Nem akarom azzal kezdeni, hogy Pápai Joci magyarabb volt bármelyik bőrfejűnél ott a színpadon - noha minden kétséget kizáróan így volt -, mert normális országban nem rendeznének belőle versenyt. Nem kérdőjelezné meg senki a másik magyarságát, és nem fitogtatná a sajátját, mint valamifajta előjog-formáló tényezőt. Amit Ripost megengedett magának az énekessel szemben a hétvégén, mindent alulmúl, és arra kötelezi a jóérzésű embert, hogy szóljon: nagy a baj.

Hosszú ideje alig nézek TV-t. A híradókat videoról nézem, a fontosabb eseményeket utólag elolvasom. Pápai Jocit ma reggel néztem meg először. Ez a srác, a vele táncoló lánnyal együtt egy picit belehalt a produkcióba. Belehalt mindabba, amit számukra jelent ez a zene, számukra jelent a hazájuk, és mindaz, amit képviseltek Ukrajnában. Ódát lehetne írni az arckifejezéseikről, de nem ez történik.

Ismét újraéltük Oláh Ibolya „Magyarország” című számának utórezgéseit (Geszti Péter írta a szöveget és szerezte hozzá a zenét), amely „írt egy dalt a zsidó a cigánynak” felhanggal menetelt nagyot a video megosztók kommentelőinek körében. Mi lett ebből a társadalomból? Keserűséggel telt, agresszív vademberei vagyunk Európának. Minden benne van, amit Orbán Viktor időnként elvisz Brüsszelbe. A tyúk vagy tojás problémát kár feszegetni. Az egyik oldalanak meg kéne állni, és megállásra bírni a másikat is, mielőtt mindnyájunkat mélybe ránt ez a gyilkos, negatív irányú spirál.

Rendszeres résztvevője vagyok olyan tüntetéseknek, megmozdulásoknak, amelyet cigányok szerveznek. Mindig ugyanazok, mindig ugyanarról, mindig ugyanazoknak. Roma polgárjogi aktivisták ők, mellette édesanyák, édesapák, alsós tanítók, vállalkozók, vagy éppen újságírók. A többségi társadalom nagy része egy szót sem ért az üzenetből: csak annyit szeretnének, ha mindenki ugyanúgy nézne rájuk, mint bárki másra. A többi – oktatás, munkapiaci részvétel, életszínvonal, baráti társaságok szövődése, dizájner drogok visszaszorulása, putrisorok felszámolása – ebből következik.

Az, hogy ránézünk egy emberre, és azt gondoljuk, az egyetlen jellemzője, hogy ő cigány, tarthatatlan állapot. Volt dolgom ilyesmivel: azt mondta nekem valaki egy fesztivál civil falujában: „Anett, keresett téged két cigány”. Kiderült, hogy csak az egyikőjük egy cigánylány (akit egyébiránt vártam is, hogy előbb-utóbb felbukkan), egy alapítványoknál és civil szervezeteknél dolgozó, diplomás huszonéves, aki magával hozott egy aktivista társát a Közel-Keletről. A lányon hosszú fekete szoknya volt, hatalmas fülbevalót viselt, szépen volt kifestve, kedves volt, határozott és mosolygós, volt nála egy csomó szóróanyag. Hét jellemzője fért bele az előző mondatba. A nyolcadik: volt vele egy kreolbőrű fiú, aki nem beszélt magyarul. Így, egyetlen ránézésre, fél perc alatt körül lehet írni valakit, úgy, hogy kitalálható legyen, kit is keressek De nem. Én egyetlen jellemzőt kaptam két emberről: cigányok.

Nem akarok egy olyan országban élni, ahol egyetlen jellemzővel lehet illetni embereket. Nem akarok, mert a haláltáborok ruhán viselt jelképei jutnak erről eszembe. Az a pont, ahol nem számít, ki honnan jött, mit várt az élettől, és meddig jutott eddig benne, csak az: mit kell a ruhájára varrni. Sárga csillagot, rózsaszín vagy barna háromszöget.

Én nem szeretnék barna háromszöget látni egy felnyírt hajú, lófarkas, mackó alkatú, jól táncoló srácon, aki nem mellesleg olyan tehetség, hogy mindenki mást maga mögé utasított egy hazai tehetségkutatón, és mindenidők harmadik legjobb eurovíziós eredményét hozta vissza Magyarországra. Senkit sem akarok barna háromszöget látni. Újságcímlap formájában sem. Láthatatlanul sem.