Puzsér Róbert és szerzőtársa, Farkas Attila Márton közös drámaregénye döbbenetesen merész vállalkozás. Az eredetileg forgatókönyvnek készült, színpadra állítása esetén mintegy három és fél, vagy akár négy órára rúgó mű felkapja az egymással évtizedes háborút vívó magyar társadalom valóságából az olvasót, és egy olyan Ausztriába repíti, amelynek minden egyes mozzanatától, egy picit lejjebb rogyik az ember feje, hogy mire elér a bonyodalom végére, arcát kezébe temetve mondja ki: „ami történt, nem a zsidók szégyene, hanem Ausztriáé.”

A szerzőpáros azért fogott bele a kockázatos vállalkozásba, mert úgy vélik, a holokauszt-feldolgozásról szinte nem is esik szó. Alig született mű, amely ezt a témakört dolgozná fel. Történik ez valószínűleg éppen azért, mert nem sikerült. Ha valaki úgy gondolná, hogy a sebek folytonos feltépése, a jelenben való, egymás elleni uszítás, vagy gyűlölködés, a néhol szélsőjobboldaliakat meghazudtoló módon agresszív antifasiszta megnyilvánulások, javítanak a helyzeten, akkor jelzik, hogy nem. Ezek csak egyre mélyebbre ássák a jelen kor emberét. Pedig – és ez már a saját véleményem – amíg a huszadik század árnyékában élünk, nem nyithatunk utat egy olyan huszonegyediknek, amely nem követi majd el a régi hibákat és bűnöket.

A történet - bukásra ítélt - hőse egy holokauszt túlélő fia, Joseph Grosswald, akinek Auschwitzból hazatért édesapja – hasonlóan sok, haláltábort megjárt, poszt traumatikus szindrómát tovább nem viselő emberhez – évtizedekkel az emberiség gyalázata után, öngyilkos lesz. A fiút édesanyja, az apja temetésén megesketi: mindig az elesettek, a jogfosztottak mellé áll. A fiú betartja az esküjét, és kérlelhetetlen jogvédő lesz belőle, aki olyan emberek törvényes képviseletét látja el, akiket a többségi társadalom kitaszít magából: állampolgársággal nem rendelkező törökökét, bevándorlókét, kisebbségekhez tartozó emberekét: irodájában pénztelen, társadalom szélén vergődő ügyfelek adják egymásnak a kilincset. Szívszorító jelenet, amikor a negyvenes évei elején járó ügyvéd fizetni akar az ebédért a sarki gyroszosnál, de a tulajdonos nem fogadja el a pénzt: egyike volt azoknak, akiket kitoloncoltak volna az országból, ha nem találkozik Grosswalddal.

A történet másik kulcsfigurája egy idős holokauszt-tagadó, Hans-Jürgen Geyer, aki könyveivel és előadásaival jó ideje átlépte az osztrák törvények adta lehetőséget: „életműve” háromtól tíz évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető. Geyer elköveti a hibát: hazautazik Ausztriába, ahol azonnal letartóztatják, és vádat emelnek ellene. Egyetlen ember van, aki vállalja a védelmét: az a zsidó fiatalember, akinek a családja egy-egy ebédnél még most is azokat a fényképalbumokat nézegeti, ahol Dunába lőtt gyerekek, eltűnt nagybácsik, Auschwitzban elgázosított rokonok néznek vissza a fotókról.

Grosswald döntésére nem talál magyarázatot a társadalom. Maga a védenc sem, de antiszemita „barátok” segítenek neki megmagyarázni a jogász motivációját, aki – szerintük – tőrbe csalja Geyert, és nem végzi majd rendesen a munkáját. S miközben az egyébként nagy médiafigyelmet kapó per közben Grosswald ismertséget szerez, Geyert évekre lesittelik, és „a zsidó még pénzt is fog kérni tőle, miközben jól átverte a szerencsétlen öregembert".  

Ügyvéd és ügyfele undorodnak egymástól. Minden szavukból süt az gyűlölet, amikor kettesben maradnak. Grosswald Geyert egy sarlatánnak tartja, de meggyőződése, hogy nézeteiért senki sem zárható börtönbe. Geyert látogatják neonáci fiatalok: jogvédelmet ajánlanak neki. Ott vétenek hibát, hogy a beszélgetés egy pontján „gázkamra szökevénynek” nevezik a zsidókat, mire a holokauszt tagadó történész indulatosan küldi el őket a börtönből. Az ő teóriája éppen arról szól, hogy Auschwitz és a gázkamrák, a haláltáborok, a gyilkos gáz, a holttesteket eltüntető kemencék… véleménye szerint a „holokauszt ipar” termékei, amelyeket azért találtak ki, hogy a többségi társadalomban bűntudatot keltsenek, és ezzel tegyék „érinthetetlen mártírokká” a zsidókat.

Akármiről szól Geyer elmélete, Grosswaldnak is van egy. A saját esküjéről, amelyet az apja sírjánál tett. „Mindig az elesetteket, a jogfosztottakat segíti. Soha többé nem hagyja, hogy megtörténjen, ami a második világháborúban zajlott.”  Csakhogy van egy bökkenő – amely lényegében Grosswald tragédiáját okozza -: az eskü szövege kétféleképpen értelmezhető: „soha többé azt” és „soha többé olyat”.

Míg a társadalom jelentős hányada úgy látja, az első értelmezésben rejlik az igazság, Grosswald számára viszont az elfogadás, a másik véleményének tiszteletben tartása, a kirekesztés elleni küzdelem az utóbbi értelmezésben teljesedik ki.  Úgy véli, holokauszt-tagadásért (vagyis – értelmezése szerint – egy ostoba véleményért, hibás következtetésekért, bolond elméletekért) börtönbe zárni valakit, éppen ugyanolyan, mint amikor a nácik zártak börtönbe embereket azért, mert mást képviseltek, mint ők. Az érve nem más, mint hogy egy vén bolond, az általa gyűjtött források alapján, tévúton indult el, és rossz konklúziót vont le belőlük, nem lehet alapja annak, hogy letöltendő szabadságvesztésre ítéljék.

A tárgyalásra – természetesen – minden „oldal” kíváncsi: megtalálható a kigyúrt, kopasz, tetovált neonáci, az antifasiszta, a demokrata, szurkolók és ellenszurkolók, akikben páratlan indulatot generál az ügy puszta ténye. A szélsőjobboldaliakat – és Grosswaldot – leszámítva mindenki úgy gondolja: Geyernek a börtönben kell megrohadnia. A vád tanúi drámai megjelenésű, idős, törékeny holokauszt-túlélők. A tárgyalás akkora érzelmeket szül, hogy a bíró az első nap után zárt tárgyalást rendel el.  Ekkorra már nem csak Geyer, de Grosswald is a gyűlölet középpontjába kerül. Barátai és családtagjai is úgy látják, hogy megtagadta saját népét. Egy elemző arról beszél az egyik műsorban, amikor az ügyvéd bekapcsolja egy este, fáradtan hazatérve a tévét, hogy „nem az első eset, hogy egy zsidó gyűlöli a saját származását, és ez furcsa viselkedésmódra, cselekedetekre készteti – ismert pszichológiai jelenség”.

Grosswald előtt - aki fejébe veszi, hogy magát a törvényt kell megsemmisíteni, hiszen egy jogállamban nincs helye olyan jogszabálynak, amely előírja, hogy valakit a gondolatai, vagy elmélete miatt börtönbe lehet zárni – szinte minden ajtó bezárul. Bezárulnak a barátok, bezárul az ügyfél, bezárul a szakma, és ami a legszomorúbb: bezárul a család. Egyedül marad a gondolatával, holott a vélemény- és lelkiismereti szabadság tekintetében igaza van. Sőt. Egyedül neki van igaza. A döbbenetes jelenet, amikor demokraták, antifasiszták próbálják őt is megütni, és egy holokauszt-túlélő megkísérli leköpni tárgyalóteremben.

Az egymással folytonosan harcban álló csapatok, elfogadók és nem elfogadók, antifasiszták és neonácik, demokraták és szélsőségesek, és ki tudja még, mi mindenki révén, olyan társadalmi seregszemle a történet, amely nyilvánvalóvá teszi, hogy ez a közösség forrong, és szétfeszítik a fel nem dolgozott történelmi tények, újra és újra feltépett, be nem gyógyult sebek. Számomra, kétségtelenül az egyik legfájdalmasabb mondat, amikor Grosswaldnak odavetik „te vagy a zsidók szégyene”. Egy esküjéhez önmaga bukása árán is hű maradó, jogállamban, emberi- és szólásszabadságban hinni tudó embert látunk, aki minden értelemben ellehetetlenül.

A felesége elhagyja, és viszi magával a gyerekeit is. Az édesanyja kaddist énekel a füle hallatára, mert halottnak tekinti őt, az ügyvédi kamarában nincs maradása. Valójában Ausztriában sincs maradása. És a dráma utolsó mondata azt is megmutatja: ezzel ő maga is tisztában van.

Egy jogállamban, gondolataiért és könyveiért első fokon börtönre ítélt történészt, egy antifasiszták és neonácik egymásba érő, kegyetlen őrlőgépet alkotó, agresszív fogaskerekek között felmorzsolt, szabadságban hívő jogvédőt, és egy egymással folytonosan háborúban álló, sajátjától eltérő véleményt kiirtani kívánó oldalak alkotta osztrák társadalmat látva csukjuk be a könyv hátsó borítóját: nem lettünk okosabbak. Pontosabban: Ausztria társadalma nem lett okosabb. Pedig itt volt egy ügy, amely megváltoztathatta volna az osztrák sorsot. Amely megmutathatta volna: a szélsőséget nem a másik szélsőség képes legyőzni: hadüzenet, békét, az emberiség fennállása óta nem szült. És hogy mi hiányzott? Egy egészen apró részlet: a másik meghallgatása és legalább a kísérlettétel arra, hogy megértsük, mit miért tesz. Valódi szégyen, ami történt.  

Bennem, azóta is csak egyetlen, arcpirító mondat zakatol - itt, a kis magyar valóságban -, minden alkalommal, amikor csak meglátom a borítóképet: ezek az osztrákok, valamit nagyon elrontanak.