Orbán Viktor azt mondja, sportnemzet vagyunk, ezért fontos stratégiai irány a sportfejlesztés – ami nála egyenlő a stadionépítéssel és a méregdrága sportversenyek rendezésével. Vitatkoznék vele.

Sportnemzet vagyunk, vagyis hosszú idő óta teljesítenek válogatott sportolóink átlag fölött, amikor világversenyek éremtáblázatairól van szó – holott sokan messze elégtelen feltételek között készülnek. Sportnemzet vagyunk, vagyis hét és fél éve költünk százmilliárdokat a miniszterelnök személyes hobbijára, és arra, hogy baráti sportklubok játsszák át az egyébként klubok gazdálkodását elősegítő állami támogatást a profi sportra – amire a keret, törvényileg nem is volna fordítható.

a kép forrása

Sportnemzet vagyunk, csak éppen az a három alapfeltétel nem adott a tömegsport kialakulásához, amelyre elemi szükség volna: szabadidő, a sporttevékenységre elkölthető pénzösszeg és motiváció. Itthon nincs presztízsértéke a sportnak, kizárólag akkor, ha érmet akasztanak a nyakunkba a nap végén. Nem tiszteljük azt, aki kimegy, és körbesétálja a Margit-szigetet, vagy azt, aki rendszeresen biciklivel megy dolgozni. Miért döntenénk magunk ilyen tevékenység mellett, amikor úgy hisszük, az ilyesmi értéktelen foglalatosság?

Itthon sem történelmi, sem kulturális hagyománya nincs a kluboknak: a tömegsportot jellemzően felülről szervezték, és most nincsenek meg azok a sportegyesületek, ahol a szülők be tudnák vallani egyáltalán az edzőnek, hogy a gyerekük nem akar versenyezni. Ettől a kijelentéstől kezdve ugyanis a gyerek parkolópályán landol – legalábbis a nagyoknál mindenképp. A kicsik pedig nem jutnak állami támogatáshoz, szponzorokról nem is álmodnak: maradnak a pici, szakadt, de legalább emberközeli és gyerekközpontú edzőtermek. Lám, ha valaki egész életére szóló hobbielfoglaltságot szeretne magának, talán jobb is, ha nem kerül a kormány által osztogatott sportpénzek szemszögéből szerencsés oldalra került, lokális, lelketlen sportmonopóliumok közelébe. Ott hangzanak el azok a mondatok, hogy a kvótát utolsó pillanatban megszerző olimpikon „csak plusz súly a repülőn”.

A rekreáció és az egészségmegőrzés végképp nem megy…

Idehaza az idősek, a túlsolyosak és a kismamák is passzívak, sőt, sokkal inkább jellemző, hogy a kocogó kismamának kell magyarázkodnia, a társadalmi tévhitek és beidegződések miatt, hogy vajon neki ettől miért nem lesz semmi baja. Az idősek számára a legritkább esetben elérhetők a sportlétesítmények: nagyon kevesen fektetnek nyugdíjasok fogadásába, mert a tapasztalt azt mutatja, hogy ha ez a korosztály csalódik egy szolgáltatásban, akkor könnyen abbahagyja az egész tevékenységet. Ma, Magyarországon még egy úszóbérlet is túl drága a nyugdíjasok pénztárcájához mérten, holott lassan az a csoda, ha egy nyugdíjas még mozogni szeretne.

A gyerekek és a fiatalok élete sem rózsás. A mindennapos testneveléshez biztosítandó feltételek elégtelen mivolta gyerekek tömegei számára teszi nyűggé a tornaórát – így magát a mozgást is. Az ablakon kihajigált állami támogatásból és stadionfejlesztésre szánt összegekből bőven lehetett volna iskolai sportlétesítményeket fejleszteni, vagy akár újakat építeni, régieket felújítani, de ez rendre elmaradt. Maradt helyettük a várhatóan mintegy 50 milliárd forintot felemésztő iskolai lőtérépítési program. Hadd ne térjek ki arra, hogy ha kés, villa, olló nem való a gyerek kezébe, akkor vajon hogyan adhatunk bele lőfegyvert – ez egy másik, nem kevésbé drámai téma.

Az iskolai étkeztetési reformnak köszönhetően a gyerekek azt is megtanulták már, hogy ami egészséges, az ehetetlenül rossz, így a mindennapos testnevelésórához hasonlóan, a menzareform sokkal inkább rombolt, mint épített volna bármit is. Sok helyről hallani, hogy egy gyermekét most óvodába írató szülőt megnyugtatnak: „ne aggódjon, mi sütünk lángost, muffint, brownit a gyerekekkel, szeretni fogják itt az evést”. A megoldás tehát: nem eszik ugyan a rémesen elkészített zöldséget a gyerekek, de legalább jó csapatépítő a zsírt, szénhidrátot és natúr cukrot vegyítő tésztagyúrásban való részvételük.  

A születéskor várható élettartam és az egészségben eltöltött évek száma is alacsony

Várható élettartamunk jóval alulmúlja nyugat-európai társainkét, de már azt a szintet sem ütjük meg, ami gazdasági fejlettségünknek megfelelne. Kevesebb ideig élünk, és kevesebb évet töltünk el egészségben, mint nyugat-európai társaink, ami még nem volna meglepő, de gazdasági fejlettségünkhöz mérten is alulteljesítünk: regionális szinten, a lengyelek és a csehek mutatói is sokkal jobban állnak a mienknél, rettenetes egészségi állapotban van a magyar társadalom. Nem csoda, hiszen Európa legelhízottabb nemzete a magyar, s kiszűrhető betegségek jelennek meg tömegesen, már a negyvenesek körében is, és ha ez nem volna elég, olyan betegségekbe halunk bele, amelyek már jól és hatékonyan gyógyíthatók. A kórházi fertőzések tízezrek halálát okozó megléte már tényleg csak a kegyelemdöfés. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy az orvosok tömeges elvándorlása miatt, maradnak a túlterhelt egészségügyi dolgozók, slendriánul kezelt kórlapok, kései felismerések és embertelen bánásmód az egészségügyi intézményekben.

forrás: Világbank

Ki az álomvilágból!

Azt tudom mondani Orbán Viktornak (aki egyébiránt rengeteget köszönhet az öltönynek és a nyakkendőnek, így csak ritkán látszik igazán, mennyire egészségtelenül van ő elhízva - noha elég megnézni a parlamenti beszédei előtt azt a néhány másodpercet, ahogyan a lépcsőn felmegy -: a mozgásából látszik a rendkívül mozgásszegény, meglehetősen egészségtelen életmód), hogy nem vagyunk sportnemzet.

A páratlanul sikeres élsport, a tiszteletre méltó, felnőttként futni, biciklizni, úszni, túrázni, jógázni kezdő, vagy sportolónak nevelt, és sportosan maradó, elenyésző kisebbség, valamint a nem sportoló többség országa vagyunk. Vagyunk ezen felül a 190 milliárd forintos Puskás Ferenc stadion, és a több százmilliárdnyi adóforintokba kerülő TAO-pénzek országa. Egy olyan ország, amely 2010 és 2016 között több mint 40 milliárd forintot ölt azóta üresen pangó stadionokba és abba a fociba, ahol a magyar válogatott gyakorta szenved vereséget olyan nemzetek csapataitól, ahol a játékosok elsődleges foglalkozása nem is a labdarúgás. 

Ideje lenne észhez térni, Miniszterelnök úr! A sportban ostobán, pazarlón elköltött milliárdoknak ugyanúgy megissza egy nemzetgazdaság a levét, mint ahogyan így van ez az egészségügyben és az infrastruktúra fejlesztésben, vagy akár a kedvező gazdasági környezet kialakításában elmaradt befektetések esetében. A mostani, nagy önbizalommal kimondott hazugságoknak már a jelenben is isszuk a levét, de a sportéletről való ilyen hamis kép kialakítása a következő évtizedeinkben is vesztessé tesz minket. Nem csak a stadionok árát bukjuk el, de az egészségünket, az aktivitásunkat és a boldogságunkat is. 

Az azóta már kormány egyik kedvenc sportemberévé avanzsált egykori szövetségi kapitányt kijelentését tartom idevalónak: Nyugat-Európával szemben 15 év lemaradást akarunk behozni, 30 százalékkal rosszabb egészségi állapotban. Nem fog menni.