Európa szerte hódít a populizmus, az újjá éledő nacionalizmus, a jobbról és balról érkező, nyilvánvalóan tarthatatlan ígéretek, az euroszkepticizmus, és megannyi, Európai Közösséget támadó megjegyzés, melyektől egy jóérzésű demokratának égnek áll a haja. Mi, magyarok azonban az Európai Unió tengerének egy olyan kis cseppjében élünk, amelyben talán a szokásosnál is rosszabbul érzi magát egy liberális demokrata. Egy téma, melyben Magyarország valóban jobban teljesít: euroszkepszis.

Egy ismerősöm azt mondja, ő azért nem szeret közélettel foglalkozni, mert az emberek hajlamosak a világot „jók” és „rosszak” gigászi küzdelmeként felfogni. Azonban egy ilyen világban, ha az ember unja magát a „jók” között, és ellátogat a „rosszak” közé, az a döbbenetes tény fogadja, hogy a „rosszak” úgy képzelik magukról: ők a „jók”.

Ha közelebbről megnézzük, valami ilyesmi történik Európa-barátok, és euroszkeptikusok között. Az egyik nemzethalált vizionál, ha az EU-val tartunk, a másik pedig gazdasági csődöt, ha nem fűzzük szorosabbra kapcsolatainkat az Európai Közösséggel. Ha most azt mondanám, hogy valahol a kettő között lehet a megoldás, minden bizonnyal az volna a legrosszabb. Amennyiben az államnak csak a fele megy csődbe, a nemzetnek pedig a fele marad életben – a formális logika szabályai szerint és a valós számok halmazában –, közgazdasági értelemben minden marad a régiben.

Konkretizálandó a fenti gigászi küzdelmet és a vita képtelenségét: liberálisok és demokraták elutasítják, hogy miniszterelnökeik sorban jelentik ki, talán az EU-n kívül jobb lenne. A miniszterelnökök pedig azt utasítják el, hogy mire meghoznának egy döntést, Brüsszel útban áll, hiszen még egyeztetni kell az Unió különféle döntéshozatali fórumaival. Példának okáért, mire Áder János tintája megszáradt a IV. alkotmánymódosításon, az európai hajléktalanellátókat tömörítő szervezet ott termett, és azt mondta, hogy ebben a formában nemzetközi egyezményeket sért az alaptörvényünk. Megannyi plusz munka, utánajárás, túlórák… Kinek kell ez? Mennyivel egyszerűbb lenne a belga főváros nélkül – hangzik az egyértelműnek tűnő válasz.

Az előző költségvetési ciklus (2007-2013) alatt hazánk mintegy nettó 4600 milliárd forintnyi támogatást könyvelt el. 2012-re elértük, hogy a magyar beruházások 97 százaléka uniós forrásból valósul meg. És ha még csak számokról szólna ez az egész! Hány és hány fiatal és idősebb járta a kontinenst az elmúlt évtizedben Európai Uniós ösztöndíjakkal: nyelvtudást, tapasztalatot, barátságokat, munkát, akár párkapcsolatot és egy új életet köszönhetnek a közösségnek, melyhez hosszú ideje tartozni akartunk. (2004-ben a magyarok több mint 80 (!) százaléka Európa-barát volt.) Több százezer honfitársunk él az EU határain belül, de a magyar határokon kívül. Megélik, hogy európaiak: az ott születettek nem egyenlőbbek őnáluk, szabadok és felelősek a saját sorsukért, de ha segítségre van szükségük, bátran szólhatnak. Ezt jelenti európainak lenni. És ezt csak az nem értheti, akinek társadalmi-gazdasági helyzete nem teszi lehetővé, hogy Hegyeshalomnál nyugatabbra jusson. És ők sajnos egyre többen vannak idehaza.  

A magyar ember tragédiája nem Brüsszel, hanem az, hogy csaknem minden második ember képtelen arra ebben az országban, hogy a napi betevőt hó végén is biztosítsa önmaga és családja számára! Ha már annyian, annyi mindent utasítanak el, hát én is elutasítok valamit. Éspedig azt, hogy egy kis nyitott gazdaság szemétdombján kapirgálva - akkora társadalom országát vezetve, amely lakossága lassan már nem vetekszik Londonéval sem – önálló nemzetgazdaságot próbálunk építeni, amelyik szemmel láthatóan képtelen arra, hogy együttműködjön a nemzetközi gazdasági szereplőkkel és együtt mozogjon a világpiaci folyamatokkal, melyek minden populista hazugság ellenére képes lesz kilábalni a válságból. A magyar ember pedig tönkre megy bele. Elveszti az állását, csődbe megy a vállalkozása, olyan régen nem kap munkát, hogy már nem is próbálkozik, és közel egymillióra rúg azok száma, akik kénytelenek éhesen iskolába vinni gyermeküket. Én ezt utasítom el. És az, hogy lehetne másként is, és nincs. Mindez holmi hasztalan és értelmetlen szabadságharc miatt, aminek nyilvánvalóan vesztesei lettünk.

Az Európai Unió ügyében – véleményem szerint - a gigászi küzdelmek önmagunkon belül játszónak le, melyek kivetülnek az egész társadalomra. Minekután a valóság nem képes arra, hogy visszaigazolja számunkra a szívet melengető feltételezést, hogy mi magunk hibátlanok vagyunk, adja magát a mentőöv: „más a hibás, ha valami nem sikerül!” A recept egyszerűbb egy zacskós leves elkészítésénél: ha ezt egy politikai tábor elégszer mondja az embereknek - akik felettébb elégedetlenek az életükkel (jogosan!) -, azzal egészen páratlan népszerűségre lehet szert tenni. Amolyan inverz dicséret - ha már másmilyent szomjaz a magyar, de olyanból nem jut. Nem csak dicséretből nem. Új tornafelszerelésből sem, ha a gyerek elhagyta az előzőt. De az ereszcsatorna javíttatására sem, mert sosem gyűlik össze rá. Négyből tíz embernek Magyarországon!

Az Európai Unió tökéletes alany arra, hogy mutogassunk rá. Egyrészt, mert kellőképpen „messze van”, másrészt, ha mégis rájön, mit csinálunk, esze ágában sincs jól odacsapni - holott bőven hágtunk át írott és íratlan szabályokat az elmúlt évek során. „Néznek bennünket kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra, látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor, látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk, ha nagyot akarunk csinálni, zsidót ütünk, ha egy kicsit már józanodni kezdünk, rögtön sietünk felkortyantani bizonyos ezeréves múlt kiszínezett dicsőségének édes italából (…)*.

Több mint száz évünk ment el arra, ha valaki haladó szellemű, kozmopolita látásmódot képviselt ebben az országban, kivetette magából a többség. Néhány dicső időszakunk volt, azok is egy-egy évtizednyire nyúltak. Az a parlament, amelyről Ady ír, a ’30-as években határozatot fogadott el arról, hogy Móricz Zsigmond hazaáruló.

A rossz hír az, hogy attól, hogy a jelen éppúgy nevetséges, mint a nem éppen dicső múlt, mi még éppoly távol vagyunk Európától, hogy az csak bosszúságot okozzon ebben az országban. És ha egyszer sikerül elszakítani az egyre vékonyodó cérnát, amely összeköt Európával, akkor jövünk majd rá, milyen jó dolgunk volt addig. Csak akkor már késő lesz.  

*Ady Endre: Menjünk vissza Ázsiába