Ők azok

Itt van a fegyelmezett tömeg. Isten hozta!

Csak az esőcseppek hallatszottak az órák óta szakadatlanul szakadó esőben. Akinek már átázott a cipője, vagy nagyon mennie kellett, az is csak úgy osont - nehogy megzavarja azt az áldott pillanatot. Egy férfit lábujjhegyen láttam átlépni az egyre csak hízó pocsolyát, az orrom előtt. Egy másik olyan halkan telefonált, hogy csak a szája mozgásából látszott: már nem arra vár, hogy a másik fölvegye a telefont. Arra az öt percre, amely végérvényesen bizonyította be, hogy ez a tüntetés más, mint a többi, elnémult az is, akit valami már szólított, és elindult, egyeztetett vagy a szeretteit hívta.

Mintha nem csak a csöndre, de a mozdulatlanságra is felesküdtünk volna arra a 300 másodpercre. Ígéretet tettünk egymásnak, és mindenki tartotta a szavát. Megyeszékhelynyi ember közt köttetett a szóbeli egyezség, és mindannyian megláttuk benne saját felelősségünk súlyát. Nem mozdult szinte senki, csak az oktatási rendszerünket is sirató felhők. Kopogtak a cseppek az esernyők ponyváin, a szerencsésebbeknek gördültek még a vízhatlan kabátujján, akinek már átázott, tűrte.

esernyok.jpg

A kép forrása: mno.hu

Hallgattam a csöndet. Nem a tömeget néztem, csak a járólapokat, amelyeken abból a városnyi emberből alig egy tucatnyi vonult át előttem, mialatt kézzel tapinthatóvá vált a tömeg ereje, az ország házának tövében. Hosszú idő óta talán először volt valami nehezen megfogható folytonosság köztünk és azok között, akikre a hátunk mögött álló épület vaskos oszlopain emlékeznek a lövedékeket szimbolizáló vasgolyók.

Hogy bizonyosan csodalények álltak ma a Kossuth téren, afelől kétségem sincs. Hogyan tudtak volna máskülönben ilyen erőset és hangosan tapsolni, amikor esernyő volt a kezükben? Kritikusaimnak mondom: mivel engem a kesztyűm és az esernyőm is akadályozott abban, hogy a tapsomnak legalább valami elhaló hangja legyen: nem tartozom a csodalények közé. Ők a többiek voltak. Ők, tippem szerint olyan 59.999-en.

A helyzet az, hogy már annyi kudarcot és hullámvölgyet megéltünk – külön-külön, és együtt is -, hogy nem is mondja senki azt, ami talán a legfontosabb. Nem baj, akkor majd én. Mondtam én már annyi mindent, amit más nem mondott ki… Valami elkezdődött.

Mondják, Miskolcon vasemberek élnek. Csaknem húsz éve volt, amikor az avasi lakótelepen fociztunk egy nyári barátnőnk édesanyjának vezetésével, aki képes volt arra, hogy a környék legnagyobb zsiványait is becsületes játékra bírja. Eszter anyukája már felnevelt két fiút, aztán megérkezett az életébe ez a kislány, két fiú vagányságával és egy kitűnő tanuló kislány maximalizmusával.

Ezek az Eszterre és rám, vagy a testvéremre szinte semmiben sem hasonlító csirkefogók, Eszter anyukájának terelgetésére, elkezdték érteni, mit jelent a közösség. Azóta sem értem, hogy csinálta. Rábírta őket, hogy betartsák a szabályokat. Egy vétlen szabálytalanság után az egyikőjük megállt, és a másik csapatnak adta a labdát. Aztán Ronaldo ügyességével szerezte vissza, és akkora gólt lőtt, hogy a labda majd’ szétszakította a vaskaput. Eszter anyukája pedig kimondta azt a mondatot, amire egész életemben emlékezni fogok: „és ez az egész azzal kezdődött, hogy te megálltál.”

Azóta tudom, hogy abban a városban nincs lehetetlen.

Most nem Eszter anyukája bizonyította be, hanem a Hermanosok. Így, nagybetűvel. A legkisebbektől a legnagyobbakig. Mind forradalmárokká váltak, akik a budapesti Kossuth térre is képesek voltak elhozni magukkal az erőt.

Ha majd egyszer, a történelmünkön éktelenkedő sötét foltként emlékezünk majd erre a kormányra, a jogállam szétverésére, a demokratikus intézményrendszer lebontására, a társadalom porig alázására, és sok minden másra, ami már hat éve jellemzi ezt az országot, nekem biztosan eszembe jut majd ez az öt perc, és azt fogom mesélni ennek a kormánynak a leváltásáról, hogy „ez az egész azzal kezdődött, hogy mi megálltunk”.