Tegnap két brutális bűncselekmény látott napvilágot, amelyek a közelmúltban (az egyik egyetlen napja) történtek, és ugyan úgy tűnhet, jobb nem belegondolni, hány olyan történt, amelyről sosem értesül a nyilvánosság, ez a gondolat mégsem helyes. Nem csitul ugyanis a nők elleni erőszak hazánkban. A családon belüli erőszak elenyésző hányada jut el a bíróságig, többségük csak akkor, amikor az áldozat belehal a bántalmazásba, vagy súlyos – esetleg maradandó – sérüléseket szenved. A politikai origótól jobbra található pártok pedig ölbe tett kézzel nézik mindezt. Orbán Viktor ebben a témában (is) jó szövetségesre lelt a szélsőjobban.

Az egyik sokkoló bűncselekmény egy Szegedtől 25 kilométerre fekvő településen, Forráskúton történt, ahol egy férfi megerőszakolt és brutálisan meggyilkolt egy nőt. Tettes és áldozat születésüktől fogva ismerték egymást: hasonló helyzetük és sorsuk összekötötte családjaikat. Nem voltak egy pár sosem. A férfi szexuálisan közeledett a nő felé, aki ezt visszautasította. Erre a férfi fojtogatni kezdte a nőt, megerőszakolta, majd órákon át tartó kínzás után agyonverte egy kalapáccsal. A holttestet a kertjében álló ólban, egy éhen halt disznó mellett rejtette el.

A másik drámai esemény tegnap történt. Egy 76 éves nénit egyetlen ütéssel kiütött egy férfi, az egyik buszmegállóban, a Keleti pályaudvar tőszomszédságában. Nincsenek illúzióim: aki ezt megteszi, fényes nappal, szemtanúk kereszttüzében, magára zárva a lakásajtót, ugyanígy megcsinálja – bármely családtagjával.

Az Isztambuli Egyezmény sokkal több annál, mint aminek elsőre látszik. Nem pusztán a kényszerházasságot, a kényszerabortuszt, a csonkítást, a zaklatást, a fenyegetést, a nemi erőszakot és a fizikális erőszakot nevesíti, és kötelezi a ratifikáló országokat e bűncselekmények visszaszorítására. Ennél tovább megy. Tartalmazza ugyanis a társadalmi nem kategóriáját (ez lényegében a gender fogalom), amely azért fontos, mert bizonyos szerepek vagy viselkedési formák mély társadalmi elfogadottsága hozzájárulhat a nők elleni erőszak elfogadásához. (Ilyenek azok a gondolatok, hogy a „férfiak természetüknél fogva versengőek, míg a nők kompromisszumkeresők – időnként tettlegességig is fajulhatnak ezek a versengések, egy férfinál nincs ezen mit meglepődni”, „a férfiak részéről természetes az erőszak, hiszen ezt hordozzák magukban ősidők óta”, „a nő a férfi hátországa, nem karrierépítésre született”… és hosszasan sorolhatnám tovább.)  

Az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének is szilárd álláspontja van a nők elleni erőszak visszaszorításának ügyében. Ennek a testületnek több magyar kormánypárti politikus is tagja, éppen ezért érthetetlen és elfogadhatatlan, hogy 2014-ben, a Fidesz, a KDNP és a Jobbik közös akaratával, a magyar országgyűlés leszavazta az egyezmény ratifikációját.

A nők elleni erőszak a nők negatív diszkriminációjának legszélsőségesebb formája. Számos felmérés – köztük a Világgazdasági Fórum évenkénti jelentése - bizonyítja, hogy hazánkban súlyosabb a nők megkülönböztetése, mint az európai kultúrkörben. Nem csak az átlaghoz képest kerültünk a szégyenpadra: a helyzet addig súlyosbodott, hogy 2013-ban, 136 vizsgált országból, a 87. helyen végeztünk, abban a felmérésben, hogy egy adott országban mennyire jó nőnek lenni. Ez az Európai Unión belül a legutolsó helyre volt elég, de kontinensszinten csak Azerbajdzsán, Örményország és Albánia végzett mögöttünk. A nők politikai szerepvállalását tekintve még Szaúd-Arábia is megelőzött bennünket 15 hellyel. Ebben a témakörben összesen 10 ország szerepelt mögöttünk a listán.

"Halló, '50-es évek? Az évszázadunkban hagyta az elnyomó nemi szerepeit... Vissza tudna jönni, és elvinni őket?" 

Általános tehát hazánkban a nemi alapú, súlyos diszkrimináció, és sajnos a nők elleni erőszak is.

Amennyiben az egyezményt ratifikálná hazánk, folyamatosan monitoroznák a családon belüli és a nők elleni erőszak visszaszorításának érdekében megszavazott törvényeinket, létrehozott intézményeinket, és azok gyakorlati hasznát. Ezek egyike a távoltartás intézménye, amely Magyarországon egyáltalán nem, vagy csak nagyon kis hatékonysággal működik. Tavaly egy apa kidobta néhány hónapos gyermekét az erkélyről, majd maga is utána ugrott. Mindketten meghaltak. Ha a hatóságok komolyan vették volna a család ügyét, és azt, hogy az anyát folyamatosan fenyegette és bántalmazta párja, akkor ennek a férfinak már a gyilkosság pillanatában is börtönben lett volna a helye.

A forráskúti brutális gyilkosság tettese az egyik volt barátnőjének korábban eltörte az orrát: lefejelte a nőt. A férfi mentális problémái egyre csak sokasodtak, amelyről környezete tudott. Egészen odáig fajult a helyzet, hogy a tettesnek először nővére, aztán az anyja költözött el otthonról. Ha a hatóság figyelt volna a tettesre, mint potenciás erőszaktevőre – esetleg jól ítéli meg, hogy milyen, működő büntetést kell kiszabni korábbi bűncselekményének ügyében -, nem fordulhatott volna elő, hogy egy gyerekkori barátját megerőszakolja és brutálisan meggyilkolja. Ha a távoltartás intézménye működne, nem a családtagoknak kellett volna elmenekülniük a közös háztartásból: a tettest izolálták volna az áldozatok védelmében.

Ma, Magyarországon hetente egy nőt megöl a partnere. Minden ötödik nő él vagy élt olyan párkapcsolatban, amelyben bántalmazták. Mi kell még ahhoz, hogy világos legyen: ennek a társadalomnak szüksége van az Isztambuli Egyezményre, és arra, hogy komolyan vegyék a társadalom összes tagjának egyenlő méltóságát, jogegyenlőségét? Életeket mentene ez a változás. Sokkal többet, mint az elmaradt gyilkosságok áldozataiét. Azok is elveszett életek, amelyek félelemben, lila foltok és monoklik takargatásával telnek.

Forrás: liganet.hu a Liga Szakszervezetek az alábbi forrásra hivatkozva tették közzé adataikat: http://www.ksh.hu/szamlap/