A nap, amikor az „ünnepelt” utcára vonul

Kizárólag azok a gazdaságok képesek hosszútávon fenntartható fejlődést produkálni, amelyeknek mindenkori kormányzatai különös tekintettel vannak az oktatási rendszer fejlesztésére. Finnország, néhány évtizeddel ezelőtt egy szegény, mezőgazdasági ország volt, amikor az ország vezetői úgy határoztak: a tanárok fizetését előkelő szintre húzzák fel, amelyből biztos egzisztenciát tudnak teremteni, valamint megkezdik az oktatási rendszer átfogó, strukturális átalakítását – ezzel kezdődött meg az a töretlen menetelés, amely lehetővé tette, hogy Finnországot mára szinte minden OECD-felmérés az élbolyba sorolja. Ezzel éppen ellenkező trendet tapasztalunk Magyarországon. A helyzet több mint aggasztó.

Amikor valaki miniszterelnökként azt gondolja: egy társadalom büntetlenül megteheti, hogy nem törődik a felnövő generációk megfelelő fejlesztésével, véleményem szerint nem hibát, bűnt követ el.

Orbán Viktor nem sokkal a jövő évi költségvetési keretszám-tervezetek napvilágra kerülését követően azt nyilatkozta: „2015 a szakképzés éve lesz”. Ezzel a kijelentéssel anélkül is probléma volna, ha nem lenne a magyar szakképzési rendszer katasztrofális állapotban – hiszen a modern gazdasági húzóágazat a szolgáltatás szektor, nem pedig a mezőgazdaság, vagy az ipar, ily módon, egy egészséges ütemben fejlődő társadalomnak egyre több diplomásra van szüksége.

felsooktatas.jpgA középiskoláktól közel 69 milliárd forintot von meg a büdzsé, ami annál is inkább szomorú, mivel évek óta folyamatosan csúszunk le a használható tudást mérni hivatott PISA-felmérésekben – hogy csak néhány alapproblémát említsek a számos elhibázott lépésből, amelyet az Orbán-kormánynak köszönhetünk. A kompetenciateszteken a diákjaink egyharmada kap egyes, vagy kettes minősítést, de még mindig nem értünk a szóból.

A helyzet nem fekete és fehér. A rendszerváltást követő két és fél évtizedben hazánk igen lomhán reagált a világ változásaira. A ’90-es évek által körülölelt évtized sikeresnek tekinthető, azonban az ezredforduló mintha eltüntetett volna minden fejlődésre való képességünk. A III. Magyar Köztársaság közélete éppúgy szürkült el, mint ahogyan a társadalom: a pillanat, amikor régiós szomszédaink elrugaszkodni látszottak (és némelyikőjüket még a 2008 III. negyedévében jelentkező világválság sem tudta igazán feltartóztatni a fenntartható fejlődés pályáján), a mi országunk gyarapodása elkezdett lassulni, végül, 2010-ben – társadalmi, politikai, kulturális és gazdasági értelemben is - negatívba váltott át.

A munkaerőnk nemzetközi versenyképessége esett, amit nagyban köszönhetünk az oktatási rendszerünk elégtelenségének. (Az alábbi ábrán láthatjuk azt, amint a korábban nálunk jóval rosszabb gazdasági helyzetben leledző Lengyelország is utolér minket, 2012-ben - majd le is hagy -, hogy az évek óta Euróval fizető szlovákokról már ne is beszéljünk...) A külföldi beruházó ugyanis nem azt a munkaerőt keresi, amely olcsóbb, hanem azt, amelynek az ár-érték aránya jobb. Ez pedig a nyelveket beszélő, képzett, kreatív és önálló munkavégzésre képes emberek esetében tud a leginkább teljesülni. Lényegtelen, hogy diplomásról, szakmunkásról, vagy a kettejük közt húzódó, színes és széles réteg bármely tagjáról beszélünk.

ho1-20140326_1.pngAz elmúlt évek kormányzása alapján ki merem jelenteni: Orbán Viktor teljes generációkat nem ért. Nem érti az idők szavát sem. Nem látja, hogy mi az, amit a XXI. század elvár egy munkavállalótól, nem látja, mi az, ami versenyképessé tesz egy pályakezdő fiatalt. Ez jól látszik abból, hogy úgy gondolja: a szakmunkásoknak puszta végrehajtóvá kell válnia, akik nem beszélnek idegen nyelven, nem áll rendelkezésükre a matematika eszköztára, valamint képtelenek a számítógép készségszintű használatára – holott ezek a képességek elengedhetetlenek ahhoz, hogy egy ember eligazodjon a mai világban. Nem értem, milyen közoktatási államtitkár az, aki el tud menni a tény mellett: a szakmunkásképzők heti órarendje egyetlen angol, egyetlen matematika és egyetlen informatika órát ír elő.

A legdrámaibb változtatások egyike egy októberi miniszteri rendeletből derül ki, amely a két tannyelvű iskolákat sodorja nehéz helyzetbe. Ezek azok az intézmények, amelyeknek köszönhetően a korábbi 10%-ról 50%-ra nőtt egy-egy évfolyamon azoknak a nagykamaszoknak a száma, akik az érettségi bizonyítvány mellé nyelvvizsga bizonyítványt is szereztek. Egyúttal ezek azok az iskolák, amelyek azon családok gyerekeinek biztosították a magabiztos nyelvtudás megszerzésének lehetőségét, akik számára szüleik nem tudtak magánnyelvtanárt, vagy drága magániskolát finanszírozni. Itt újra megjelenik a szemlélet, amelyet régen tapasztalunk az orbáni vezetés részéről: „akinek nincs pénze, annyit is ér”.

Az összes intézkedés a jelenleg is óriási méreteket öltött társadalmi szakadék bebetonozását eredményezi. A halmozottan hátrányos helyzetű gyerek számára marad a színvonaltalan szakképzés, egyúttal szüleik társadalmi helyzetének újratermelése. Nincs kitörési lehetőség, holott látjuk, hogy a diplomások jelenleg, átlagosan 170%-kal keresnek jobban, diplomával nem rendelkező társaiknál.

Szociológiai felmérésekből tudjuk, hogy a diplomások elismerésre méltó hányadára az is igaz, hogy nem csak saját életük kiegyensúlyozottabb (önbevallásos alapon adott válasz a kérdésre, elégedett-e az életével, illetve boldognak tarja-e saját magát), de gyermekeiket is tudatosabban nevelik, s belőlük emiatt nagyobb valószínűséggel lesz sikeres felnőtt. Ezen a tendencián a szakképzés, illetve az alacsonyabb iskolai végzettséget adó intézmények oktatási színvonalának növelésével is lehetne javítani, amelyre szintúgy nem törekszik a kormányzat: jelenlegi közoktatási rendszerünk nem tanít gondolkodni és eligazodni a világban. 

A szakképzéssel kapcsolatosan tovább súlyosbítja a helyzetet egy elhibázott társadalmi vélekedés. A diplomák (és a diplomások) kultiválásának szemlélete azt eredményezte: aki szakmát tanul, kevesebbet is ér, mint az, aki magasabb iskolai végzettségre tesz szert, emiatt ismét kényszer szüli majd a döntések nagy hányadát: "szakmunkás leszek". Németországban egész kampányt építettek e szemlélet lebontására a szakszervezetek. (Rendkívül szellemes kisfilmjük, amelyben több tiszteletet kérnek a szakmunkásoknak, itt megtekinthető.) Amíg nem érkezik meg az a gondolat a társadalomba, hogy mindannyian ugyanannyit érünk – függetlenül attól, menyit keresünk, milyen papírt szereztünk tanulmányaink során, vagy hogy mivel foglalkozunk -, az oktatási rendszerünk sem lesz egészséges. Ennek visszatükröződése az a folyamat, amelyet Orbán Viktor kormányának intézkedéscsomagjaiban látunk megtestesülni. 

Régóta húzódó problémát lett volna képes ekkora erővel bíró kormányzat megoldani az oktatásban: az erőszakos központosítás, a tankönyvpiac államosítása, a tankönyvek jó részének átideologizálása helyett a kompetencia-fejlesztésre használható óraszám növelése, érzékenyítő programok, kis korban elkezdett önfejlesztő gyakorlatok kerülhettek volna fókuszba. Ezek azok, amelyekben a magyar diákok hosszú évek óta gyengén teljesítenek, és éppen emiatt determinált a katasztrofális jövőkép: a felnövő generációk munkapiaci versenyképessége elenyésző lesz nyugat-európai (de most már közép-európai) kortársaikhoz képest (is), ez pedig úgy fékezi a magyar gazdaság fejlődési lehetőségét, akárcsak a behúzott vészfékkar egy amúgy is igen lassan haladó vonatszerelvényét.

pedagógus tüntetés 02.jpgTörténelmi lehetőséget baltázott el a 2010-ben megválasztott kétharmad, mert történelmi felelősségét fel nem fogva halad egy olyan irányba, amely társadalmi és gazdasági katasztrófához vezet. Erről sok szakember beszámolt már. Érdemes volna odafigyelni rájuk. Talán még nem késő – bár beszédes, hogy a mai pedagógustüntetésen részt vevő tanárok előzetesen azt nyilatkozták: a magyar közoktatás napján nem önmagukért, a gyerekekért mennek utcára. Újfent egy olyan helyzet, amikor az próbál adni, akitől már mindent elvettek.