A tavaly április 27-i alakuló sajtótájékoztató után – akkor még berlini lakosként, Németország egyik tevékeny kisvállalkozójaként és parányi, de rendkívül motivált, összetartó csapat munkaadójaként -, arról álmodoztam, hogy megérkezvén a magyar közéletbe, egy olyan világért dolgozom majd, ahol Nyugat-Európához hasonlóan, a társadalom minden tagja megérdemli, hogy a törvény és a többi ember őt szabadnak, egyenlőnek és felnőttnek kezelje. Bő félévnyi, nagyon kemény menetelés, számos interjú, cikk, blogbejegyzés, lakossági fórum és sajtótájékoztató után be kell látnom: épp ideje megérteni, hogy itt, Magyarországon – egyelőre -, egy átmeneti lépcsőfokért kell küzdeni. Az is szép dolog!

Ez az átmeneti lépcső nem lenne kevesebb, mint hogy a magyar társadalom olyan intézményekhez jusson hozzá, mint az alapvető jogvédelmi háló – melynek irodáihoz bármikor fordulhat az ember, ha szüksége van rá -, a magától értetődő, jól működő fogyasztóvédelem, a hatékony és ütőképes szakszervezetek, erős, valamint egymással szabadon versengő szervezetekből álló civil szféra. 

Ezek az intézmények állampolgári öntudatot és egyfajta általános tájékozottságot építenek fel – melynek keretében a többség tisztába kerül jogaival és kötelezettségeivel. Ezek a keretfeltételek juttathatnak majd el bennünket a következő szinthez: egészen addig, hogy megküzdjünk a magunk Nyugat-Európájáért. Egy ilyen országban érdemes egyenlő bánásmódról beszélni, jól értjük egymást, amikor esélyegyenlőségről, Európai Unióról, fenntartható fejlődésről, vagy környezettudatosságról beszélünk. Egy ilyen országban a nagykorú állampolgárok túlnyomó többsége számára nem kérdés, hogy egyéni szabadság kizárólag egyéni felelősségvállalás árán létezik.

Amíg Magyarország olyan súlyos problémákkal néz szembe, mint hogy négymillió ember él létminimum alatt, addig ezek e célok egykörös megvalósításának terve nem pusztán naivitás, de nyomorban élő honfitársainkkal szemben, nemes egyszerűséggel nem fair. Amíg hazánkban évtizedek óta nem látott betegségek bukkannak fel, mint a TBC, vagy a Hepatitis „A”, mert egyes területek annyira elmaradtak és elszegényedtek, hogy lakóik jószerivel az életben maradásért küzdenek (hiszen alapvető egészségvédelmi eszközök sincsenek már a kezükben), addig az elsődleges cél kizárólag ennek a gazdasági-társadalmi problémának a megoldása lehet. Amíg arra kényszerülnek családok, hogy a tizenöt éves, megesett lány megtartsa születendő gyermekét - mert ebből három éven át néhány tízezer forinthoz jut három generáció, akik negyven négyzetméteren nyomorognak - addig arról kell beszélni, hogy ezt a katasztrofális állapotot hogyan lehet megszüntetni.

Léteznie kell azonban egy olyan politikai formációnak, amely érez magában erőt arra, hogy ne csak addig lásson, hogy mindenkinek kenyér kell a kezébe és fedél a feje fölé. Ilyen szemléletmóddal örökre a paternalizmus káros örvénye húz majd bennünket egyre lejjebb. Tudnunk kell, hogy az ezredfordulót követő évtized a bolondját járatta a magyar társadalommal. Minden arról szólt, hogy ki tud nagyobbat mondani, vagy ki az, aki annak érdekében képes veszélybe sodorni a költségvetés egyenlegét - egyúttal páratlan magasságokba felszalajtani a GDP-arányos államadósságot -, hogy megnyerje a következő választást is. 

Magyarország nem csak négymillió szegény ember országává vált. Egy olyan országgá vált, ahol a kormányzati arrogancia olyan mértéket ölt, hogy egy miniszteri biztos száját az hagyja el: „annak kell szégyellnie magát, akinek nincs munkája”. Ez a kormány több embert sértett meg méltóságában három év alatt, mint a rendszerváltást követő összes kabinet együttvéve. Az orbáni politika kizárólagos célja az volt, hogy milyen módon tud egy szűk réteget gazdaságilag olyan helyzetbe hozni, hogy lehetőleg egész életében ne legyen gondja semmire. Ugyanakkor milliók élnek nyomorban, akiket Orbánék gyakorlatilag kriminalizálnak az elesettségükért.  

Egy ilyen borzasztó állapotban lévő országban senkit sem fog érdekelni az európai integráció, a folyóink tisztasága, vagy az a tény, hogy a nemzetközi piaci törvényeken és megújuló energiaforrásokon nyugvó, hosszú távú rezsicsökkentéssel – amely jelen pillanatban ugyan beruházásokat kívánna mind a befektetőktől, mind a magyar államtól, azonban - nem pusztán a természetet óvnánk, de gyermekeink, unokáink már jóval kevesebbet fizetnének a vízért, gázért, vagy az áramért.

Én azok közé tartozom, akik rendületlenül hisznek abban, hogy a célok, melyek megvalósításáért létrejött a Magyar Liberális Párt, nemesek. Úgy gondolom, véghez lehet vinni őket. Tudom, hogy rengeteg hit, akarat, munka és türelem kell hozzá. De ez egy hosszútávfutás. Törekvéseink pedig azt célozzák, hogy a hazánk újra felemelkedhessen. 

Jöjjön hát az első lépcső - az is szép feladat! És hogy ki lesz az, aki mindezt véghezviszi majd? A Liberálisoknál bőven akad olyan fiatal, aki a második sebességre kapcsoláskor még nem lesz harminc éves. Szerintem megérdemlünk egy esélyt.