A gerinc próbája a törés?

légy tölgyfa, mit a fergeteg
ki képes dönteni,
de méltóságos derekát
meg nem görbítheti”

Petőfi Sándor

Valahol, félúton elakadt a rendszerváltás utáni társadalmi fejlődés. Néha, mintha nem is egy nyelvet beszélnénk. Nincs párbeszéd ember és ember között, nincs konszenzuskeresés, nincs semmi, ami emlékeztetne bennünket arra: másként is lehetne. Az Európai Unióból időnként beszűrődő fényt elnyomja a magyarországi nacionalizmus és populizmus harsogása, és miközben százezrével élnek barátaink, családtagjaink, honfitársaink jól működő demokráciában – őket már a mindennapi életben nem zavarja az Orbán-kormány bűze -, mi nap mint nap arra eszmélünk ebben a kicsi országban: valami elromlott, de mintha nem akadna senki, aki megjavítaná. Mi magunk kellenénk hozzá, a társadalom.  

A szabad világ kongatta a vészharangot hazánkkal kapcsolatosan, négy éven át. Mi is láttuk, hogy baj van, de valahogyan mégsem született megoldás. Szóltak, amikor elfogadták az új alaptörvényt, szóltak annak negyedik módosításakor, amely alapvető emberi jogokat sértett, szóltak a médiaszabadság csorbulásakor, és szóltak az új választási törvény torzító hatása miatt. Szóltak a magánnyugdíjpénztár-vagyon elkobzása és eltékozlása miatt. A Fővárosi Közgyűlés antidemokratikus működése, a főpolgármester - ki tudja, honnan származtatott és mivel indokolt - vétójogával együtt, valószínűleg már meg sem lepné nyugat-európai társainkat.

orbán aliyev.jpgHarsog tőlünk Brüsszel és Washington, csak Moszkva hallgat elégedetten, amikor a magyar miniszterelnök újabb, oroszoknak jól jövedelmező üzletet megy nyélbe ütni a két ország között. Persze: az érdekalapú külpolitika – értékalapú helyett…

A Nyugat – pénzért cserébe - olyan „ostobaságokat” követel a magyar kormányzattól, mint a hatalmi ágak szétválasztása, nők és férfiak közti esélyegyenlőség, alapvető emberi- és állampolgári jogok biztosítása, a szegregáció felszámolása, vagy az uniós versenyt kiállni képes, működőképes piacgazdaság. Már-már közhely, hogy ha jelenleg kérnénk a felvételünket az Európai Unióba, azt elutasítanák, hiszen nem teljesítjük a koppenhágai kritériumokat. Keletről ugyanakkor számolatlanul jöhet a pénz – ők ugyan nem pirítanak rá egy autokrata vezetőre, kikezdhető hatalomgyakorlási módszerei miatt. Úgy néz ki, a kisebb ellenállás felé megyünk…

A Fidesz-kormány, pattanásig feszült társadalmi hangulatban fogant, és ebben nőtt fel. Hiába a „Békemenet”, a „nemzeti egység”, a „Nemzeti Együttműködés Rendszere” – csupa pozitív tartalmú kifejezés –, mind megteltek azokkal az indulatokkal, amelyek Orbán Viktort 2010-ben hatalomra segítették, s közben minden sorvadt el, ami konstruktív, haladó, hittel teli volt. Sokan azok közül, akik ilyenek voltak, már azok közt vannak, akik százezrével hagyták el az országot, és találtak új otthont egy jobban működő országban, ahol a hivatalokat nem a káosz jellemzi, ahol a kormányhoz nem kapcsolódnak oligarchikus körök, és ahol az adóhatóság feje nem középpontja egy korrupciós botránynak.

sósavas bácsi.jpgA legnehezebb feladat azonban mégiscsak ezzel a rettenetes légkörrel kezdeni valamit. Az emberek érzik, hogy nap mint nap hajlít a gerincükön ez a kormányzat. Sajnos nem volt egy épkézláb időszak a történelmünkben, amelyből állampolgári öntudatot lehetett volna tanulni, amely során beleivódhatott volna generációkba, hogy kérdezzünk, ha valamit nem értünk, szóljunk, ha valami nem tetszik, gondolkodjunk a minket körülvevő világról, és higgadtan, de határozottan küldjük el a kormányt, amely nem végzi jól a feladatát, vagy visszaél hatalmával… maradnak hát az elkeseredett próbálkozások. No meg, sok esetben a nyak ég felé nyújtása, a gerinc kiegyenesítése helyett. Nem az ő hibájuk. Mindkét mozdulat a határozottságot és az önmagunkért való kiállást hivatott mutatni. Az egyikben valódi erő van, a másikban átlátszó színjáték, ami a színész számára a legfájdalmasabb. 

Milyen is lehetne ez az ország, amikor milliók kénytelenek a Maslow-piramis alján kapirgálni – esélyt sem kapva arra, hogy valaha elérnek egy olyan szintre, ahol már nem a mindennapi megélhetésért való küzdelem tölti ki az idejük száz százalékát? Az emberek nagy hányadának szüksége van azokra a játszmákra, amelyek éreztetik vele: azért mégsem ő a tápláléklánc alja. Egy ilyen sokrétűen és gyalázatos módon leigázott társadalomban nem meglepő, hogy hajlított gerincű, megfeszített nyakú emberek, pillanatnyi „elégedettség” reményében próbálnak egymás fejére állni. Ez a viselkedés azonban meg még soha senkit sem vitt előrébb az útján. Ezen az ügyleten mindenki veszít.

Miközben még mindig kétmillió embernek esik jól hallani az MTI híreit: „a magyar kormányfő megvédte az országot Brüsszelben”, valahol fél úton sokan megfeledkeztek róla, hogy a nyakasság sosem helyettesíti a gerincességet. Előbbi tovább növeli a gyalázatos helyzetbe jutott társadalmunk milliónyi feszültségforrásának számát, utóbbi többször képes volt a történelem során arra, hogy diktatúrákat söpörjön el. Az elmúlt hetekben megjelenni látszott ez a régen látott viselkedésmód. Százezer ember ugyan nem vonult át az Erzsébet-hídon, de ez nem is lényeg. A fegyelmezett tömeg, a Budára hömpölygő apró fénypont-áradat az egész világnak megmutatta: itt, valami elkezdődött.

netadós tüntetés_1.jpgVan egy pont, ami után a társadalom gerince nem hajlítható tovább. Minden önkény uralta rendszerben túlcsordul egyszer a pohár. Ilyenkor két út van: vagy hagyjuk eltörni a gerincünket – ahogyan az ’56-os forradalmat követő megtorlás tette a társadalom jó részével -, vagy felismerjük, hogy a hátunk kiegyenesítése az egyetlen kiút a nemzeti gyalázatból. Egymás kezét fogva könnyebb.   

magánnyugdíjpénztár vagyon elkopzása.jpgKedd este újra tüntetünk. Én pedig egyre jobban remélem, hogy igaz volt, amit a Clark Ádám téren skandáltunk: „ez csak a kezdet”.