Arról, hogy mit gondolok a tapolcai eredményről…

Mindhárom oldal beveti a „csodafegyvert”, a „nép fiát”. A tanárt – aki iskolaigazgatóként szolgálja sajátjait -, a mentőst – aki nagycsaládos, és szolgálatával végigjárta az egész egészségügyet -, a munkást - aki a műszak után továbbtanult, és mérnök lett belőle.

Mindenki hozza a formáját. A fideszes fejlesztési pénzek megvonásával és konfliktusok sokaságával riogat, ha nem ő nyer. Pad Feri végigment az úton, amelyen a sajátjait szolgálhatta, és most ezt folytatná, ha bekerül az országgyűlésbe, Rig Lajos – "a tisztesség lován vágtató igaz, többgyermekes magyar" – „végre változást” ígér, s csak pletykák beszélnek az SS-tetoválásról, ami valahol a bőrét „díszíti”. Még az is lehet, hogy nem igaz.

Csetlő-botló mondatok, Rignél fájó nyelvtani hibák - mint aki sosem hallott az ikes igékről -, Pad pedig izgulós, és nem nagyon beszélt még tömeg előtt, Fenyvesi meg csak úgy kiáll, és beleteszi a kampányfilmjébe azt a Kósa Lajost, aki másfél millióért volt Rolling Stones koncerten a minap – teljesen átlagos kampánynak ígérkezik. Persze, minden relatív.  

Egyet az elejétől tudunk: az emberek abba a rubrikába teszik az ikszet, amely mellett az erőt érzik. Abba tették Újpesten, abba tették Veszprémben, és semmi sem jelzi előre, hogy ez ne így történne Veszprém megye 03-as számú választókörzetében. Tudjuk, hogy az a jelölt fut be, akinek a választók elhiszik, hogy meg tudja verni a Fideszt. Világosan látszott, hogy senkit sem érdekel az újpesti jelölt MSZMP-s múltja, életkora, vagy az, hogy találni talán nála fiatalabbat, életerősebbet, és talán még rátermettebbet is: elsöprő győzelmet aratott – MSZP-s logóval a neve mellett. Aztán érkezett Kész Zoli, szinte a semmiből – csak a hozzá már picit közelebb állók tudják, hogy mekkora békés harcos ő, aki az USA-t keresztbe-kasul végigautózza, hogy 11.000 kilométert vezetve, előadásokat tartson a magyar demokrácia rettenetes helyzetéről, miközben tankönyvek szerzője, és nyugat-európai egyetemek rendszeres meghívottja -, s gyakorlatilag megalázza a kétharmadot. De valóban kevesen tudják igazán: nem akárki nyert februárban…

Tudtuk, hogy nincs recept. Tisztában voltunk vele, hogy egyetlen recept van, és az nem más, mint az erő receptje, ami a Fidesz legyőzésének képességét jelenti a választók szemében. Minden egyéb „fűszert” az egyéni választókörzet társadalma határoz meg. (Milyen jó a plurális demokrácia: a kínálat kénytelen a keresletet kielégíteni. Ebben a körzetben a helyi „egy közülünk” embert szippantja be a piaci vákuum.) Világos, hogy a kormány rossz úton jár, és az is, hogy ez talán túl későn, a 2014-ben besöpört három győzelem után vált világossá a nagy többségnek. Érzi ezt a narancsoldal is, bevet hát mindent – természetesen a közmédián keresztül. Beveti, hogy Pad Ferenc 800.000 forintot keres havonta, állítja, hogy felelős a vörösiszap-katasztrófáért, és ki tudja még, mi mindent: felvitte az Isten a Pesti Srácok dolgát, szinte minden M1 Híradó őket idézi, ha demokrata ellenzéki jelölt „kínos ügyeiről” van szó.  

A Fideszt nem kell megverni. Megverte már saját magát. Egyvalamire nem gondol csak: hogy a Jobbik jelöltje képes lesz egyéni körzetet nyerni. Taktikus lett volna rögtön az elején Riget támadni a közvélemény kutatások alapján, ez mégsem történt meg. Valószínűleg azért, mert senki sem tudta elképzelni, hogy egy neonyilas párt jelöltje egyéni képviselőként beülhet a parlamentbe, 2015-ben. Azt már csak mellékesen jegyzem meg, hogy a Fidesznek jobb, ha a jobbikos veri meg, mintha a baloldali.

Ott áll a választópolgár, és kit választ? Valakit, aki tényleg a nép fia, és nem keres közel egy milliót. Olyat választ, aki nem okozta a vörösiszap-katasztrófát, és főképp olyat, aki nem korrupt, de leginkább ugyanazt mondja, mint a fideszes, csak talán a zsidózásai és a cigányozásai erőteljesebbek. No meg, „ő még nem kapta meg a lehetőséget sosem, változásra meg szükség van, mert azért ez már tarthatatlan, ami itt van, ez a korrupció, meg nem pontosan tudom, ki az a Simicska, de megmondta, hogy ez az Orbán egy geci, szerintem is…” – mindannyian találkoztunk már ezekkel a mondatokkal.  

Sok minden törvényszerű volt. Egyvalaminek nem szabadott volna megtörténnie: hogy egy újfasiszta párt a modernitásával győzzön le egy szocialista-szociáldemokrata közös jelöltet, mert az utóbbi mögött dolgozó gépezetben kevesebb modernitás és lendület van, mint az én édes-kedves, drága jó nagymamámban, aki 75 évesen egyre kevesebbszer kászálódik be a valódi mozgássérült igazolvánnyal ellátott Daewoo Matizba. No meg még valami dolgozott a jobbikos jelölt mögött: ők az egyedüliek a mezőnyben, akik el tudják hitetni a választókkal, hogy képesek volnának mit kezdeni ezzel az országgal, amennyiben hatalomra jutnak. És sajnos a tény, hogy a gondolkodó emberek tudják, hogy ez egy szemen szedett hazugság, nem változtat a választási eredményen.

A választás megmutatta, hogy ez a jó ideje szürke ködben botorkáló társadalom hajlandó elnézni a horogkeresztek, a gyűlöletbeszédek, az SS-jelvények és a Duna parti cipőkbe való beleköpések fölött, cserébe azért, mert valaki odavet neki egy morzsát a saját, nagyon is jól megformált jövőképéből. Jobbára ez abban merül ki, hogy „ezek ülni fognak, és nem lesz többet lopás” (miért is kéne lopni, amikor Putyin pénze elég mindenre – mondaná a túltájékozott újságolvasó, de ilyenből azért nincs túl sok), ennél többet nem is akar most a nem pusztán kalandvágyból itthon ragadt hazánk fia.

És hogy tanulság? A hasztalan közhelyek puffogtatása minek? Egy biztosan tudható: jövőkép nélkül nem lehet politizálni. Erő nélkül sem. De becsület nélkül még úgy sem. Hol vannak ezek az emberek a becsülettől, akiknek rendjén való Radnóti könyvet égetni, vagy azt mondani egy 80 éves holokauszt-túlélőnek egy bírósági tárgyaláson, hogy „Auschwitz”? De nem elég becstelennek lenni, annak is kell látszani. Ez az, ami valami hihetetlen profizmussal marad rejtve a Jobbiknál. Ha azt hisszük, hogy mindenkinek világos, hogy Vona Gábor miért ölelgeti a kölyök vizslákat, szerintem nagyon tévedünk. Ha azt hisszük, bárkit is érdekel Rig Lajos – vagy létező, vagy nem létező – SS-tetoválása, szerintem néhány százezer embert leszámítva (beleértve önmagamat), senkit. Sőt, bármilyen fájdalmas is leírni, minduntalan visszajutok ahhoz a párbeszédhez, amin nem tudok nevetni: „Van maguknál antiszemitizmus?” „Nincs, de igény, az volna rá.” Eszméletlen, hogy hányan mondják manapság azt a fülem hallatára: „de már nem olyan radikálisok.”

Tökös legények ezek egy olyan világban, ahol generációk nőhettek fel őszintétlen történelemoktatás, és felelősségvállalás szikrája nélkül. Ha a fentiekkel nem kerülünk tisztába, akkor el fogunk veszni a „láttátok, hogy néz ki a jobbikos, aki nyert, már csak a Hitler-bajusz hiányzik róla”, és az ehhez hasonló mondatok erdejében.

Az érdekli az embereket, hogy ezek menjenek már végre a búsba. Meg az, hogy jöjjön valaki, aki majd nem ezt fogja csinálni, mint ezek. És nem árt, ha erőt is mutat.

Hosszasan lehetne fejtegetni, hogy mi az erő. Európában ez a II. Világháború óta a gazdasági fejlődéssel és a tartós békéért folyó, közös, eredményes küzdelemmel írható le. Azzal, hogy egységet találunk a sokszínűségben, mert így többet tudunk létrehozni, közösen. És hogy milyen az, amikor egy olyan erő jut hatalomra, amelyik a saját szabadságát a másik szabadságának korlátozásán keresztül érzi kiteljesedni? Ezt már 1933-ban láttuk. Berlinnek hívták a várost, nem Budapestnek, ez kétségtelen.

Nem azon kell gondolkodni, hogy kérünk-e ilyet, hanem hogy a következő két évet képesek vagyunk-e arra fordítani, hogy ennél jobb alternatívát kínáljunk. Nem olyat, amit magunk jobbnak gondolunk, hanem olyat, amely annyira komplexen felépült, annyira lendületes, és annyira hihető, mint az övék. Mert azzal találom szembe magam nap mint nap, hogy a közéletben hiába van néhány őszinte ember, minden hangjuk mögött hazugságot sejtenek az emberek, amit csak kiejtenek, vagy leírnak. Idáig el kellett jutni. Ezzel is szembe kell nézni.

A körzet feladta a leckét. Kérdés, hogy maradunk-e egy olyan világban, ahol mindenki a saját pecsenyéjét sütögeti, a sikeres embert mázlistának bélyegezzük, akinek több van, mint nekünk, azt szemétládának, hiszen „biztosan becstelenül jutott hozzá”. Kell-e nekünk egy olyan ország, amelyben a törvénysértő-megúszót menőnek, a becsületest meg - aki meg nem jut egyről a kettőre - lúzernek tituláljuk?

Ha valóban képesek vagyunk európaiként élni és gondolkodni, akkor a hozzánk hasonlók talán csatlakozni fognak ehhez a kezdeményezéshez. Ha meg nem, akkor civil szervezetek által szervezett klubokban beszélik ki, hogy mekkora szerencsétlenek vagyunk, akik a Jobbik kezére játsszák a hatalmat. De egyben közösek leszünk: szánkra tapasztott kezekkel nézzük majd 2018-ban a képernyőt, amikor leütik a kalapácsot, hogy Jobbik-Fidesz koalíció alakulhat. Akkor már késő lesz.