A történelemtanárunk, idestova húsz évvel ezelőtt, olyan emberekké kívánt bennünket formálni, akik nem pusztán ismerik a körülöttük levő világot, de képesek létezni egy békés, jogállami keretek közt formálódó társadalomban, betartva – a törvényeken kívül – alapvető morális normákat. Melyik tizenhárom éves gyerek tudja ma például, hogy az embertől négy dolgot nem kérdezünk meg: a vallását, a fizetése nagyságát, a politikai hovatartozását és a szexuális orientációját? Hányan lehetnek a társadalomban vajon azok, akiknek nem kell magyarázni, amiről egyre több cikk is születik: nem kérdezzük a másiktól, mikor lesz az esküvő, mikor jön a baba, vagy mikor a következő. Tesszük ezt azért, mert ezek kizárólag arra azokra az emberekre tartoznak, akik meghozzák róluk a döntést.

Különös helyen szerepel a vallás ebből a szempontból, a NER-ben. A kormány jelenleg azt a hamis látszatot kelti, hogy kizárólag a vallását gyakorló – és ezt hirdető – ember lehet erkölcsös. Szemen szedett hazugság, mint ahogyan az is, hogy egy felekezethez szorosan tartozó ember automatikusan jó ember volna. Ugyanennek igaz a fordítottja is: a kormány által sugallt kép rendkívül hamis, miszerint a társadalom vallásgyakorlókon kívül eső fele nem lehet jó.

Az első bekezdésben részletezett témák kiteregetése és közüggyé tétele a mindennapi frusztrációt, a második kérdéskör közüggyé tétele és mainstream politikába emelése a társadalmi árkok mélységét növeli. Számos édesanya éli meg, hogy néhány emberen kívül nem nyitja rá az ajtót senki, a kérdéssel, hogy mit tehet érte, akár mondjuk a baba születését követő hetekben, amikor például néhány napnyi melegétel megfőzése és a friss családhoz való eljuttatása, vagy egyéb házimunkában való segédkezés nem pusztán nemes gesztus, de olyan segítség, ami pótolhatatlan. Ugyanakkor már a terhesség hírére is sokan gondolják azt: közük van az édesanya áldott állapotához, gyermekéhez, terveihez, hogy hogyan tervez szülni, szoptatni, visszailleszkedni a bérmunkapiacra, tervez-e kistestvért, jár-e jógázni, szénhidrát- és zsírszegény ételeket fogyaszt-e, kit választott az orvosának, miért nem fizet hálapénzt az asszisztenseknek is… csupa rendkívül tapintatlan, és a másik méltóságát sértő kérdés.

A kormány, nem tesz mást, mint nap mint nap sérti az ország valamennyi polgárának méltóságát azzal, hogy nem érti meg: a népesedéspolitika ugyan közügy, a gyermekvállalás azonban a legmélyebb magánügyeink közé tartozik. A mindenkori kormányzatnak ebben a kérdéskörben pedig az intézményrendszer biztosítása lenne a feladata, ahelyett, hogy voltaképp morális alsóbbrendűséget hazudik azokról, akik még csak tervezik a gyermekvállalást, nem születik végül gyermekük, vagy – amiért a kormánypárti többség felettébb dühös – felemelik a szavukat azért, hogy végre idehaza is legyen meg a magánélet szentsége.

A vallás kérdése hasonló. Az élő Istenkapcsolattal rendelkező ember akkor is az, aki, ha nem őriz feszületet a szobája falán, és nem hirdeti fennhangon, miben és miért hisz. A vallási sokszínűség akkor is érték, ha Orbán Viktor a „Csuhások! Térdre, imához!” mondattól, el tudott jutni addig, hogy a gyermekeit megkeresztelő Iványi Gábor evangélikus lelkész egyháza ellen hajtóvadászatot indított, majd szépen-lassan megállapodott önmagával abban, hogy a katolikus egyházat érzi igazán a magáénak. Ki egy miniszterelnök, egy miniszter, vagy egy államtitkár, hogy Istenhit kérdésében, számos csoportra szakítsa a társadalmat, és e csoportok közt merev hierarchiát hazudjon a polgárok szemébe?

Ki egy miniszterelnök, egy miniszter, vagy egy államtitkár, aki meg meri határozni, hogy a többgyermekes család többet ér, mint a kevesebb gyermekes család? Történik mindez úgy, hogy évek óta látszik a szülészeti statisztikákból, hogy az egységes szülészeti protokoll nemléte súlyos jogcsorbításokat eredményez a szülőszobán, és gyakorta egy életre teszi pályára az édesanyák lelkét az a megaláztatás, amit életük legszebb napjára készülve kellett elszenvedniük, csak azért, mert az orvostársadalom számos tagjának fehér köpenye alól ugyanúgy ezer év dohszaga árad, mint az Orbán-kormány háza tájáról.

Itt az ideje az emberekre figyelni. Az emberi méltóság mindenekfölött való, és elidegeníthetetlen mivoltára. Arra, hogy a fentiekhez a kormánynak semmi köze. A kormánynak ahhoz van köze, hogy élhető országot hozzon létre, ahol a polgárok a szabadság és a felelősségvállalás értékkettőse által kijelölt úton járhatnak, úgy magánszemélyként, mint cégvezetőként, édesanyaként, édesapaként, iskolásként, nyugdíjasként, vallásgyakorlóként vagy ateistaként. Arra kéne figyelni egyedül, hogy az emberek élhessék az életüket. És ha ez megvolna, az automatikusan eredményezne egy olyan elégedettebb és boldogabb társadalmat, ahová érkezhetne több megszülető baba.

Addig meg, amíg a kormány mindenkire hideg gyűlölettel tekint, aki nem ért egyet vele, és tesz arról, hogy hazug, hangulatkeltő bloggerek, valamint trollhadseregek a mindennapi életben fenntartsák a társadalmi feszültségeket, nem fog menni. Pont ugyanúgy, ahogyan eddig sem ment. Amióta létezik ilyen statisztika idehaza, tavaly a valaha volt legkevesebb gyermek született Magyarországon. Mert nem elég a kék plakátokra ráírni, hogy „Családbarát kormány”, azzá is kellett volna válni. És nem elég hazudni, hogy a hangosan és külvilág felé vallását megélő ember, egyúttal erkölcsös is. Miniszterelnök úr, legalább ezt az állítását ideje lenne bizonyítani a saját példájával. Eddig még nem sikerült.