A minisztérium előbb ellehetetleníti a két tannyelvű iskolákat, azután bevezeti a kötelező nyelvvizsgát a sikeres egyetemi felvételire áhítozóknak. A múlt héten megjelenik, hogy érettségi nélkül mehetnének a szakmunkások egyetemre, ugyanakkor a szakképzésben részt vevőknek mindössze egyetlen matematika, egyetlen nyelv- és egyetlen informatika óra jut hetente – elképzelni is nehéz, milyen felsőoktatási intézmény az, amelyre ilyen órarenddel fel lehet készülni. Már csak hab a tortán, hogy az új felsőoktatási államtitkár ugyan szakmai egyeztetéseket ígért – talán nem ismerte még közelről a miniszterelnököt -, mára érdemi vita nélkül zárult le az őrület: a NAT-ot kéne megváltoztatni ahhoz, hogy valaki magántanár nélkül legyen képes teljesíteni az egyetemi felvételi követelményeit.

A fentiek csupán az orbáni oktatáspolitika elmúlt két hónapban tapasztalt ámokfutásának töredékei.

Ami a magyar oktatási rendszerben zajlik, nem fenntartható. A jövő évi költségvetés legnagyobb vesztese az oktatás: 126 milliárd forintot – a 2014-es összeghez képest nagyjából 10%-ot – von el a 2015-ös büdzsé abból a rendszerből, amely így is a szakadék szélén táncol. 

PISA- és OECD-felmérések tömkelege sorol átlagon alul teljesítő kategóriába bennünket, és mintha nem hallanánk meg az idő és a globalizált világ szavát: „fejlődni kell”, a közoktatási rendszerünk gyakorlatilag a ’60-as évek Magyarországához igyekszik visszatérni, amely bizonyítottan nem képes versenyképes munkaerőt kitermelni magából, hiszen a XXI. században egészen más elvárásokkal szembesül egy munkába álló fiatal, mint a szocialista diktatúra első, konszolidált évtizedében.

Amennyiben használható tudást biztosítanának a középiskoláink, akkor az egyetemek első évét nem felzárkóztatással kellene kezdenie felsőoktatási intézményeink nagy hányadának. Amennyiben ma használható tudást biztosítana a közoktatásunk, akkor nem a leghátsó sorban kullognánk az európai közösség tagjainak középiskolásait összehasonlító kompetenciateszteken. Amennyiben használható tudást biztosítana a közoktatásunk, akkor nem 1,5 nyelvet beszélnének a magyarok átlagosan (fele annyit, mint amennyit szlovén szomszédaink, vagy alig több mint fele annyit, mint a Baltikum országainak társadalmai).   

Az a folyamat, amelyet az Orbán-kormány elindított az elmúlt négy és fél évben, betetőzni látszik. Vannak társadalmi rétegek, amelyeket végleg elszakít a jelenlegi hatalom attól a lehetőségtől, hogy kitörjenek a szüleiktől örökölt financiális helyzetből, és (leendő) magasabb iskolázottságuknak köszönhetően lépjenek előre a gazdasági-társadalmi ranglétrán. A jelenleg körvonalazódó rendszer azt szolgálja, hogy aki nem képes az élbollyal tartani, mihamarabb veszítse el a rendelkezésre álló lehetőségek közül a legjobbakat, s maradjon neki egy biztos szegénységet jelentő opció. 

Aki teheti, menekül. De csak az teheti, akinek a szülei boldogulnak. Aki a nyomor miatt menne, gyakorlatilag egy Balassagyarmat-Budapest buszjegyet sem tud kifizetni. Hogyan lehetne így új életet kezdeni egy jobban működő országban, ha a szegénység olyan méreteket öltött hazánkban, hogy több millióan még a saját fővárosunkba sem képesek elutazni, saját lakhelyükről?

Az új szabályozás azt okozza, hogy a társadalom legfelsőbb rétege fogja magát újratermelni az egyetemeinken. Az elitgimnáziumokban tanulók, és a magánórákat finanszírozni képes szülők gyerekei lesznek azok, akik bekerülnek majd a felsőoktatási intézményekbe, amelyekről az új szabályozás azt a terhet is leveszi, hogy különböző képességű fiatalokat legyenek képesek eljuttatni odáig, hogy mindegyikőjük készen legyen az egyetemi záróvizsgára.

Értelmiségi családból érkező gyerekből nagyobb valószínűséggel lesz maga is diplomás - legalábbis eddig így volt, most már, sajnos koránt sem ilyen egyszerű a képlet. Az igazi kihívás ott kezdődik, hogy a rendszer képes-e különböző induló lehetőségekkel rendelkező gyerekekből éppen ugyanolyan sikeres felnőttet faragni.

Az állam feladata nem az, hogy egy szűk - társadalom többi tagjától egyre inkább elszakadó - kört segítsen hozzá ahhoz, hogy minél zökkenőmentesebb legyen az útja a gyermeknevelésben – gyerekeit ne zavarja nemzeti- és etnikai kisebbségből jövő, halmozottan hátrányos helyzetű poronty az osztályban, lehetőleg már a gimnáziumban hagyja le társait, hogy azoknak esélye se legyen utolérni őt -, hanem az, hogy esélyegyenlőséget biztosítson mindenki számára. Bőrszínre, nemre, anyagi helyzetre, korra, lakóhelyre való tekintet nélkül. Ahová a szülő már nem ér el - holott mindent megtesz - ott kell jönnie az államnak. 

"Ha neheztelsz azért, mert keveselled, amit a szüleidtől kaptál, gondolj arra, hogy valószínűleg az volt mindenük." 

Amikor nyugat-európai barátaink arról beszélnek, hogy az esélyegyenlőség része ma már, hogy kinek van hozzáférése a Google-szolgáltatásokhoz, mi megragadtunk ott, hogy az Emberi Erőforrások Minisztere törvénybe iktatja a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeket örökös nyomorba taszító szegregációt, és azt, hogy gyakorlatilag csak a leggazdagabb gyerekek tanulhassanak tovább. Sőt, ennél is tovább megy: az általános iskolában 4,25-ös átlagot hozni nem képes gyereket kitaszítja a gimnáziumból, a Nemzeti Alaptanterv szerint haladó diákot pedig a felsőoktatásból, hiszen az jelen pillanatban B1-es szintet határoz meg a 12 osztály elvégzése végére, amely alapfokú nyelvtudást biztosít, ugyanakkor a felvételihez már középfokú nyelvvizsga szükséges.

Mindezek alapján nem túlzás azt állítani, hogy Orbán Viktor kormánya évtizedekre előre követ el bűnt azok ellen a generációk ellen, amelynek tagjai még fel sem nőttek, de ha ez így megy tovább, olyanok ellen is, akik még meg sem születtek. Aki megtagadja az esélyegyenlőséget és az egyenlő bánásmódot az általa vezetett ország polgáraitól, nem érdemli meg, hogy európai miniszterelnökként tartsák számon. Szerintem lassan már nem is teszi senki.