A tegnapi tüntetés egy szép történet lehetne. Szép történet lehetett volna, de még sincs jó szájízem. Nem csak a Lendvay utcai székháznál történt vandalizmus miatt. Nem csak a fociultrák miatt, akiket messziről meg lehetett ismerni fekete, kapucnis melegítő fölsőjükről, és arról, hogyan durvult el a tegnapi, békés tüntetés. Ők voltak azok, akiknek közük nem volt a József nádor térről érkező tömeghez: ők célirányosan a Fidesz-székházhoz érkeztek.

Néhány párttársammal úgy gondoltuk: a jelenlegi helyzetben nem engedhetjük meg magunknak, hogy "pusztán" az internetadó ellen tüntessünk. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy miközben magyarokat azért tiltanak ki az Egyesült Államok területéről (akiknek kilétét még mindig homály fedi), mert példátlan méretűre duzzadt a hazai korrupció, ezzel párhuzamosan pedig Navracsics Tibort az Európai Parlament illetékes szakbizottsága az eredetileg neki szánt tárca vezetésére nem tartotta alkalmasnak, mindezek tetejében még nyilvános, brüsszeli meghallgatás is kezdődött a magyar sajtószabadság csorbulásának ügyében. A meghallgatáson még az a néppárti képviselő sem állt ki a magyar kormányért, aki annak a pártcsaládnak az EP-frakciótagja, amelynek Orbán Viktor 2012 decemberéig maga is alelnöke volt. 

A nyilvános meghallgatást arra a napra tűzték ki, amikor az Európai Parlament plenáris ülésen tárgyalta hazánk ügyét. Az események alig egy hete történtek.

Ezek a Brüsszellel vívott harcok a kormány alapvető, rögeszmés gondolatából adódnak, miszerint, hogy hadakoznunk kellene egy olyan közösség ellen, amelynek többek között azt köszönhetjük, hogy felzárkóztatási támogatások és gazdaságfejlesztési célzattal, magyar vállalatokra elköltött, hallatlan mennyiségű (7000 milliárd forintnyi) transzfer érkezett hazánkba, mióta az Unió tagjai vagyunk. Ezek nélkül most 10 százalékkal lennénk szegényebbek. Amikor az EU – noha csak időlegesen – befagyasztja a magyarországi kifizetéseit, óriási pánik kerekedik – nem véletlenül -: hirtelen nincs, aki állná a számlát.

Az Uniónak jelenleg nincs helyettesítő terméke a magyarok számára. Függünk a közösségtől. Aki az ellenkezőjét állítja, nem mond igazat. Egy olyan országban, ahol 2013-ban a beruházási ráta még a pótlásra sem volt elég, ott szembeszegülni a beruházások legnagyobb finanszírozójával – s közben azt kommunikálni róla, hogy a közösség rosszat akar a magyar nemzetnek - egész egyszerűen érthetetlen, szűk látókörű és módfelett becstelen dolog.

Arról már nem is kezdek el beszélni, hogy az Európai Unió nem pusztán egy óriási pénztárca, amelyet az elmúlt tíz évben már magunk is kinyithattunk. Számos olyan kulturális, oktatási, társadalmi vívmánya van, amelyek értéke felbecsülhetetlen. Hogy csak egyet említsek, a legszemléletesebbek közül: mióta megnyílt az Erasmus-ösztöndíj lehetősége a magyar egyetemisták és főiskolások számára, Mosonmagyaróvárnyi fiatalunk látogatott uniós országokba, hogy olyan tapasztalatokkal gazdagodjon, amelyeket idehaza sosem szerzett volna meg. Ösztöndíjas státusszal, fejenként mintegy havi 100.000 forintot zsebeltek be az EU közös kasszájából Erasmus-hallgatók tízezrei, amely nyelvtudáshoz, kapcsolatépítéshez, tudáshoz, talpraesettséghez, ezeken keresztül pedig egy későbbi, magasabb ívű karrierhez segítette őket.

Ennek a nemzetközi szervezetnek a központja az, amelyet a magyar kormány az egykori szovjet vezetéshez hasonlít, miközben Moszkvával és az önkényuralmat, társadalmi szakadékot, oligarchák oázisát, fékek és ellensúlyok nélküli működést töretlenül építő Putyinnal barátkozik, valamint, közösködve az orosz medvével, olyan titkosított szerződést hoz tető alá, amely két emberöltőre kényszerpályára állíthatja a magyar gazdaságot.  

Ezek miatt is utcára kell menni.

És ezek azok az ügyek, amelyek alig egy-két ezer embert mozgattak meg eddig. Részben ezért a rossz szájíz. Nem értem, eddig miért nem jöttek? Eddig hol késett a több tízezres, fegyelmezett tömeg?

Ez az, ami miatt az egyik ismerősöm mondata – hallatlan szellemességgel, egyúttal érzékeltetve a helyzet drámaiságát – így szólt a kormány újabb, vérlázító tereléséről, az internetadóról: „amikor már nagyon büdös van, a kormány bevezeti a lábszagot”. Ez a Fidesz kottája. Hogy menjenek utcára az emberek az internetadó ellen, addig meg jól eltusoljuk a nemzetközi botrányainkat és a gazdasági problémáink sokaságát.

Ez az, amiért mi, a Liberálisok fiataljaival a tegnapi napon nem kizárólag az internetadó ellen tüntettünk. Tüntettünk a pálfordulás ellen. Tüntettünk az Európában elfogadhatatlanul kulturálatlan formában előadott nacionalizmus ellen, tüntettünk az épülő önkényuralom ellen, tüntettünk a példátlan mértékű hazugságáradat ellen, tüntettünk azért, hogy legalább egymásban, demokratákban tartsuk a reményt – ebben a jogállamiságtól megfosztott országban -: lesz még újra köztársaság.

Aztán előkerültek a fekete kapucnisok…

A hivatalos tüntetés végén, megjelentek olyan emberek, akik nem az Andrássy úton, nyugodtan, jókedvvel tüntetve vonultak végig a tömeggel.  Amíg megérkeztünk a Hősök terére, addig ez egy Európa-barát, jó kedvű, jogaiért kiálló, békés tömeg volt. Ezt senki sem veheti el tőlünk.

Amit elvettek a híradások, az minden, ami a Fidesz-székház épületén és kerítésén esett rongálás előtt történt: hogy itt utcára vonult 40.000 ember. Hogy itt nem lehetett átjutni a József nádor téren, de később a Hősök terén sem. Hogy itt az emberek egy újabb önkényes döntés ellen vonultak utcára, és hallatták a hangjukat.

Az öncélú rongálástól és a zavargásoktól elhatárolódom. De nem tudom elfogadni, hogy maroknyi huligán miatt újra arra kényszerüljenek jó érzésű demokraták, hogy a fal mellett osonjanak. Nem tudom elfogadni sem a rongálást, sem azt, hogy összemossanak bennünket valakikkel, akiknek annyit jelentett a tegnap esti tüntetés, hogy ki lehetett dönteni egy újabb kerítést.

Mi kedd este is ott leszünk. Tudjuk, hogy aki a demokrácia pártján áll, előbb, vagy utóbb, mindig a történelem jó oldalán találja magát. És ezért ott kell lenni. Tömegben. Békében.