A minap látott napvilágot a hír, hogy egy házaspár, 65 év együttlét után, közösen kérte az eutanáziát. 65 év. Van, akinek egyedül sem jut ennyi, nemhogy társuk mellett. Mindketten gyógyíthatatlan betegek voltak, mások segítségére szorultak, állapotuk a biztos romlás útján járt, és így már nem kívántak élni. Végül, egymás kezét fogva, szeretetben, a családtagjaik körében hunyták le szemeiket örökre. 91 évesek voltak. Közös kegyes haláluk és történetük bejárta a világhálót, néhol még vitát is generált. Azt gondolom, ideje kinyitni ezt a kérdést itthon is.

Egy társadalom állapotának sokféle lakmuszpapírja van. Az, hogy hogyan bánik az elesettekkel, a gyógyítható páciensekkel és a gyógyíthatatlan betegekkel, minden bizonnyal az egyik legsokatmondóbb. Az emberi méltóság sok esetben még a gyógyulófélben lévő betegeknek sem adatik meg a magyar állami egészségügy keretein belül, sőt, a betegnek semmi szín alatt nem nevezhető szülőnők és újszülöttek is gyakorta járnak így, nem beszélve a sportbalesetesekről, a mandulaműtétesekről, és számos más honfitársunkról, akiknek épp elég volna megküzdeni a felépülésük fázisaival, nem hiányzik nekik még egy vaskalapos, beteget nem tisztelő egészségügy is.

Az emberi méltóság elidegeníthetetlen! Csakhogy Magyarországon nem az…

Ideje volna félretenni az évszázadok óta magunkkal cipelt beidegződéseket, a problémák elől elkapott tekinteteket, az álszentséget, és beszélni arról, ami a legfontosabb: mindig, minden helyzetben embernek kell tudnunk éreznünk magunkat, olyan embernek, akitől senki nem vitathatja el méltóságát és önrendelkezését.

Magyarországon sokan találják magukat abban a helyzetben, hogy oda a méltóságuk. Nem pusztán magatehetetlen emberekről van szó. Mindennapos eset, hogy egy ereje teljében levő felnőttől elvitatják, hogy döntést hozni képes, felelősségteljes ember, akivel információkat kell megosztani, és tiszteletben tartani a rendelkezésre álló felvilágosítás alapján választott forgatókönyvét. A magyar állami egészségügyben hatványozottan igaz ez az idősekre, a súlyos betegekre, a romákra, a szegényekre, a túlsúlyosakra, a diplomával nem rendelkezőkre, a nőkre, az édesanyákra, és sajnos számos más, „ideális betegtől eltérő” páciensre.

Ki kell mondani, hogy a döntés szabadságának elvitatása mindennapos egy magyar kórházban, egészségügyi intézményben. Nem csoda, hogy elő sem kerül az eutanázia kérdése. Jobb az a szőnyeg alá söpörve, mint oly’ sok más kérdés – gondolják sokan. Legfontosabb az volna, hogy az indulatait és előítéleteit mindenki félretegye, képes legyen ész érvekkel alátámasztani álláspontját, és meghallgatni a másik oldalt is. Kemény téma ez. Megoldást kéne benne keresni, nem új frontot nyitni. 

a kép forrása: http://www.rafaelazanella.com.br

Homokba dugjuk a fejünket

Itthon az 1997. évi CLIV. törvény rendelkezik a passzív eutanázia feltételeiről, lehetséges eseteiről. Ez – olvasatomban – a kérdéskör szőnyeg alá söprése, noha a semminél kétségkívül több. Egy Alzheimer- vagy Parkinson-kóros beteg, esetleg idős négyvégtag-sérült emberek éveken át élhetnek még anélkül, hogy érdemi orvosi kezelést kapnának, a passzív eutanázia az ő helyzetükön nem segít: állapotuk folytonos, 24 órás jelenlétet igényel, akár a családjuk egyik tagjától, vagy egy fizetett ápolótól. A kérdés félmegoldása azt eredményezi, mint bármely illegalitásba kényszerített gyakorlat. Ezek az emberek vagy visszariadnak az aktív eutanáziát bűncselekménynek kezelő jogi szabályozástól, és évekig élnek még úgy, hogy gyakorlatilag minden percük méltatlan, vagy más módszerekhez folyamodnak, és fű alatt „szívességet” kérnek egy jó ismerőstől, esetleg, egy sorsfordító pillanatukban, minden maradék erejüket összeszedve, önkezükkel vetnek véget életüknek.

Ez minden érintettnek rossz. Ideje társadalmi vitát kezdeni arról, milyen módon lehet és kell szabályozni az aktív eutanáziát, ideje elkezdeni arról beszélni, mi történjen azokkal a gyógyíthatatlan betegekkel, akik nem a kegyes halált, hanem a méltó végstádiumot választják. Nem elhanyagolható ebben a vitában a hospice-ról beszélni, valamint arról, hogy az idősgondozással hányadán állunk – de ez egy másik cikk témája.  

Ezek a kérdések – és a velük való nem foglalkozás, valamint a jelenleg létező, rémes megoldások – éppen úgy a társadalom kórtünetei, ahogyan a kisebbségekkel és az elesettekkel való általános bánásmód. Amíg ezeket a kérdéseket nem oldjuk meg, nem lesz teljes az ország. Ezek nem marginális kérdések, megoldásuk össztársadalmi érdek. Olyan szemléletváltást igényelnek, amely egy mindenki számára élhetőbb országot eredményeznek. Ha valami nemzeti tragédia, akkor az az, hogy sosem merünk belevágni.

----------

A következő bejegyzésben részletesen írok arról, hol tart a világ, jelenleg hogyan szabályozzák az aktív eutanáziát az egyes országokban, és mit eredményezett ez.