Nem meglepő, hogy olyan kormányunk van, amely visszaél hatalmával, hiszen ennek a viselkedésnek számos megjelenési formájával találkozunk Magyarországon, így sokan észre sem veszik, hogy amit a kormány tesz, az nem más, mint a polgárok folytonos megalázása. A fejletlen (esetünkben az éppen visszafejlődő) demokráciákban és az instabil lábakon álló, fejlesztésre szoruló jogállamokban ritkán létezik a társadalom polgári öntudata, holott ennek megléte elengedhetetlen előbbi kettő megszilárdításához. A #metoo kampány rendszerszintű olvasata behálózza az egész országot. Mindenkit érint, és mindenkit visszahúz. Azért fontos megértenünk a problémáját, hogy túlhaladhassuk azt

Hűbéruram, uram-bátyám

Már az iskolában elkezdik hozzászoktatni a diákokat ahhoz, hogy büntet az értékelési rendszerünk, hogy hozzánk lehet vágni az ellenőrzőfüzetet, krétát, vagy éppen még egy karót, hiszen „jó” módszer a féléves bizonyítvány közeledtét fegyelmezési eszközként használni. A gyerek vagy belehúz, vagy két jeggyel rosszabbat visz haza, és így a szülő beszállhat a tanár által már hosszú ideje vezényelt megalázó hadjáratba – otthonról is érkezik a büntetés. A sorkatonaság intézményéből adódóan a fiatal fiúkkal hamar meg lehetett tanultatni, hogy a rangsorban felettük álló kiképző tiszt bárhogyan beszélhet velük, sőt, az infrastrukturálisan fejletlen, gondolkodó ember számára nevetséges és méltatlan intézményt „tisztelni” kell, puszta léte miatt. Ez kezd most visszakúszni, az orbáni oktatáspolitikán keresztül, a már-már félkatonai iskolarendszerünkbe.

A feltétel nélküli parancsvégrehajtás, a tekintélytisztelet és az alá-fölérendeltségi viszonyok érdemtelenül megmászott szamárlétrái mellett nem fejlődhet egészséges társadalom.

Éppígy volt ez a manapság leginkább orvostársadalomban megjelenő hűbérúri viszonyokkal, így volt ez a kádári diktatúra uram-bátyám világán alapuló országban, és így van ez ma is, a Fidesz által teremtett, illiberális államban, amelyet a kormány Nemzeti Együttműködés Rendszerének nevez. Hát persze: vannak, akik együttműködnek a nemzettel, és vannak, akik nem. Ők a rendszeren kívüliek. Akiknek semmi sem jár.

Megerőszakolták? Zaklatták? Fogja be a száját!

A vezetésoktató-mazsola viszonytól kezdve, a rendőr-sofőr viszonyon át, az oktató-hallgató viszonyokig, a hivatalnok és az ügyet intéző állampolgár mind-mind olyan hatalmi viszonyban állnak egymással, ami jelen világunkban több mint egészségtelen. A fortélyos félelem és a megfelelési kényszer nyomasztó, sokakat megbetegítő hálója igazgat. Egy olyan világ szabályrendszerét merevíti meg a Fidesz Magyarországon, amelynek kizárólag egy nagyon szűk, privilegizált kör élvezi hasznát, és mindenkinek, aki a társadalmi ranglétrán/szakmai hierarchiában/befolyását vagy anyagi helyzetét tekintve alattuk foglal helyet, kuss a neve.

Így lett kuss a neve végül azoknak is, akik bűncselekmények áldozatai. Így maradt szégyenben az a bántalmazott, akinek a bántalmazóját kéne pellengére állítani. Így válik a nemi erőszak, vagy a szexuális bántalmazás, szóbeli vagy fizikai erőszak – sok esetben családon belüli – áldozata megalázottá, a tettes pedig győztessé. Mert a játszma az áldozatra szabja azt a szerepet, amiben nem lehet megszólalni. Az áldozat szavát kérdőjelezik meg, nem a tettesét. És nem ez az egyedüli élethelyzet, ahol így van.

A diák, akinek bűne abban áll, hogy diszgráfiás, kapja sorozatban a fekete pontokat, és veszti el végül minden kedvét arra, hogy iskolába járjon. A hivatalba ügyet intézni érkező állampolgár távozik végül megszégyenülten a hivatalból, mert ott elhitették vele, hogy hibát követett el, és jöjjön legközelebb – holott a hivatalban egy pillanat alatt lehetett volna korrigálni a hiányosságot. A szülőnő érzi magát rosszul, mert szólni mert, hogy inna egy pohár vizet, vagy hogy elzsibbadt a lába, mert kikötözték a fejlettebb országokban már alig használt szülőágyhoz. Ugyanez a nő az is, aki aztán hónapokon át dolgozik azért, hogy kötődni tudjon a kisbabájához, mert megaláztatások és vele előre nem egyeztetett beavatkozások sorát kellett némán tűrnie a szülészeten – azért, mert a főorvos úr azt mondta -, és a traumatikus szülés a legbiztosabb receptek egyike a poszttraumás stressz és a szülés utáni depresszió előidézésére egy fiatal anyukánál.

Így vezetnek végül a bántalmazottakról statisztikát, és nem a bántalmazókról. Így lett végül a kiszolgáltatott megbélyegezve, szemben a bűncselekményt ellene elkövetővel. Így bélyegzik meg azt a nőt, aki nem ugrik ki a bőréből egy néhány hetes csecsemőt tologatva a kocsiban, és nem azt az orvost, aki őt megalázta, mialatt élete legszebb pillanatainak átélésében is segíthette volna.

Emberi méltóság? Ugyan már!

Ezek a problémák mind egy tőről fakadnak. Abból, hogy az emberi méltóság és az alapvető állampolgári jogokat meg kell tanulni tisztelni. Egy hűbéri viszonyokból ilyen-olyan diktatúrába átfordult, megszállások sorozatát elszenvedett országnak talán egy picit többet és jobban kell tanulnia, mint a szabad világ nyugatibb társadalmainak.  A véráldozat nélkül lejátszódott, ’89-es forradalom azonban nem azt jelenti, hogy megspórolható a társadalmi munka. A szemléletünk megváltoztatása, a gondolatiság megszületése, hogy mi mind állampolgárok vagyunk, azonos jogokkal és egyenlő méltósággal, evidencia kell, hogy legyen. Nem létezhetnek egyenlők és egyenlőbbek, mert így a korábbi, egészségtelen társadalmi viszonyok és egyének közti beteges beidegződések közösségét termeljük újra.

Alapvetően hibás azt hinni, hogy a jelenlegi rendszerben Martonisták és Sárosdisták pártjaira szakadva megoldást és kiutat találhatunk ebből a közösségi zsákutcából. Amíg a hatalommal való visszaélés kérdésköre nem megértett és kibeszélt probléma, mindig ugyanazokban a mocsarakban fog elsüllyedni ez a társadalom, amelyek máris Európa perifériájára küldtek minket – és ez csak egyre rosszabb lesz.

Mert bármit is csinálunk mi itt, ezen az alig 94.000 négyzetméteren, a világ közben fejlődik. Maximum mi kimaradunk a folyamatból. Az pedig a jövő diákjainak, színésznőinek, katonáinak, ügyet intézni kívánó embereinek, adóalanyainak, szülőnőinek, és állampolgári jogok gyakorlati megvalósulásáról még csak álmodni sem merő magyarjainak lesz nagyon rossz. Történik ez úgy, hogy a hátrányokat mindig csak a „másodlagos egyenlőségű” egyének fogják észlelni. Az úszópápák, a miniszterelnökök, a kiképzőtisztek, a diákot megalázó tanárok, a főorvos urak, a színházigazgatók vagy a Kossuth-díjasok sosem.