Egy pár perc erejéig arra kérem az olvasót, hogy képzelje magát egy olyan országba, ahol az adófizetők pénzéből finanszírozott közszolgálati televízió a pártatlan tájékoztatás és a korrekt középen állás megtestesítője. Egy olyan médium, amely értéket közvetít, és amely valamelyest képes kultúrát vinni a magyar emberek otthonába, ha már a színház és a múzeum amolyan luxuscikké nőtte ki magát, amióta minden harmadik ember szegény ebben a társadalomban. Az én olvasatomban, ilyen a közszolgálati televízió.

Ma reggel úgy volt, hogy arról fogok beszélni az MTV Ma reggel című adásában, hogy az Orbán-kormány demográfiai forradalma megbukott. Kényelmetlen téma, ezt el kell ismerni, hiszen nem csak szociálpolitikai, de gazdaságpolitikai és esélyegyenlőségi vonatkozása is van, nem beszélve az ifjúsági- és oktatási tárcákról. Érinti a foglalkoztatáspolitikát - benne a munkapiac strukturális átalakítását -, érinti a felsőoktatást és a szakképzést, érinti a nemzetközi versenyképességet és a hazánkban jelenleg tapasztalható, általános bizalmatlanságot és bizonytalanságot. Ha miniszterelnök lennék, én magam sem beszélnék szívesen erről a tényezőkombinációról, és arról, hogy a született gyermekek számának esése mindössze következménye annak, hogy Magyarországon most nem jó élni.

Ehelyett arról beszélgettünk, hogy a Magyar Liberális Párt gazdasági főtanácsadója miért nevezte látszatsikernek a "statisztikai mutatók tárházával igazolt kormányzati sikerszériát", valamint hogy mi a véleményem Gyurcsány Ferenc öszödi beszédéről, és – most jön az őrület -: hol voltam én 2006 őszén, és pontosan mit csináltam.

A gondolatkísérlet, amelyre e sorok olvasóit invitálom, nem kevesebb, mint hogy képzeljük el együtt, miféle interjút adtam volna, ha a közszolgálati média valóban a közt, nem pedig a kormányt szolgálná, és a médiumot nem érintené éppolyan kellemetlenül az eset, mint magát a kormányfőt – már ha egyáltalán valaki is oda meri még adni neki a statisztikákat, amelyek arról regélnek, hogy valami nem sikerült. A kérdésektől most eltekintenék, álljanak itt most csak a válaszok.  

A kabinet – bár minden áron meg akar menteni mindent, ami él és mozog, és olyasmit is, ami nem (gondoljunk csak a megmentett nyugdíjakra, vagy a takarékszövetkezetekre) – ezúttal épp a születendő gyermekeket kívánta megmenteni. Mondhatni, éppen úgy sikerült, ahogyan a többi bajba jutott – és Fidesz-KDNP kétharmad hősies közbeavatkozására szoruló – személy, tárgy, vagy fogalom esetében. 2013 februárjában a miniszterelnök kiállt a nagyközönség elé, és azt mondta: Magyarország demográfiai fordulatra számíthat. Ekkor Orbán Viktor még politikai kérdéssé kívánta tenni a családalapítás és a gyermekvállalás kérdését.  A kegyetlen igazság azonban az, hogy 2013-ban minden idők második legrosszabb statisztikáját produkálta hazánk: mindössze 88.700 gyermek született, pontosan 1569-cel kevesebb, mint 2012-ben.  

Igazándiból engem nem afféle nemzethalál víziója aggaszt, sokkalta inkább azok a gazdasági mutatók és a látszatsikerek, amelyeken már nem tud úrrá lenni a kormányzati propaganda-gépezet: a gazdaság romokban, a befektetők menekülnek (és viszik magukkal több ezer ember munkahelyét), az oktatási rendszerre szavak nincsenek – legyen szó közoktatásról, avagy a felsőoktatási intézményrendszerről -, az ellátórendszerek hatékonysága és rugalmassága konvergál a nullához. Kivételt képeznek ez alól a magánóvodák és magánbölcsődék, ahol havi potom százezer forintért még idegen nyelveken is tanulhatnak a gyerekek. Mondhatni, ez az elmúlt két évtized teremtette, óriási társadalmi szakadék első állomása: mintha már 3 évesen eldőlne, kiből lehet vezérigazgató, vagy diplomata.

Nem bocsátkozom olyan kijelentésekbe, hogy ha Orbán Viktor egy évvel ezelőtt politikai üggyé kívánta tenni a születő gyermekek számát, akkor most, hogy látszik a romló tendencia, úgy volna illendő, ha kiállna, és elmondaná, hogy a kormányzat szociálpolitikája bizony megbukott. Arra viszont felhívnám a figyelmet, hogy ebből az országból 400.000 honfitársunk vándorolt ki, egy szebb, szabadabb, biztonságosabb élet reményében. Vágyták a szabadságot, vágytak egy olyan társadalmat, ahol nincsenek egyenlőbbek az egyenlőknél, és vágytak egy olyan munkapiacot, ahol az ember munkájának gyümölcse a tisztes megélhetés.

Ezeknek az embereknek a nagy része fiatal. A helyzet az, hogy születnek magyar gyerekek, csak nem idehaza. A 2012-es adathoz képest „hiányzó” 1569 baba nem óriási szám a 400.000 kivándorlóhoz képest. Mindössze 0,39%-uknak kellett, hogy gyermeke szülessen ahhoz, hogy a statisztikai adat legalább a 2012-es szintet elérje. Feltehetően ez teljesült is. 

Valóban nem a születésszám csökkenése miatt aggódom, hiszen ez európai tendencia, sőt, az egész fejlett világ problémája. Sokkal inkább aggaszt az, hogy egy olyan ország lettünk, ahol a fiatalok körében a legmagasabb a munkanélküliségi ráta. Olyan ország lettünk, ahol nem hiszik el az emberek, hogy a kemény munka, vagy a magasabb iskolai végzettség meghozza a gyümölcsét. Olyan ország ez, ahol a társadalom riasztóan nagy hányada számára még a jövő hónap sem tervezhető, nem hogy a következő néhány év.

A magyar fiatalok valójában racionális döntést hoznak akkor, amikor a bizonytalan jövő fényében nem vágnak bele a családalapításba. 

Messzire vezetnek a szálak, komplex intézkedéscsomagot igényelnek, ráadásul nem elég megteremteni a gazdasági és szociális hátteret, el kell érni, hogy a magyarok újra embernek érezhessék magukat ebben az országban. El kell érni, hogy a külföldre költöző fiatalok kalandnak, tapasztalatszerzésnek fogják fel a külföldi létet, amelyet aztán idehaza kamatoztathatnak - ne pedig ez legyen az egyetlen lehetséges forgatókönyvük arra, hogy hol élik le az egész életüket. Egy olyan országra van szükség, amelyben nem csak családot alapítani, de felnőni és élni is érdemes. A számok nem hazudnak: Magyarország most nem egy ilyen ország.