A hétvégén egy féléves kisbabát kidobott az apja az ablakon. Az állítólagos „indíték”: az édesanya azt állította, nem az övé a pici. Az anya hónapok óta mondta a hatóságoknak, hogy rettegésben él, a rendőrség azonban nem tett semmit. Pontosabban, amit tett, édeskevés volt. Megvolt ugyan a történelmi pillanat, amikor a társát folyamatosan zaklató férfit elzárásra ítélhették volna, de egy év fogház helyett két év felfüggesztett lett a vége. Szakértők szerint a bíróság hibázott. Szerintem ebben nyakig benne van a társadalmi morál és az, hogy évtizedek óta nem kezdünk semmit a családon belüli erőszakkal. Gyalázat, ami zajlik.

A néhány napja elkövetett csecsemőgyilkosság hírére szakértők nyilatkozatainak garmadája jelent meg. Jó volna, ha végre lenne foganatja annak, amit mondanak: a családon belüli erőszakot nem csak papíron kell komolyan venni. Az édesanya a kiérkező rendőröknek azzal a kérdéssel esett neki: „miért engedték ki, ha nem volt jól?” A gyerekgyilkost ugyanis december 16-án őrizetbe vették zaklatásért, de az előzetes letartóztatás 30 napos határideje előtt pár nappal, január 10-én kiengedték. Érdemes elemezni a mondatot: „nem volt jól” – tehát voltak neki „jó” és „rossz” korszakai. A „rossz korszak” ezek szerint azt jelentette, hogy verte a feleséget, rettegésben tartotta a családot, és egy néhány hónapos csecsemő bántalmazásától sem riadt vissza.

A férfi tört már a baba életére, de a nagymama akkor még közbelépett. A szombati gyilkosság elkövetőjét ekkor gyorsított eljárásban egy év fogházra ítélte a bíróság, azonban a bíró ezt két évre felfüggesztette, és indulatkezelési tréningre kötelezte a későbbi gyilkost. A család hiába élt rettegésben, és hiába kereste a hatóságokat, segítséget gyakorlatilag nem kaptak senkitől. Szakértők szerint a gyilkosságért felelőssé tehető az eljáró bíróság is, amely még a férfi láthatási jogát sem vonta meg, és – tévesen – abból a feltételezésből indul ki, hogy a letöltendő szabadságvesztés csak tovább szítja az indulatokat: a büntetés leteltével még kegyetlenebb támadásokat intéz majd a frissen szabadult elítélt.

Szakértők azt mondják a jelenségről, hogy az erőszakos cselekmények elkövetői másként gondolkodnak a családról, mint a normális emberek. Családtagjaikat saját tulajdonukként fogják fel, akik fölött szabadon rendelkezhetnek. Ezt a mentalitást – állítja az egyik nyilatkozó szakértő - sajnos támogatja a társadalom is: a családfő kifejezés alapvetően első helyre helyezi a férfit, és jól érzékelhetően megengedőbb az apával, aki alárendeltként kezeli a többi felnőttet és a gyereket a családban. Ez a mentalitás megjelenik a hatóságok ügyintézésében is.

A gyilkosság után jelent meg arról a menedékházról egy összeállítás, amely nyitott kapukkal fogadja az otthonról menekülő nőket és gyerekeket, akik sok esetben, egy szál pizsamában és papucsban surrannak ki az ajtón, hogy elkerüljék a mindennapos életveszélyt. Sokan elképzelni sem tudjuk, milyen létben tartanak családfők, apák, mostohaapák gyerekeket, élettársakat, feleségeket. A nemi erőszak is mindennapos jelenség, sőt, a nevelőapától megszült három gyerek után menekült fiatal nő is arról számol be, hogy éveken át nem tudta eldönteni, menjen-e, vagy maradjon. Tudta, hogy nem lehet így élni, de az utolsó csepp a pohárban mégiscsak az volt, amikor legnagyobb gyermeke azt mondta neki: „anya, félek”. Ekkor jöttek csak el otthonról.

A szakértői véleményekről bővebben itt lehet olvasni. Én azonban másról szeretnék beszélni. Többek között arról, hogy országgyűlési képviselőkről derül ki folyamatosan, hogy rendszeresen bántalmazzák feleségeiket, gyermekeiket, és a közvélemény nem mozdul, sőt, sok esetben az volt a reakció, hogy „lehet, hogy veri a feleségét, de attól még lehet jó képviselő”. Olyan mondatok hangozhatnak el, hogy „édes lányom, a gyerekek miatt gondold meg, hogy véget vetsz-e a házasságodnak”, de hiszen éppen a házasság az, amely mindennapos terepet biztosít az agressziónak és mind az anya, mind a gyerekek rettegésének. Ilyen helyzetben nincs mit meggondolni. Ha a gyerek bemegy az iskolába, vagy az anya a munkahelyére, és azt a kérdést szegezik neki, hogy „de hát mit tettél, hogy így megvert?”, ebben az országban nagyon súlyos problémák vannak.  

Az elmúlt kétszáz év folytonosan letört polgárosodási folyamatai azt hitetik el az emberekkel, hogy velük mindent meg lehet tenni. Néhányak pedig - ebben a gyalázatos társadalmi helyzetben, amelyben szinte minden emberi interakció tovább növeli a feszültséget ember és ember között -, egész egyszerűen képesek minden agressziójukat akár egy csecsemőn kiélni.

Addig nem fogjuk tudni megváltoztatni ezt a társadalmi hozzáállást, amíg ehhez asszisztálnak a hatóságok. Amíg megjelenhet olyan rendőrségi videó, amely szándéka szerint megálljt kíván parancsolni a nemi erőszaknak, és ezt olyan módon teszi, hogy a fiatal lányokhoz szólva azt mondja ki: „tehetsz róla, ha megerőszakolnak”, addig semmit sem lehet várni. Addig, amíg a fiatal anya azzal keresi fel a hatóságokat, hogy rettegésben él, és ugyan kisbabája életére is tört már házastársa – amely a bíróságon be is bizonyosodik -, de még csak a távoltartás ötlete sem merül fel, addig mindenfajta előrelépést elfelejthetünk.

Ha az apa láthatási jogát előbbre valónak tartja a bíróság, mint a gyermek biztonságát, akkor számolnia kell azzal, hogy súlyos, maradandó károsodást szenvedő gyerekek ezrei nőnek fel folyamatosan. Vagy éppen nem nőnek fel. Mert meghalnak. Hat hónaposan, négy évesen, egy évvel az érettségi előtt… mindegy. Miközben a magyar kormány az abortuszt - módfelett álszent módon - az „élet védelmében” korlátozni kívánja, szemet huny a kapun belüli brutális erőszak fölött.

Nagyon úgy tűnik, hogy a magyar rendőrség és bíróság az esetek túlnyomó részében, puszta játszmának fogja fel az otthoni eseményekről való beszámolót, amely az apán való bosszúállást célozza. Ha a bántalmazottal szembeni fenntartások akkorák, hogy miattuk a valós helyzetet feltárására sem képes a rendőrség, vagy a bíróság – holott Európa szebb napokat látott felén erre szakértők egész sora áll rendelkezésre, éppen a bántalmazott védelme érdekében -, addig, azt kell, mondjam, hogy a lila foltokkal a testén vallomást tevő nő ártatlanságának vélelmét dobja sutba a vallomást rögzítő hivatalos személy, aki ügyintézésében végig fenntartja a nő hazugságának eshetőségét, miközben nyilvánvaló jelek vannak ennek ellenkezőjére.

Vérlázító, ami zajlik. A legszomorúbb, hogy ehhez nem csak a törvény és nem csak a hivatalok, de a társadalom is asszisztál. A társadalom szemléletmódjának változása nélkül pedig, a 12 éve családi erőszak ellen kidolgozott stratégia nem ér egy fabatkát sem. Ha így marad, nem ez a baba volt az utolsó, akinek egyik szülője úgy vetett véget életének, hogy annak előjelei ellenére, a hatóságok némák és tétlenek maradtak.