akik képesek az értelmes párbeszédre ebben az elvadított és kettészakított magyar társadalomban. Volt viszont egy hölgy, akiről érdemes külön beszélni. Nem azért, mert ő maga fontos volna. Azért, mert ő a kormányzat egyszerű válaszainak és Orbánék gyűlöletet valamint társadalmi viszályt szító politikájának lakmuszpapírja.

Amiért ez az idősebb nő fontos, az nem az, hogy ezek a megjegyzések adott esetben rosszul eshetnek, vagy el kell tölteni velük egy-két percet, mire az ember felülemelkedik a történteken. Azért fontos, mert a válaszai és a felvetett problémái éppen olyan egyszerűek, mint a jelenleg regnáló magyar kormányé. Milyenek is lennének, amikor a média alig nyit teret az ellenvélemény megjelenítésének?  

Azt mondta a rajtam kívül jelenlévő két lánynak, s aztán később - haladva tovább a város forgalmas sétálóutcáján - nekem is, hogy „remélem, magát erőszakolják majd meg először ezek a migránsok”. Ez sem volt elég: a közterület felügyelőkhöz odament, és fennhangon vonta őket kérdőre, van-e nekünk engedélyünk arra, hogy ezt a tevékenységet folytassuk. (Persze, nem így fogalmazott, de ez részletkérdés, és az is, hogy kampányidőszakban egy párt mindenfajta bejelentés nélkül szórólapozhat az utcán.)

Orbán Viktor szerint, az 1294 menedékkérőt (akiket ő illegális bevándorlónak nevez) a baloldali vezetésű városokba fogják allokálni, ha „Brüsszel idetelepíti őket”, majd Kövér László kontrázott: „a migránsok miatt ugorhat a romák segélye”. A kormányzati kommunikáció hiába szánalmasan egyszerű – és többek esetében kifejezetten ostoba -, a fideszes kommunikációs vashenger maga alá temette a társadalom jó részét.

Van azonban ezzel egy óriási gond, túl azon, hogy a jelen Magyarországa olyan országgá változott, amelyben a két részre szakadt társadalom tagjai képtelenek meghallgatni egymást, a nagy többség viták kezdetekor elveszti a fejét, és képtelen arra, hogy érvekkel támassza alá az álláspontját: politikusok közleményeinek címét rikácsoló, egymással hidegháborúban álló társadalmi csoportokra szakadt a közös hazánk. Nincs mosoly, vagy ha van, akkor a másik, szintúgy százból egy mosolygó derűsen nyugtázza, és talán még fel is veszi a kapcsolatot a közhangulattól eltérő lelki állapotban levővel a BKK tetszőleges járatán, hogy „milyen jó, hogy maga végigmosolyogta az utat, olyan ritka az ilyesmi manapság”.

Hát persze, hogy ritka: a kormány ezzel a végtelenül egyszerű – és történelem során populisták és szélsőségesek körében igen sikeres – módszerrel elérte, hogy az ország féljen valamitől, amit nem ismer. Gyűlöljön valakiket, akikkel sosem találkozott, de főképp azokat, akik a sosem látott elesettek ügyében más álláspontot képviselnek.  

Amiért történelmi bűn, amit Orbán Viktor és köre elkövet az ország ellen, az nem pusztán a rövid és a középtávú jövőnk, amelyben egy megnyomorított és megszomorított társadalom tagjai próbálnak botorkálni az ötletszerű gazdaságpolitikának és gazdaságstratégiai szervezetlenségnek köszönhetően egy romba dőlő, regionális versenytársaitól is elmaradó nemzetgazdaságban. Ez a kormány nem pusztán a világgazdaság, de a globális társadalom veszteseivé teszi a magyarok jelentős hányadát.

Nem pusztán arról van szó, hogy egy politikusnak az volna a dolga, hogy segítse a társadalmat a globális trendekhez való illeszkedésben, hanem arról is, hogy vajon képes-e rá, hogy megértesse a globális kihívásokat az emberekkel, anélkül, hogy ők különösebb közösségi megrázkódtatásokon keresztülmennének. Nemzetközi liberális körökben úgy fogalmazzák meg a jelen kor szabadelvű emberének törekvését: „a globalizációs folyamatokat a társadalom fejlődésének szolgálatába kell állítani”. Orbánék homlokegyenest az ellenkezőjét teszik, pedig az ország érdeke egészen mást kívánna. 

A Liberálisok és Demokraták Szövetsége Európáért Párt plakátja 

Ez a kormány nem lát ki az országból. Nem ismeri Európát, nem ismeri a világot. Nem akarta megismerni. Orbán Viktor azt tapasztalta fiatal felnőttként, hogy egy európai ország politikai elitjébe való törekvése közepette, egy olyan társadalmi csoporttal találkozik, amelybe belépőt kell vásárolni. A belépő ára nem kevesebb lett volna, mint hogy megérti a Nyugathoz tartozás és a nemzetközi vérkeringésbe való bekapcsolódás fontosságát, eszébe sem jut a protekcionizmus és a nacionalizmus, valamint helyet csinál a gondolatnak a fejében: a hidegháború végével megkezdődött multipolaritás korszaka regionális együttműködéseket – akár kontinens méretű uniókat – követel a XXI. század gazdasági és politikai közösségeitől.

Az, hogy az Európai Unió ennek egy olyan kulturális értékközösséget is teremtett, amely a szabadságról, a béke közös őrzéséről és a közös szolidaritásról, az egységről szól, amely tiszteli a sokszínűséget, külön szép dolog, amely az európai polgárok érdekét szolgálja, és jobbá teszi az életüket, ennél azonban tovább kell látnunk. Magyarországnak sem gazdasági, sem biztonságpolitikai, sem kulturális értelemben nincs esélye a globalizált világban, az euroatlanti szövetségi rendszer és az Európai Unió nélkül. Akkor sincs esélye, ha ugyan tagja marad a térség nemzetközi szervezeteinek, azonban a közösségek kerékkötőjeként viselkedik.

Orbán Viktor valódi szégyene abban áll, hogy puszta dacból - amiatt, hogy a nyugati világ belépőjének megváltását nem spórolhatta meg azon az úton, hogy legalább Brüsszeltől Bécsig megbecsüljék a munkáját, s így maradt a neki a közösség sötét figurájának szerepe -, egy értékközösségből igyekszik kiszakítani azt az országot, amely kivétel nélkül akkor prosperált, amikor nyugati társaihoz csatlakozott, így állt nagyobb ívű fejlődési pályára. A magyar miniszterelnök azokra a kamaszokra hasonlít, akik belógtak egy szórakozóhelyre, ahová egyébként nem engedték volna be őket, mégis ők maguk az elsők, akik körbenéznek, és azt mondják: "ennél rosszabb buliban még nem voltam". 

Aki mindennel szembemegy, amit a II. világháború utáni Európa jelent, valójában a valós globális folyamatokkal megy szembe. Orbán Viktor megpróbálhatja ezt úgy, hogy kifordítja a magyar társadalmat, és a globális állampolgárokat, az européereket állítja pellengére, akiket hazánk egy jelentős társadalmi csoportja ellenségként kezel. De ez nem változtat a tényen, hogy valójában Orbán Viktor a valós folyamatok ellenségévé tesz és újfent Kelet felé fordít egy egyébként igen kis létszámú társadalmat. Teszi ezt úgy, hogy lassan nincs ember, aki a felmérésekben azt mondaná: ebben az országban jó élni.

A XXI. századi kihívásokra adott válaszok nem egyszerűek. Nem lehetnek azok, mert a kihívások maguk is összetettek. Aki elhiteti a saját szavazóival, hogy egyszavas, egyszerű válaszok és a másik ember gyűlölete elég lesz ahhoz, hogy ez az ország felemelkedjen, talán maga sem tudja, mit cselekszik. A rossz hír az, hogy a magyar „reformok” egyedül ebben a tekintetben működnek. És ha egy országban kizárólag egy ilyen propaganda működik jól, az az ország semmi jóra nem számíthat a jövőben.