A cím nem túlzás. Az Európai Bizottság ezzel a kijelentéssel kívánja felhívni a figyelmet arra, hogy a férfiak és a nők közötti bérszakadék uniós szinten 16,3 százalék. Ez – az évet egy számegyenessé alakítva - azt jelenti, hogy a nők minden évben 59 napot ingyen dolgoznak, vagyis november 2-ától nem kapnak fizetést a munkájukért, míg a férfiakat kifizetik december 31-éig. Magyarországon az férfiak és nők között átlagosan ennél is nagyobb, 20,1 százalékos bérkülönbséget mérnek, így a magyar nők átlagosan több mint az év 73 napjában nem kapnak fizetést.

Ha ez nem volna elég, akkor itt egy húsig hatoló, további probléma: a nők egyébként is súlyos munkapiaci diszkriminációját erősíti a gyermekvállalás előtt és után tapasztalható megkülönböztetés.

Magyarországon évek óta több nő szerez diplomát egyetemeken, mint férfi. Alumni kutatásokból az is kiderül, hogy a lányok gyakrabban végeznek szakmai gyakorlatot, és átlagosan jobb tanulmányi átlaggal is végeznek. A Budapesti Corvinus Egyetemen már hallgatóként is feltűnt a különbség, ugyanakkor a tábla előtt állva még szembeötlőbb: az órákon rám visszatekintő szempárokból kitűnik, hogy a természetesen kialakult "nemi kvóta" bizony a közgáz karokon is felborul a lányok irányába. Ahogyan haladnak előre az évfolyamok, az elsőben még szemmértékkel 60-40 százalékos arány 70-30, vagy akár 80-20-ra is változhat a végzősök körében (változatlanul több lánnyal a szemináriumi termekben). Kérdezem én, hogy mi lesz ezekkel a nyelveket nagyon magas szinten beszélő, egyetemi végzettséggel rendelkező, tehetséges, szorgalmas és okos fiatal nőkkel az egyetem elvégzését követő tíz évben?

Hiszen éppen ezek a képességek szükségesek ahhoz, hogy valaki a munkapiacon vezető, vagy felsővezető pozícióba kerüljön. Ezek azok a "skillek", amelyek megkülönböztetnek és kiemelnek a tömegből. A gyakorlati tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy ugyanakkor valahol a nők karrierútja megtörik, és ez egész életükre más pályára állítja őket, alacsonyabb fizetési kategóriában, pozíciókban tartja őket, s esetükben így a nyugdíj is alacsonyabb.

Miért és hogyan válnak a nők a munkáltatók szemében „megbízhatatlan munkaerővé”? Miért és hogyan engedheti meg magának egy nemzetgazdaság – amely esetünkben a GDP-növekedését kizárólagosan az Európai Uniónak köszönheti -, hogy a szó szoros értelmében pazarolja a munkaerejét?

A tapasztalatok még szomorúbbak, ha a magas státuszú nők köréből a halmozottan hátrányos (kevésbé képzett, vagy képzetlen, vidéki, kistelepülésen élő, és lehetne még sorolni) helyzetű nőkre fókuszálunk. A magas státuszú nők azok, akik valahogyan megoldják. Akik előbb-utóbb - talán - kiküzdik maguknak, hogy éppolyan megbecsült tagjai legyenek a munkapiacnak, mint amilyet megálmodtak maguknak egyszer, még akkor is, ha sokszor ez a helyzet az esetükben nagy harcok és kompromisszumok árán születik is meg. De mi lesz azokkal, akik nincsenek tisztában a jogaikkal? Mi lesz azokkal, akik ennél kevesebbet keresni már nem tudnak? 

Neki nem jár ugyanannyi esély, mint bárki másnak? Mitől több nála egy vele azonos korú fiú? 

Az Európa 2020 célkitűzései közt szerepel az iskolai lemorzsolódási ráta 10% alá kell csökkenteni. Azt gondolom, ennek megfelelően nem tehetjük meg, hogy a munkapiacról tömegeket hagyjunk lemorzsolódni. 

Az nem lehet, hogy a gyermekvállalás miatt az édesanyákat gyakorlatilag büntesse a munkapiac. A nők munkapiaci diszkriminációjának drámai makrogazdasági következményei vannak, éppen ezért ez nem női ügy. Ez össztársadalmi kérdés, méghozzá olyan, amelyben nagyon fontos attitűdváltozásokra van szüksége a magyar társadalomnak. A fizetett és a nem fizetett munkák családon belüli egyensúlyának megteremtése, a nem fizetett munkák megbecsülése, valamint annak elismerése, amikor egy szülő babával van otthon - és éppen azon dolgozik, hogy egy pici embernek bemutassa a világot -, a legfontosabb kérdések ebben a témakörben. 

Azok a társadalmak, amelyekben a közösség és a hatalom felismerte ezt, igen pozitív változásokat tudtak előidézni, némi költségvetési ösztönzéssel, amelyet – úgy látom – Magyarországon is megtehetnénk. Amennyiben a 18 hónapos GYED-et anyagilag is „megérné” a szülőpárosnak egyenlő arányban, 9-9 hónapban felosztani, vagyis az állam a GYED összegét ebben az esetben magasabb szinten tartaná, mint az egyensúlyi helyzettől távolodva, bármely irányban (0-18, vagy 18-0 hónap volna a legszélsőségesebb eset), jelentősen tudná csökkenteni a fiatal nők munkapiaci diszkriminációját.

Azokban az országokban, ahol ez működik, több pozitív folyamat is lezajlott. Egyfelől a fiatal nők, az állásinterjúk alkalmával nem találják szembe magukat a ki nem mondott negatív megkülönböztetéssel, miszerint „ő úgyis elmegy majd babázni, már nem vesszük fel”, hiszen a leendő apák esetében éppen ugyanolyan valószínűsége volna a bérmunka 9 hónapra való, átmeneti felfüggesztésének.

Az attitűdváltozásnak nem csak makrogazdasági és financiális előnyei vannak, de ezeknek a – nálunk előrébb tartó – társadalmak empirikus kutatásai azt is megmutatták, hogy egyfelől a nem fizetett munka (vagyis a gyermeknevelés, valamint a háztartásban végzett munkák) felértékelődött az emberek szemében. Másfelől az is kimutatható, hogy egy gyerek, aki az édesapjával is hónapokat tölthet egészen kis korában, jóval kiegyensúlyozottabb, jobban teljesít az iskolában, nem beszélve arról, hogy a családban a fizetett és nem fizetett munkák mérlegstatisztikái hosszú távon is javulnak.

Ez több mindent jelent. Egyrészt azt, hogy a férfiak is nagyon jól bele tudnak jönni a babákkal való törődésbe. Másrészt jelenti ez azt, hogy az egész családnak jó, ha az apák nem csak a kenyérkereső, de az otthoni feladatokban is részesülő szereplőként vannak jelen a család életében. Az édesanyák számára pedig megszűnik az anyagi kiszolgáltatottság, az alacsonyabb nyugdíj, a karrierút gyökeres megváltozása, vagy akár végleges megtörése.

További statisztikai adatok támasztják alá a tényt, hogy azokban az országokban születik több gyerek, ahol a hagyományos nemi szerepek képzetét felváltotta a dinamikus, kétkeresős modell mellé felzárkózó szemlélet, hogy az otthon melegét is ketten őrizzük. A csökkenő népességű Európai Uniós országok közül azokban az országokban fogy a leggyorsabb ütemben a népesség, ahol a nőnek „a bölcső és a tűzhely mellett a helye”, mint például Magyarországon, vagy Olaszországban.

Sok tennivaló van ezen a területen. A kérdés esélyegyenlőségi kérdés. Egy nemzetgazdaság nem teheti meg, hogy a potenciális munkavállalók ötven százalékát diszkriminálja. Ez egyszerűen hosszú távon a biztos önsorsrontás, a biztos alacsony fejenkénti GDP és a túlterhelt családanyák világát teremti meg. Azonkívül pedig nem is illik bele az európai képbe, ahol az élet minősége talán a folyamatos életszínvonal növelésénél is fontosabb.