Végig kell menni az úton

Várady Zsolt kiszáll a MostMi! szervezéséből. Bár máshogyan szállt volna be! Nem baj, ha kezdeti gyermekbetegségek övezik az utat, ami épül. Ez minden járatlan ösvény esetében így van. A probléma az, hogy nem látszódik út, ami elkezdett volna épülni, és közben a szónokok éppen az út nem létét kérik számon kormányon és ellenzéken. A társadalom gondolkodó része pedig pont abból nem kér, hogy hiteltelen, súlytalan emberek gyömöszöljenek le mindent a torkán. Ha azt hirdeti valaki, hogy egészségesen kell élni, nem aludhatja végig a reggeli futásra szánt időt, és nem mehet az esti edzés helyett kocsmázni. Ha megteszi, csődbe jutott a projekt.  

Ezek az utak is egyetlen lépéssel kezdődnek, mint bármely más, és nem szabad az első méter után össztüzet zúdítani a lelkes vándorra. Jól kezdődött, de mostanra sajnos nem látszódik, hogy a társaság tudná, hol is a B-pont, ahová el kíván jutni. Így pedig nem lehet célba érni. Ha négy-öt út vázolódik fel egyetlen tüntetés alatt a színpadon, amelyek ütik egymást, akkor ott nincs egyetértés. Maximum értő elfogadás a csoporton belül, ami – tekintve a hazai viszonyokat – önmagában is elismerésre méltó, de eredményre nem vezet, mert koherens kép nem rajzolódik ki, amelyért el lehet kezdeni dolgozni.

netadós tüntetés_1.jpgAhogy járok-kelek Magyarországon, egyre több helyen mutatja meg magát, hogy a Tárki 2009-ben, „A gazdasági felemelkedés társadalmi-kulturális feltételei” címmel végzett kutatása - amely azt állapította meg, hogy hazánk társadalmának értékrendszerét bizalomhiány, normazavarok, igazságtalanságérzet és paternalizmus jellemzi - sajnos ma még szomorúbb képet mutatna.

A kutatás fő megállapítása, hogy „a magyar társadalom a nyugati keresztény kultúrkör szélén, egy zárt, magába forduló társadalomként helyezkedik el”. A világ értéktérképén nagy hasonlóságokat mutatunk olyan országokkal, mint Moldova, Bulgária, Ukrajna, vagy Oroszország. A tanulmány megállapításai azt mutatják, hogy hazánk társadalma súlyos anomáliákkal küzd, amelyeket az tudna feloldani, ha javulna az egymásba és intézményekbe vetett bizalom, az egyéni felelősségvállalás tudata, valamint visszaszorulna a paternalista állam igénye.

Ebben a társaságban megvannak a puzzle elemei: megvan Nyugat-Európa igénye, a felelősségvállalásra való hajlam, a paternalista állam elutasítása, az egyéni szabadság igenlése és az egymás iránti, kölcsönös elfogadás szemlélete. A bizalomhiány azonban itt is felütötte a fejét. A tüntető tömegek egyre kevesebb bizalmat szavaztak a szervezőknek, a csodavárás és a második pillanatban csodát mégsem hozókra való legyintés pedig felőrli az embert – főképp, ha építménye nem nyugszik biztos alapokon, és még saját társaságában sem jut egykönnyen dűlőre.

varady_zsolt.jpgNehezen várható el a magyaroktól, hogy merjenek még hinni, vagy bízni bármiben is, figyelembe véve az elmúlt két évtizedet. A helyzet azonban még súlyosabb, hiszen az elmúlt kétszáz év folytonosan letört polgárosodási kísérleteinek malomkövét cipeljük a lelkünkben. A „bizalom felépülése és leépülése nem szimmetrikus folyamatok. Miközben a leépülés szórványos negatív tapasztalatoktól is megindul, addig a bizalom felépüléséhez pozitív, egymást szisztematikusan megerősítő tapasztalatok tömege szükséges.” – áll a Tárki tanulmányában. Egy elfogadó közeg, egy önmagával tisztában levő és békében élő emberek alkotta csoport képes arra, hogy egy önmagában nem, vagy csak minimálisan bízó embert megtanítson hinni abban, amit csinál, és bármi történik is, véghezvigye, amit eltervezett. A hazai néplélek éppen ennek az ellentéte, és ez szétzúz mindent.  

A sikeres emberek, a sikeres cégek nem attól termékenyek, hogy nem érte őket kudarc, hanem attól, hogy mindegyikből felálltak. Az egymás szétszedése, a folytonos gáncsoskodás, a potenciális szövetségeseink csírában való elfojtási kísérletei…, és hosszasan sorolhatnám, mind azt célozzák, hogy a közös cél egyre homályosabbá váljon, és hogy akiben volt, vagy van újító szándék, minél gyorsabban felejtse el, hiszen "itt úgysem változik soha semmi".

Ha a Lajtán túli világban egy tizenéves azt mondja: "könyvet írok", vagy "körbe utazom a világot, mert búvároktató és teniszedző is leszek, és valamelyikből minden országban meg tudok majd élni”, a felnőttek azt mondják neki: "ragyogó ötlet, hajrá!" Idehaza meg azt: "inkább keress magadnak valamit, amiből meg lehet élni, és ne álmodozz". Amíg a közösségeink és az emberek maguk is, minden áldott nap azzal találkoznak, hogy nincs egy ember, vagy egy másik csoportosulás, amelyik nem azzal a célzattal közeledik feléjük, hogy szétverje, hanem hogy építse őket, valóban nem történik majd semmi változás. Amíg az önmeghatározás azzal kezdődik, hogy mi nem vagyok, és kikkel nem szeretnék lenni, nincs építkezés.

Az összefogás nem arra kell, hogy irányuljon, hogy az asztalába kapaszkodó, közéletből kiesvén önmagával semmit sem kezdeni tudó embereket megmentsük, és betoljuk a különböző testületekbe, hanem arra, hogy végre kezet nyújtsunk egymásnak. Mi, akik mindannyian ugyanazt akarjuk. Amíg ilyen állapotok uralkodnak, addig sem érdekelhet, hogy máshogyan indulnánk el, ha stabil, senkit sem diszkrimináló jogrendszer és demokrácia venne bennünket körül. Ha a közhatalom valóban a jognak vetné alá magát, nem pedig fordítva.

keszenleti_rendorseg_az_okotarsnal.jpgMajd ha megteremtődött a jogállam, majd ha felszámolásra került a tiszta versenyt korlátozó törvények és rendeletek sorozata, majd ha a szegényekre nem úgy tekintünk, mint statisztikai adatokból eltüntetendő „hibákra”, hanem mint gazdaságpolitikai feladatra, és mint emberekre, akik mi magunk is lehetnénk, csakhogy a meg nem valósuló esélyegyenlőség miatt sajnos nagyon apró a felelősségük abban, hogy olyan a helyzetben vannak, amilyenben. Nekünk - szerencsés kisebbségnek - abban van felelősségünk, hogy hozzájáruljunk egy olyan Magyarország megteremtéséhez, amelyben a jól jövedelmező, fontos pozíciókért már azokkal is meg kell majd küzdenünk, akiknek a szüleik egy Budapestre tartó vonatjegyet sem voltak képesek megvásárolni. Utána lehet arról beszélni, hogy ki hogyan kívánja megoldani a gazdasági-, politikai-, diplomáciai- és szociális korrekciót.

ungarn_is_keine_republik.jpgA kérdés marad: képes-e a magyar társadalom változni? Amíg ez megválaszolatlanul áll, szüntelenül ugyanabba a zsákutcába hajtunk majd be, amely olyan üzenetekkel van kitáblázva: „minden rossz, ami eddig történt”, „semmit és senkit nem akarunk önmagunkon kívül meglátni egy új ország építésében”, „ti elrontottátok (bárkik legyetek is), de mi majd megcsináljuk” „erre menjünk, nem inkább arra, vagy mégis erre, de itt egy negyedik irány is”. Majd végül, a „most mi legyen?” táblánál, már annyi sok visszahúzó tényező, annyi sok támadás és becsmérlő szó érte az éppen aktuális betérőt, hogy ő is az Y fordulás mellett dönt, míg végül, az utcából kihajtva, szomorúan konstatálja, hogy a stoptábla mellett, egy összeeszkábált tákolmányon, ott áll néhány, krétával firkantott kérdés: „miért hagytad, hogy elbizonytalanítsanak?” „szövetségesekkel könnyebb lett volna” „aki mindenkit elutasít, magára marad – így nem lehet problémákat megoldani”.

Egyetlen üzenet hiányzik csupán: „szemléletváltásra van szükség”. Ezt nem lehet táblákra írt üzenetekkel megoldani. Ennek belülről kell jönnie. 

paragrafus_emberekbol.jpg