Onnan kell kezdenünk, hogy Magyarországon van hárommillió ember, akik szegények. Többségüknek az alapvető élelmiszerek beszerzésével is gondja van, a hó végén bizonyosan. Beégett a kollektív emlékezetbe, amikor Hegedűs Zsuzsa, a miniszterelnök főtanácsadója azt mondta: egy kis kenyér, zsír, vagy gríz és tészta mindig van otthon. Olyan nincs Magyarországon – érvelt –, hogy gyermekéhezés. Természetesen ez sem igaz, de ha tovább bontjuk a problémát, akkor kiviláglik, hogy a minőségi éhezéstől szenvedő honfitársaink lélekszáma milliós, több százezer gyerek érintett.

Ez jelenti azt, hogy grízes tészta van. És vízből meg lisztből gyúrt lepény, a sparhelten megsütve, zsírral és hagymával. Zsíros kenyér, és a gyerekeknek az a nápolyi, amit hazahoztak az iskolából – mert már megtanították nekik, hogy a kistestvérekre is gondolni kell, és az iskolában ők legalább valamit kapnak enni. Az észak-magyarországi települések iskolaigazgatói gyakorta számolnak be arról: nem az első szünetben reggeliztetnek, mert sok gyerek nem eszik előző nap délután 4-től, így az első órán nem tudnának az éhségtől odafigyelni.

Innen indul az elhízás elleni küzdelem világnapja Magyarországon.

Hogy ahol szegénység van, ott automatikusan 10-15 évvel rövidebb a várható élettartam. Ahol szegénység van, ott a magzati éhezés bizony a magzati korban kialakuló egészségtelen étrenddel is együtt jár. Ha valaki most a roma honfitársainkra gondolna kizárólag, szeretném megjegyezni, hogy az ő polgárjogi harcosaik egyre gyakrabban fogalmaznak úgy: „cigány sorsba kényszerülnek ma már a nem cigányok is”.

Az egészségügyi minimum nem véletlenül kezdődik úgy, hogy senki se legyen azért beteg, mert szegény, és senki se legyen szegény azért, mert beteg…

A kép forrása: Barbelo Blog

És – persze – jó kezdeményezés a mindennapos testneveléssel, de ma az történik, hogy az egyik gyerek a MOM Park melletti, gyönyörű uszodába jár tornaóra gyanánt, a másikat meg kihajtják a lyukas cipőjében iskolakört futni, hadd erősödjön az immunrendszere. Azért beszélek erről, mert ez mind gazdaságstratégiai és társadalomszervezési kérdéskör. Elrontottak. Elrontották őket. Azzal a szemlélettel, hogy a középosztályt segíti a kormány, az alsóbb társadalmi rétegeket azonban hagyja örökre elveszni.

Ha már középosztály. Nekik más miatt fáj a fejük. A mai napig tartok edzéseket piciknek, de már csak társadalmi munkában, és csökkentett óraszámban. Hetente egyszer találkozunk. A hátam mögött eddig 30 évnyi sport, ebből 26 év judo áll. Edzősködni 2011-ben kezdtem, noha ezt nem terveztem azelőtt sosem, de szerencsére így alakult. Amikor a nevelőedzőmmel arról beszélgettem, hogy milyenek a mai gyerekek, ő csak annyit mondott: „amikor ti bejöttetek a terembe, 100 gyerek közül, 80-ból embert lehetett faragni. Most ez megfordult. 20-ból lehet”.

Reménykedem benne, hogy a számok tekintetében nincs igaza. Persze, látom, hogy millió és egy más lehetőség van, mint az edzés. A születésüktől természetes okostelefonok és tabletek, számítógépes játékok, és minden más, ami foglalkoztatja az egész idegrendszert. A gyártók körbevették a gyerekeket és a szüleiket finomított élelmiszerekkel, mindenféle édességgel, a kenyereket tartósítószerrel és színezékekkel, a többi ételt cukorral és sóval. De azt is látom, hogy mindezek ellenére, az a generáció, amelyikről elkezdtek lemondani, nagyon szereti, ha elviszik kirándulni. Ha olvasnak neki egy mesét a judoedzés előtt. Ha akadálypályát építenek nekik a tatamin, mielőtt elkezdődik a földharc.

Nem igaz, hogy tehetetlenek vagyunk

Bizonyos társadalmi csoportoknál nem igaz. Az igaz, hogy akik jelen pillanatban tehetetlenek az egészségtelen életmódjuk ügyében, azok nagy arányban tehetetlenek a munkapiaci helyzetük és az anyagi helyzetük terén is. Ez társadalomszervezési kérdés, a másik egy döntésé. Hogy mit választunk. Olyan minőségű életet, amivel megéri szaporítani az éveink számát, vagy olyat, amiben egy idő után utolérnek az életmódunk következményei, és már magunk sem tudunk mit tenni.

Kölcsönös tisztelet és hobbisport

Felnézek azokra az emberekre, akik még éppen időben, egyszer csak beiratkoznak egy edzőterembe. Ez az utolsó, amiről beszélni szeretnék. Hogy azokat az edzőtermeket tudom igazán szeretni, amelyek szinte mindenki pénztárcájával barátságosak. Ahol nem az a lényeg, hogy ki hogy néz ki, mióta sportol, vagy hogy milyen pólóban érkezett, hanem az, hogy kölcsönösen tiszteljük egymást, amiért mindannyian, akik ott vagyunk, azt választottuk, hogy teszünk az egészségünkért, és mozgunk.

Én a mai napon, elsősorban azt kívánom a társadalomnak, hogy legyen még egyszer egy olyan gazdaságstratégiai tervezőnk és egy társadalomszervezőnk, akik azon dolgoznak, hogy a mélyszegénységben élők létszámát közelíthessük a nullához, és hogy senkinek se kelljen lemondania az egészséges étrendről az üres zsebei miatt. Másodsorban, kívánok mindenkinek sok türelmet, sok energiát, hogy a következő generációk számára biztosítani tudja a mozgás örömének megismerését. Harmadsorban azt kívánom mindenkinek, aki rendszeresen sportol, vagy aki most szorítja össze a fogait, hogy elkezdje az első edzést – mert sok kimaradt, és most már tenni kell –, hogy lelje örömét azokban a percekben, órákban, napokban, amikor az egészségéért tesz. És ne törődjön azzal, ha valahol egy kicsivel több (vagy éppen kevesebb van), mint amit a magazinok címoldalán lát.

Egy a fontos: hogy az egészségünk a középpont, nem a mérleg vagy a ruhaméret. De a mai napon azt is meg kell jegyezni, hogy egy ponton túl ezek nagyon erősen hatnak egymásra.

Testalkat-típusok. Mindegyik szép. :) A kép forrása: eKollekció

Jó egészséget mindenkinek!