„Ahogy egymással bánunk, az a hazánk”

A kormány túlsegélyezésről és állami pénzekből élő mihasznákról beszél, akik saját hibájukból kerültek abba a helyzetbe, amelyből kitörni aligha lehet. A zátonyra futott roma évtized program kudarcait helyenként elfedő, egy-egy lokális csoda legfeljebb az értelmiség elismerését vívja ki, noha valóban ellátják a feladatot, melyre az államnak is törekednie kéne: megtörik a negatív spirált, és akadályt képeznek a nyomor újratermelődésének. Az itt felnövő szerencsések cseppek a tengerben – még ha büszkék is lehetünk rájuk, akik maguk is kivették a részüket a jobbára alapítványok vagy csodálatos tantestületeknek köszönhető kitörési kísérletekből. A valóság azonban sokkal szörnyűbb annál, minthogy a mindenkori kormány kudarcot vallott volna az integrációért folytatott küzdelemben. Nincs integrációs törekvés, nincs elfogadásra való nevelés, nem került be az egyenlő méltóság követelménye a köztudatba – de még az ország mindenkori vezetőinek tudatába sem.

Ami az elmúlt hat évben zajlott, az viszont mindennek a legalja.

Rétvári Bence a minap büszkén újságolta, hogy a hátrányos helyzetű gyerekek száma megfeleződött hazánkban, miközben az Eurostat jelentései arról számolnak be, hogy az anyagilag súlyosan deprivált helyzetben felnövő gyerekek száma egyre csak nő. Míg 2008-ban 24,4% volt a súlyos szegénységben élő gyermekek aránya, addig 2015-re már 35%. Ezzel az adattal még Romániánál is rosszabbul teljesítünk az uniós tagországok rangsorában. A közösségben egyedül Bulgária végzett mögöttünk a gyermekszegénység területén.

Az igazi szegénység azonban nem anyagi javakban, hanem kulturálisan jelentkezik a társadalom alsó harmadában. Az európai statisztikák ordítanak a magyarországi véres valóságról, melyeket a KSH nem közöl: 4-4,2 millió ember él ma létminimum alatt itthon. A kirekesztettség legsúlyosabb következményei viszont az esélyegyenlőség és az egyenlő bánásmód hiánya. Ez az, amely az évtizedek óta egyre súlyosbodó helyzetet konzerválja, és áttörhetetlen falként magasodik a mélyszegénységből jövők előtt.  

ahogy_egymassal_banunk.jpg

A kőhegyi menedékház mellett látható tábla története itt olvasható

A gyilkos bélyegek és örökre ellehetetlenülő megbélyegzettek

Egy társadalom állapotának mindig jó fokmérője az, hogy hogyan bánik a kisebbségeivel és az elesettekkel. Ennél jobban semmi sem mutatja, micsoda katasztrofális helyzet szabadult el itthon, az elmúlt hat évben. Nincs empátia, nincs szolidaritás, nincs egymásra figyelés. Ha valakik ezt mégis megpróbálják – és adott esetben az államnál jóval magasabb színvonalon látnak el feladatokat, mint például Iványi Gáborék a hajléktalan-ellátásban, vagy alapítványi iskolák a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekek felzárkóztatásában -, akkor annak a szervezetnek ez a kormány nem kegyelmez.

A rendszerszintű szolidaritásmentesség és empátiahiány az ellátórendszerek és az egészségügy minden területére elért már. A kormánypárti média pedig folyamatosan ráerősít arra a rendkívül aljas játszmára, amelyen az Orbán-kormány politikája alapszik: szembe kell fordítani egymással társadalmi csoportokat. Minél nagyobb a bizonytalanság, minél nagyobb a félelem, annál nagyobb az igény egy erőskezű, mindent kontrolláló vezetőre – a kígyó a saját farkába harap, a társadalom pedig szenved helyette, a lassan mindenhová beszivárgó méregtől, attól, hogy közös sikerek híján egymást bántjuk.

Két történet látott napvilágot az elmúlt napokban, amelyeknek nem lett volna szabad megtörténnie

Az egyik egy Borsod megyei cigánysorról érkezett asszony története, aki bár minden bizonnyal felelőtlenül tette, hogy az őt körülvevő nyomor ellenére ötödszörre is teherbe esett, mégis, ami vele történt, gyakorlatilag még állatokkal sem megtehető. Megszülte gyermekét, azonban a kórházból már nem vihette haza: onnan egyenest nevelőszülőkhöz került. Történt ez anélkül, hogy a nő felkészülhetett volna rá. Nem tudta, hogy nem az övé lesz a kisbaba. Most gyógyszert kap szociális segítőitől, hogy elapadjon a teje – mint írják, az efféle rendszerszintű kegyetlenséggel a biológia nem törődik, az anya tejtermelése a kicsi születése után megindult. Amelyik egészségügyi és/vagy ellátórendszer nem törődik azzal, hogy az elvett gyerek legalább a gyermekágyi időszakban az anyjával maradhasson, egész egyszerűen még az élőlény mivoltát is megtagadja mind anyától, mind a gyermektől.
nyomor_szele.jpg

A kép forrása: Nyomor széle blog 

Nem tudom elképzelni, hogy ez a baba most hogyan él, édesanyja bőrkontaktusa, teje nélkül, anélkül a kéz nélkül, amely annak a szervezetnek a része, melyet ő belülről már ismert. Sosem fog vele találkozni többé. Sem őt, sem édesanyját nem kérdezték meg erről.

A másik történet, oly’ sok fogyatékossággal élő megalázását követően, ami zajlott már ebben az országban, új szintre helyeződött. Egy műhibát követően – amely abból állt, hogy az édesanya életkora ugyan megkívánta volna, mégsem küldték idejében kromoszómavizsgálatra – Down-szindrómás gyermeknek adott életet. A család azt mondja, ha idejében megtudják, nem vállalták volna a gyermeket, hiszen ma még egy ép gyereknek is alig van esélye a saját lábára állni, egy fogyatékossággal élőt pláne maga alá gyűr a magyar társadalom.

Nem arra hivatkoznak, hogy nem szeretik a saját gyermeküket, nem azt mondják, hogy „milyen kínos olyan gyereknek életet adni, aki nem ép”, „milyen szörnyű vele végigsétálni az utcán, fürkésző tekintetek közepette, egy olyan közegben, amely még az egészséges emberek körében is a szálkát lesi a másik szemében – azt úgyis könnyű találni” – holott ez is része a mindennapoknak ebben az országban. Azt mondják, egyszerűen egy fogyatékossággal élő gyerek felnevelése jóval költségesebb, mint ép társaié, ezért kérték a 25 millió forintos kártérítést, amelyet megítéltek nekik.

Szőnyi Szilárd interpretációja azonban az erről a történetről: nem ölethette meg Down-kóros magzatát – 25 milliós kártérítést kapott. Nem esik szó ebben a cikkben arról, hogy egyébként a szülők együtt nevelik másik gyermekükkel a Down-szindrómás picit, és hogy eszükbe sem jutott, hogy születése után eldobják magukról. Szőnyiben nyoma sincs a szülők megértésének, és annak, hogy ezek az emberek átlátták: egy fogyatékkal élőnek minden egyes nap megaláztatások sorozatával kell szembesülnie itthon. A gyerek fogyatékosságának legmélyebb dimenziója az, hogy ebbe a társadalomba született.

down-szindromas_kisfiu.jpg

A kép forrása: Délmagyarország 

Pedig másként is lehetne. A nyugati világ folyamatosan terítéken tartja azokat a történeteket, amelyek fogyatékkal élők vagy hátrányos helyzetű emberek sikereiről mesélnek, egész egyszerűen azért, mert egy társadalomnak tudnia kell maga mögött hagynia azt az állatias ösztönökkel fűtött állapotot, amelyben a gyengébbek és az elesettek nem érnek semmit. Mikor történik meg, hogy nem az adókedvezményért foglalkoztatnak végtaghiányos, Down-szindrómás vagy akár autista embert? Mikor történik meg, hogy – akár írástudatlan, akár nyomorban élő, villanyszámlát fizetni nem tudó – emberrel leülnek, és elmondják neki, hogy el kell köszönnie a kisbabájától, mert nem elégségesek a körülményei? Mikor történik meg, hogy legalább a gyermekágyi időszakot megvárják egy ilyen elszakítással? Nincs joga ahhoz, hogy aláírjon egy beleegyező nyilatkozatot? Nincs joga meggyászolni azt a kis embert, aki kilenc hónapig benne növekedett?

Tényleg ide jutottunk? Hogy nincs, aki felkapná a fejét ezekre a történetekre? Hagyjuk tovább hengeredni a kormány kommunikációs vashengerét, amely miatt a szép lassan zombivá váló emberek jobb híján abból szerzik a hamis elégedettség érzetet - vélelmezett győzelmek mámorában úszva -, hogy belerúgnak gyengébbnek vélt honfitársaikba?

Vagy elérkezik végre a polgári öntudat korszaka ebben az országban is, amelyben értékké válik, hogy tegyünk azokért, akiknek az életét csak focilabdának használja most a társadalom jó része? Gondolom, az ő olvasatukban – ami még rosszabb, hogy ez még csak nem is tudatosul - még mindig jobb, hogy a saját kudarcaik miatt van kibe belerúgni. Mit is kezdenének elesettek nélkül? A végén még szembe kéne nézni a kegyetlen valósággal: nekik nincs mire büszkének lenniük.