Már a Wesselényi utcánál jártam a 4-es 6-oson, amikor az egyik barátom felhívott:

• Anett, van programod?
• Van. 
• Mondd le! Most kaptam két színházjegyet ma estére.
• Jajj, nem lehet, megyek a Pride Fesztivál megnyitóra. De ha most azt mondod, egy órád van partnert szerezni, és nem sikerül, akkor menj el, és nézd meg egyedül! Senkit sem érdekel a színházban, ha egyedül vagy. Nekem most ott kell lennem a megnyitón.

De még mennyire, hogy ott kellett lennem! A szervezők elkalauzoltak egy olyan világba, amely valósággal elvarázsolt. Egy világba, ahol nincs kirekesztés, elfogadás van. Ahol nincs gyűlölet, szeretet van. Ahol nincsenek rossz kérdések, de még rossz válaszok sem léteznek. Olyan világ ez, amelyben mindenki, emelt fővel vállalhatja önmagát. Ezt ünnepli a Pride.

Valahol mindig is tudtam ezt, ami azonban péntek este történt, egyszerűen lenyűgözött és elbűvölt. Csak váltották egymást a különböző felszólalók és előadók, és egy ponton arra gondoltam: bármilyen előadásra is szólt a nekem ajánlott színházjegy, ennél jobb helyen nem lehetnék. Azt kell, hogy mondjam – és bizonyára olyan embertől, aki egy pártot képvisel egy ilyen ünnepségen, szokatlan is -, de olyasmit éltem meg a megnyitón, amit talán életem végéig őrzök majd az emlékeim közt. Sírtam, nevettem, lúdbőrös lettem, és táncoltam. Olyanok voltak aznap este a Pride-osok, mint akik nem csak egy jobb társadalmat volnának képesek teremteni, békével, szabadsággal, egymásra figyeléssel és elfogadással, de még azt is tudják, amit talán csak a legjobb színtársulatok: boldogságot hozni a néző életébe. Talán ezt hívják úgy: katarzis.

Az az illetlen érzésem támadt, hogy ezek az emberek, akiket annyi atrocitás, erőszak, negatív diszkrimináció ér az életben, már gyerekkoruktól kezdve, egyszerűen mintha megtanulnák, hogy nekik semmi sem jár. Nem jár az elfogadás, nem jár a közösség, nem jár a barátság, nem jár a boldogság, nem jár a szeretet, nem jár a tisztelet. Aztán, egyszer csak, az LMBTQI-közösségben otthonra lelnek. Maguk teremtik meg az elfogadás és a szeretet közösségét. Itt pedig mindent visszaadnak egymásnak, amit korábban megtagadott tőlük a többségi társadalom. A péntek esti megnyitó azt is megmutatta, hogy ennél még többre képesek.

Nagy Szilvia - aki átvette a Háttér társaság díját is - azt mondta megnyitó beszédében: „kérem vissza azt a fiatalembert, aki 1998-ban ott állt egy táblával a kezében: „BUZIK, GO HOME!” És hogy miért kéri vissza? Azért, mert azóta kivételesen hangosak és erőszakosak lettek ebben a társadalomban azok, akik adni képtelenek, elvenni viszont kiválóan tudnak. Emberi méltóságot, emberi jogokat, alapvető tiszteletet, odafigyelést, elfogadást…

Ami péntek este a New Orleans Pubban történt, mindezek ellenkezője. Ott nem kérdezte senki, honnan jöttél és merre tartasz, de még azt sem, most éppen hol jársz az életedben, vagy hogy szeretnél-e egyáltalán elérni bármit is. Úgy vagy jó, ahogy vagy. Nincs jó vagy rossz, ember van. Elhangzott az is: „próbáljuk meg azokat is megérteni, akik elutasítanak bennünket”.

Abban a teremben valami elkezdődött péntek este. Ez egy más hang. Egy más szint, egy új társadalmi dimenzió. A feltétel nélküli elfogadás dimenziója.  Olyan régen szomjazza ezt a magyar társadalom. És az, hogy a fentiek fényében csak úgy halkan megjegyzik: „Velünk teljes!”, még azt is bizonyítja, hogy a szerény büszkeség erénye is náluk van. Drága LMBTQI-közösség, hadd mondjam el: CSAK ÉS KIZÁRÓLAG Veletek teljes!

Köszönöm, hogy ott lehettem!