Ezt hangzott el a köz(szolga)tévé család-barát magazinjában nyilatkozó Pongrácz Tiborné részéről. A hölgy a Központi Statisztikai Hivatal Népességtudományi kutatóintézetének igazgatóhelyettese. Véleménye szerint a magyar nők addig halogatják a szülést, amíg kifutnak az időből. Majd hozzátette: „aki tudatosan nem akar gyereket, olyan, hát lehet, hogy pszichológusnál van, de meg is érdemli, hogy pszichológushoz vagy pszichiáterhez menjen.”

Pongrácz Tiborné

Mint a valóságtól, a munkapiactól nem elrugaszkodott ember, bátran mondhatom, hogy Pongrácz Tibornénak nincs igaza. A probléma ugyanis nem a nők fejében/lelkében, hanem az ellátórendszerek hiányosságaiban keresendő. Abban, hogy ha ma, Magyarországon kiesik egy kereső a család életéből, nem hogy nyaralásra nem futja, de még pelenkára is alig.

Amikor az időlegesen kieső kereső nekilát, hogy visszaszerezze kínkeservesen megszerzett munkapiaci pozícióját, és bölcsődébe írassa babáját, azzal találja szembe magát, hogy a bölcsődében néhány órát tölthet a gyerkőc naponta (amely véletlenül sincs átfedésben a normálnak tekinthető munkaidővel). A pelust otthonról kell vinni (ráadásul az alapvető, állami ellátás is egy vagyonba kerül) őt pedig – tudván, hogy nemrég tért vissza GYES-ről -, amolyan leggyengébb láncszemként kezelik. Ő kiesett már a ritmusból, és bizonyára jobban szót ért már a kádba való gyerekjátékokkal, mint egy céges levelezőrendszerrel, no meg, különben is: feltehetően mindjárt itt a második poronty, miért bíznának rá nagy projekteket?

Csak hogy a mai fiatal nő fejében nem egy ilyen, sokrétűen megalázó élethelyzet munkálkodik életcélként. Generációm lányai nagyon keményen megküzdenek az önbecsülésért, azért, hogy megtanulják önmagukat elfogadni, hiszen annyi elvárásnak kell megfelelniük. Sokunknak az motoszkál a fejében: ha életet adok valakinek, akkor előtte magammal tisztában szeretnék lenni. Nem csak anyagilag. Lelkileg. Ismerni akarom önmagam. Úgy szeretném bemutatni a világot az első, később a második és talán a harmadik babámnak, hogy számomra abban már ne legyenek ijesztő, vagy pánikkeltő dolgok. Ha majd ott szuszog a karjaimban, nekem kell őt megnyugtatnom, nem pedig fordítva, pedig biztos vagyok benne, hogy ő is képes lesz erőt adni nekem, bármilyen élethelyzetről is legyen szó.

A jelenlegi társadalmi-gazdasági helyzet az egész fejlett világban másfajta munkapiaci helyzetet teremtett, amely a családtervezésünkre is kihat. Ha édesanyánkhoz képest 4-5 éves „késésben” vagyunk az első csemeténk vállalásakor, hát annyi baj legyen! A Honvéd kórház csecsemő intenzív osztályára visszaérkezett egy orvosnő, aki Angliában tanulta ki a szakmát, és egy emberi világot teremtett a korababák számára, itt, Budapesten, nem messze a zajos 1-es villamos vonalától. Ő azt mondta: a szakmán belül meg kell küzdeni az idősebb generációkkal, hiszen ők sok mindent máshogyan tanultak még, másmilyen módszerekbe tanultak bele, akár már a ’60-as, ’70-es években. De – ahogyan az orvosnő fogalmazott -: ha mindent úgy csinálnánk, mint 40-50 évvel ezelőtt, és folyamatosan így tennénk, akkor változatlanul barlangrajzokat festenénk a barlang falára, amelyben lakunk.

Én is így látom: nem csak az orvostudományt, de a társadalmat tekintve is nagy változások mentek végbe az elmúlt két-három évtized során. Nekünk más az életritmusunk. Nekünk picit tovább tart a magunk lábára állni. Minket tovább néz gyereknek a tőlünk idősebb korosztály, és ennek megfelelően egy picit később válunk felnőtté. De vajon való-e egy gyerek kezébe gyerek? És vajon nem jobb-e várni azzal a babával, ha az ember nem biztos még önmagában?

Az, hogy a KSH Népességtudományi kutatóintézet egyik vezetője élethelyzetünket és motivációinkat nem ismerve nevezze abnormálisnak a viselkedésünket, és küldje pszichiátriára a jövő nemzedékének anyukáit, csak azért, mert néhány évvel később szülnek, mint ahogyan azt Pongrácz Tiborné a saját fiatal korában megszokta, az egyszerűen a Népességtudományi intézetet minősíti.

Az is elgondolkodtató, hogy egy közpénzből fizetett embernek miért nem elérhető az önéletrajza, és hogy az általa teljesen gyogyósnak tartott korosztály már 18 évesen is három nyelven megértette magát, nála meg egyedül a magyar zászló ékeskedik, amikor munkahelyének honlapján rákeresünk az általa publikált anyagokra… hadd ne mondjak semmit. Bizonyára megalapozott, nemzetközi szervezetekkel és kollégákkal egyeztetett munka folyik Pongráczné irodájában. Minden egyéb, különböző társadalmi csoportokat pszichiátriai esetnek nevező „tanulmányt”, ami az igazgatóhelyettes asszony kezei közül kikerül, szóra sem érdemesnek tartok.