Nagy divat manapság arról beszélni, hogy ideológiák utáni világban élünk, és – mondják – végre ki kell mondani: vége az eszmerendszereknek, a progresszivitásé a terep, nincs, és nem is lehet keresnivalója olyanoknak a politikában, akik ragaszkodnának az elvi alapokat nyújtó eszmetörténeti receptekhez. Ez az írás ezt az álláspontot hivatott tagadni, és amellett érvel, hogy nem a konzervatív, szociáldemokrata és liberális értékrendszereket kell meghaladni; a szekértábor-politikának kell véget vetni.  

Utóbbi rombolja a társadalmat, előbbiek pedig – egy jól működő demokráciában – folyamatosan vitázva egymással, olykor egymástól kölcsönözve ötletet, vagy beépítve a másiktól értéket a saját manifesztumaikba, sorvezetőt adnak a teoretikusoknak és a közélet gyakorlati művelőinek arra nézve, hogy egy kihívásra milyen válaszok adhatók. Az eszmerendszer nem más, mint a választási program meglévő és kimaradt-jeleneteinek gyűjteménye. Azt is megmutatja, hogy egy olyan ügyben hogyan cselekedne az adott politikus vagy párt, ami hely-, idő-, vagy kapacitás-hiányból adódóan már nem képezi részét a már megírt és elkészített szakmai anyagainak. Enélkül egy párt választóinak tett ígérete pusztába kiáltott szó. Nincs igazodási pont, nincs értékvilág, ami bármire is kötelezné a jelenben és a jövőben.

Ami az elmúlt időszakban elkeserítő jel, hogy az európai liberálisok frakciójuk neveként már az „Újítsuk meg Európát” nevet fogják használni, mert a „liberális” kifejezés a franciáknál szitokszóvá vált, így inkább becsomagolják azt úgy, ahogyan már eladhatónak vélik. Schmidt Mária a minap azt mondta – sok más szamárság mellett – hogy az Orbán-kormány azért beszél illiberalizmusról, konzervativizmus helyett, mert „A 'konzervatív' kifejezés nagyon nehézkes és unalmas magyarul.” (Nem mintha a konzervativizmus egyenértékű megfelelője volna az illiberalizmus, de mégiscsak kínos, hogy egy közel tíz éve regnáló kormány nem valamiért, hanem valami ellenében határozza meg önmagát.)

Nem azért politizálunk, hogy valakinek az élvezeti értéket nyújtson (értsd: izgalmas legyen bárki számára – arra ott vannak az akciófilmek), és nem is azért, hogy megijedjünk a saját árnyékunktól, ami voltaképpen a finkelsteini politikai tanácsadói réteg által kreált, hamis ellenségkép, hanem azért, hogy a felvilágosodás korától eszmei keretet nyújtó ideológiák  mentén, értékeket tudjunk közvetíteni a polgárok felé. Azért politizálunk, hogy az általunk felvázolt társadalomszervezői, gazdaságstratégiai és szociálipolitikai ajánlat elvezethessen országokat, annak érdekében, hogy a polgárok számára a lehető legjobb, legstabilabb jogállami keretek közt működő, biztonságos közeget teremthessünk a mindennapokhoz.

A liberálisok például olyan közeget, ahol az emberi méltóság mindenekfölött való, és elidegeníthetetlen. Olyan közeget, amelyben a jogegyenlőség és az egyenlő bánásmód elve alapvetés, amiért nem különböző civil szervezeteknek, tüntetőknek és komplett életeket erre áldozó embereknek kell küzdeni érte – sok esetben csak utólag.

Nem arról beszélek, hogy az eszmerendszerek történetében nincsenek elhibázott korszakok. Dehogy nincsenek! Példának okáért ott van a neoliberalizmus. Az egyéni felelősségvállalás értékén túl, amit kétségkívül megteremtett a szabad világban, számos hibát elkövetett: mélyítette a társadalmi szakadékot, nélkülözte a szolidaritást, nem törődött az elesettekkel, és nem törekedett arra, hogy az esélyegyenlőség helyreállítására intézményeket hozzon létre. Ennek korrekciója a liberálisokra vár. A neokonzervativizmus súlyos hibái és értékválsága a konzervatívok felelőssége. A jóléti állam elméleti és gyakorlati reform-terve a szociáldemokraták kötelessége.

Mindenkire vár feladat. Ezt azonban nem úgy kell megoldani, hogy kihajítjuk az ablakon az ideológiát. Mert pokolba a szekértábor-politikával! Elég volt a társadalom megosztásából, a kölcsönös bizalmatlanságból, a kihívásokra adandó válaszok hiányából, amiben szüksége van egymásra minden eszmerendszer képviselőjének minden más eszmerendszer képviselőjére – leszámolva egyúttal a szélsőségekkel és a populizmussal. De semmi sem ment meg bennünket egy eszmék és elvek nélkül működő világban attól, hogy végleg elvesszünk az értéktelenségben és a cinizmusban. Ezért van szükség eszmerendszerekre. És persze, álszentség helyett, valódi értékekre, a politikusok részéről is.